Vasárnapi Ujság – 1874
1874-12-27 / 52. szám - Jókai Mór „Forradalom alatt irt művei”-ből 842. oldal / Történelem; régiségek és rokon tárgyak
842 legénységgel társalogtak és azután a „Tegetthoff"-hoz tértek vissza, hogy a szent ünnepet maguk is megüljék. Mikor a házból kiléptek, a béke szent éjének ünnepére az ég is oly nagyszerű és csodálatosan szép sarkfényt gyújtott meg, amely mintegy teremtve látszott arra, hogy a kemény megpróbáltatásnak kitett matrózok már-már kialuvó reményét ujabb lángra lobbantsa. A hajó kajütjébe érve, melyet Maróla matróz — a kormányosok e mintaképe — a legpompásabban földiszitett, kölcsönös szerencsekivánatokat váltottak egymással e szép ünnepélyhez s azután asztal mellé telepedtek, a mely most valóban lucullusi jelleggel birt, mert minden teritéknél — nyolcz vala, mert Carlsen szigonyász és Lusina sajkamester szintén vendégekül voltak meghiva — egy egész palaczk bor állt, a mi ránk nézve a legnagyobb ritkaság volt s az ismert ünnepi étkeken kívül borsóhurka és csokolád, sőt egyegy almás rétes is állt rendelkezésünkre, amely valóban becses ajándékkal Orel barátunk lepett meg bennünket. Vidám beszélgetés közben két óra oly kellemesen telt el, hogy kétségbeejtő helyzetünkről egészen megfeledkeztünk. Vacsora után a tisztek közül néhányan még kirándulást tettek a jégpalotához, melyben a matrózok még mindig együtt mulattak s a távol hazában élő rokonok és jó barátok egészségére gyakran kacsintgatták össze erősen fölelegyitett szeszes italokkal teli poharaikat. „Tizenegy óra tájban a kis csapat visszatért a „Tegetthoff"-ra. Nem is gyanítá, hogy az utolsó vidám órák voltak, melyeket az imént átéltek, mert csakhamar megkezdődtek a borzasztó légnyomások s velők együtt a szorongattatások és terhes gondok ideje is." Igy szokták megülni karácsony ünnepét a derék sarkutazók, ha szerencsétlenségökre a jég közé szorulnak, hogy a közös vidámság melegénél emlékekbe hozzák a boldog családi tűzhelynek tőlök oly messze távolban sugárzó kedves, boldogító melegségét! Sámi Lajos. Jókai Mór „Forradalom alatt irt mívei"-ből. Jókai fentebbi czimü legújabb művében az 1848. márczius 15-iki események leírását tartalmazó czikkét, mely az általa és Petőfi által szerkesztett » Életképek«ben jelent meg, a következő érdekes jegyzettel kiséri: A márcziusi napok eseményei elég fényesek voltak és maradnak, de mind e ténynek annyi osztályosa van, hogy rám igen kevés jut belőle. A pesti tizenkét pont szerkesztése eredetileg a nemzeti kör érdeme; az első gyújtó szikra Petőfié, a fiatalság fellelkesítésében Vidacs volt a főtényező, Vasvíry a népszónok, a szabad sajtó tettleg életbeléptetését Irinyi kezdeményezte; én épen csak fölolvastam a nép előtt a tizenkét pontot; s ami a következő napok rendén levő népszónoki diadalokat illeti, azokban annyian részesültünk, hogy már harmadnap nehéz volt valami újat mondani, s negyednap már túl voltunk szárnyalva s azon vettük észre, hogy a konzervatív Bánffy Pál báró kilép a kaszinó erkélyére s a „papi jószágok elvételét" indítványozza 13-dik pontnak, a hű katholikus Török János a „forradalmi klubb"-ban a respublika mellett agitál, s a jámbor helytartósági titkár Vanczák a múzeum lépcsőkorlátjáról a kommunismusra harangohoz. Az egyiket belöktük, a másikat kilöktük, a harmadikat lelöktük; ez volt a legnagyobb érdemünk. Hanem büszke emberek voltunk ! Mikor márczius 15-én a pestvárosi tanácsterem zöld asztalán álltunk, azt izente Nyáry, hogy menjünk oda hozzá, mi azt üzentük neki vissza: „Mahomed jön a hegyhez: mi vagyunk a hegy!" És csakugyan Nyáry jött oda hozzánk a zöld asztalra. Hanem később sokszor elvitte Mahomed a hegyet magával. Még egy igen fényes tervünk volt, ami csak embryóban maradt. A pesti forradalommal még nem volt eldöntve a nagy társadalmi reformügy : hátra volt a pozsonyi országgyűlés, melynek azt törvény alakban kellett elfogadnia s erősen nagy kérdés volt, hogy vajjon elfogadja-e? A forradalmi klubb elhatározó egy küldöttség Brennus-kardját vetni az ingadozó mérlegbe, nem kisebb föladattal, mint hogy a küldöttség szóljon a karok és rendekhez a nép nevében. Úgy volt kicsinálva, hogy ha az alsóház nagy ellenállást fejt ki, egyszerre feltárul az ajtó, s belép a terembe a küldöttség, s annak a szónoka Vasváry Pál, nem várva a jegyző fölhívását, nem törődve az elnök csengetyűjével, eldörgi hatalmas hangjával a nép követelő óhajtásait. Azonban a Kk és ők egy szó ellenmondás nélkül elfogadták a törvényjavaslatot s Vasváry megjelenésére az országteremben nem került a sor, amit mi akkor nagyon sajnáltunk. Az »Életképek« »Charivari« czimü rovatában irt egyik közleménye alatt a következőket olvassuk: A történelmi igazsághoz való ragaszkodásból megjegyzem, hogy én bizony az egész harcz alatt se karddal, se puskával semmiféle hőstettet nem követtem el. Boldogult jó apám is insurgens hadnagy volt a napoleoni hadjárat alatt; volt egy kedvencz fringiája, amiről egyszer azt kérdezem tőle : »édesapám, vágott-e azzal sok francziát?« mire az én lelkes apám azt felelte: »fiam, ha oda jött volna hozzám, bizony levágtam volna.« Ez volt az én harczi devisem is. Családi czimeremben is egy ágyús vitéz van. Legelső ősöm sem engedte az ellene O Sseget közelebb jönni magához egy ágyúlövésnyinél. Nekem sem volt részem másforma verekedésben, mint ahol ágyúznak. A halálra komolyan el voltam szánva mindig, de a forrójába a verekedésnek nem kerültem bele soha. Tehát a harczi babérokból egy levélre sem tartok isményt. O ! Azon expeditió, melyet itt jelzek, Jellasich betörésekor az alföldi népfölkelés rendezése végett indult meg Kossuth vezetése alatt. Kisérték őt Egressy Gábor, Csernátony, Rákóczy, Lopresti Árpád, s velem együtt még többen, kiknek feladatuk volt a kormány vezérét megtámadtatás esetén megvédni s ha kifáradna, a népgyűléseken felváltani. Nem támadta azonban meg senki, s nem fáradt ő ki soha. Bámulatos volt a hatás, melyet szabad ég alatt tartott szónoklatai az alföldi nagy városok népében felköltöztek. A nép tömegestül ragadt fegyvert, s néhány nap alatt ötvenezer embert s e közt kétezer felszerelt lovast állított ki. Kossuth kifáradhatlan volt s mindent megmozdított az önvédelmi harczra. Holdmezővásárhelyen kapta meg Rózsa Sándor folyamodását bűnbocsánatért, ki »szegény legény« társaiból több száz főnyi szabad csapatot ajánlkozott szervezni az aldunai ellenség ellen. Rózsa még akkor csak kalandor volt, nem aljas rabló, s az ajánlott szolgálat megérte a bűnbocsánatot. Én vittem azt meg neki Félegyházára. Innen Pestre volt küldetésem Nyáryhoz, ki azonban attól a hittől, hogy jövünk a Tisza mellől ötvenezer emberrel, épen nem volt elragadtatva: azt kérdezte: »hát kenyeret hoztok-e nekik?« A pákozdi csatához már csak a fegyverszünetköltésre értem. Pedig Kossuth terve hasznavehető volt. (Ezt nem én mondom, hanem egy hadászati tekintély: Rüstow.) Az ellenfél mellékhadoszlopai ellen nagy népfölkelési tömegeket állitani föl, s a helyett a velük szemközt álló hadtestekből a rendes katonaságot mind a feldunai hadsereghez vonni s azzal az ellenfél főerejét, Windischgrätz hadseregét verni le. De nem fogadtak neki szót, minden egyes hadtestparancsnok azt állítá, hogy az ő állása a legfontosabb, nem nélkülözheti a rendes csapatokat. A bécsi forradalom kitörése után Kossuth kettőnket Csernátonyval fölküldött Bécsbe az ottani felkelő csapatok vezérét felszólítani, hogy erélyes támadással segítsenek a már akkor a határon álló magyar hadseregnek s szorítsuk két tűz közé az osztrákot. Útközben Komáromba is be kellett térnünk, az ottani várparancsnokot Majthényit felszólítani , hogy minden nélkülözhető rendes csapatot és különösen tüzérséget küldjön a Lajtha melletti táborba. Minő látvány volt az rám nézve, mikor éjjel holdvilágnál megérkezünk Komáromba egy ideiglenes tutajhidon át, mert a rendes hid is elpusztult; szülötte városom egészen le volt égve; kormos falak egész utczaszámra. Minden házat ismertem itt, lakóik barátaim, rokonaim, s most az üres ablakok meredeznek reám; kormos gerendák zárják el a kapukat. Senki sem lakik a városban. Nekünk a várba kellett sietnünk. Soha sem láttam nagyobb orrt embernél, mint Komárom akkori várparancsnokának volt. Tudva van, hogy I. Napóleon a nagy orrt tartotta embereinél a hűség biztositékának. Majthényi azonban nem adott nekünk katonát; azt mondta, hogy ami van, az magának is kell. A legelső kiábrándulás Bécsben ért utót. Minden nehézség nélkül jutottunk el odáig. Ellenséggel csak egy utféli csárdában találkoztunk, vasasok voltak. Azokkal még kedélyesen elbeszélgettünk és poharaztunk, mialatt kocsisunk a lovait itatta. Nem bánták, akármi járatban vagyunk. Ha bánták volna, bizony talpunk alá fúj a szél. Bécsben azonban mondhatom, hogy sem azt a lelkesülést nem találtuk, amit kerestünk, sem azt a haderőt , de különösen nem a mozgalom vezetői részéről a helyzet ismeretét. Ezek azt hitték, hogy ez még mindig csak forradalom és nem háború. Torlasz, utczaharcz, népszónoklat és kiáltvány: ebből állt stratégiájuk. Nekünk topographice kimutatták, hogy Jellasichhoz Bécsnek semmi köze, mert annak a tábora ugy van felállítva, hogy a magyar hadsereggel néz farkasszemet, az tehát Bécsnek nem ellensége. Épen igy beszéltek a magyar tábor vezérei, azok meg azt állították, hogy nekik nem kell Windischgrätzet megtámadni, és mert ez nem Magyarország ellen jön, az csak Bécset jön leverni s még elég naivok voltak felszólítani Windischgritzet, hogy fegyverezze le Jellasichot, a ki a mi ellenségünk. Az osztrák vezérek aztán nem voltak olyan skrupulosusok, hanem a mint egyesülhettek, leverték egyiket a másik után minden logika és ethika ellenére. Hanem én abból az ábrándból, hogy mi rajtunk valami szomszéd nép segítsen, a bécsi expediczió után kigyógyultam. Magukból a gyűjteménybe fölvett forradalmi iratokból átvesszik az alábbi közleményeket : Egy szomorú éj. Pünkösd vasárnapja volt, a hon atyjai szépen pipáztak és fagylaltoztak a kioszkban öt órától kilenczig. A kaszárnyában pedig az önkénytesek verekedtek a sorkatonasággal 5 órától kilenczig. Potomság volt az egész, alig érdemlé a rendőrség figyelmét; egy kicsinyt lármáztak, egy kicsinyt kiabáltak, s kilencz óráig mindössze is alig vertek agyon két embert, egy önkénytest és egy katonát. Kilencz órakor azonban hirtelen lövések verték fel a várost nyugalmából. A színházból kifutott a nép, az utczákon a lármadobot verték, a tornyokon félrebeszéltek a harangok. Irtózatos zavar lett. Az ünnepien öltözött néptömeg között nekivadult alakok rohantak veszett futásban ordítva: „fegyverre! fegyverre!" A lövések egyre ropogtak. Szabályszerűen, százával egyszerre, parancsszóra. Benn irtózatos volt az ordítás, a fegyvertelen önkénytesek az ablakokból kiáltoztak alá, hogy adjanak nekik fegyvert, mert őket le orgyilkolják. Künn a néptömeg egyre növekedett, egyre nőtt a düh, de a kapuk be voltak zárva, s a sötét ablaksorokból az alant állókra lövöldöztek. Lassanként szálinkózott össze a nemzetőrség: kinek nem volt puskája, kinek meg lőpora; a legtöbb puskák gyutacsosok voltak, s ilyen egész Pesten nem kapható. Megjelent a polgárőrség, és a huszárok. Némelyek a kaszárnyát fel akarták gyújtani, mások fellövöldöztek az ablakokra, a legnagyobb rész nem tudta mit tegyen. Jöttek elvégre a miniszterek. Bátran mentek a legnagyobb veszély közé és buzdíták a népet. Jött Szemere, lőport és golyókat osztatott a nemzetőrségnek. Jött Mészáros, s be akart törni a kaszárnya kapuján. Széchenyi is ott lovagolt az utczákon. Az összesereglett nép ekkor fejszékkel, dorongokkal esett neki a kapunak, s azt betörte. Mészáros bement. Gyilkos fegyverropogás fogadta, amint belépett. Mellette rogyott le halva segédje, báró