Vasárnapi Ujság – 1874
1874-12-27 / 52. szám - Az utolsó vers s az utolsó golyó (képpel). Jókai Mór 834. oldal / Elbeszélések; genreképek
834 VASÁRNAPI UJSÁGI. XXI. ÉVFOLYAM. — 51. SZÁM. Nagyon becses lehet e gyűjtemény a legifjabb sarjadékra, mely ama korból személyes emlékekkel nem bir; de azt hiszszük, még becsesebb azokra, kik amaz időben éltek, szerepeltek, s az akkori napok hangulatának e hű és természetesen ép oly szellemdús nyilatkozásait olvasták. Mert a bekövetkezett rémkorszak rettentő halálos tilalom éjszakájába meríte minden emléket, minden ereklyét, mely a csodák napjaira emlékeztetett; s most midőn harmadfél évtized múlva újra halljuk e hangokat, e lelkes, lázas, majd humoros, ifjudad dévaj beszédet; egy pillanatra úgy érezzük, mintha csikorgó tél közepén üde ibolyaillat áradna el köröttünk, szólna a csalogány, szóval, mintha nemcsak képzeletben látnók, de éreznők eltűnt ifjúságunk legfelségesebb gyönyöreit. Mintha sötét éjfélkor a sixtusi kápolna belyébe lövellő villám fényénél Angelo Mihály óriás alakjai egyszerre megmozdulnának s a rég elmúlt történet egy pillanatra fölelevenednék: olyan a hatás, melyet e mű forgatásakor azok éreznek, kik ama mesés világban éltek és a kiknek lelkében ama kor nagy fölindulásai maradandó nyomokat hagytak. Azok pedig, kik forradalmunk eseményeit csupán a történelemből ismerik, ez emlékdarabokat, melyek annak egy nem utolsó részét képezték, forgatva, azon különbséget találandják a rideg történelem s e naplószerü iratok közt, a mi egy szinmű olvasása és szini előadásának szemlélete közt van. S mintha érezte volna szerző maga is könyve hatásának e személyes természetét, hozzá csatolta egy 1849-ben sajátkezüleg rajzolt arczképét, s kik jól ismerték őt ez időben, bizonyságot tesznek róla, hogy azon minden egyes vonás híven van találva, s csupán tekintetének ama sajátossága hiányzik itt is, amit egyébként visszaadni eddig sem sikerült még a nálánál kitűnőbb rajzművészeknek, sőt magának a fényirdának sem. Ami már most szorosabban magát a könyvet illeti, az legnagyobb nyolczadrétű, úgynevezett tündöklő (splendid) kiállitása 18 ívnyi kötetet képez, s Jókainak az »Életképek«, a »Közlöny« s az »Estilapok«-ban megjelent forradalmi vonatkozású czikkeit tartalmazza, csillagjegyek alatt utólag s illetőleg legközelebb hozzá irt jegyzetekkel az akkori sajátlagosságokban járatlanabbak számára. Maga a szerző a következő előszóval vezeti be könyvét: „Két esztendő ki volt szakítva eddigelé írói életemből. A két legsúlyosabb, legnevezetesebb év: 1848 és 1849. Amit ez idő alatt írtam, három olyan lapban jelent meg, melyeknek példányai ma már csak mint unikumok léteznek s megjelenésük idején is nagyon kevéssé voltak elterjedve. E műveimet, melyek részint szépirodalmi és történelmi munkálatok, részint a napi kérdésekkel foglalkozó humoristikumok, részint politikai irányeszmék, most összegyűjtve, rendezve és megrostálva adom által a nyilvánosságnak. Erre több indok buzdított. Legfőbb az, hogy e műveimet nem tartom elveszendőknek. E művekben látom írói kedélyem ifjúságát, átmelegítve a legmerészebb reménytől; a követelő fantáziát, mely a sorstól ábrándjai megvalósítását várja, mely kéjeleg a csodálatos napok sugárözönében s dühöng a réméjszakák vérvilágitásában s túlzó csapongásaival egy nemzet hangulatát követi csupán, — Soha ugy irni, miként akkor, nem tudnék többé; — soha ugy érezni a leirottat, ugy viszszaadni a sziv igaz keservét és örömét, és soha oly bátran kimondani azt, amit kigondoltam. Másik ok, ami e műveim sajtó alá rendezésére indított, az, hogy e két év alatt írott munkálataim között sok van olyan is, melynek műveim gyűjteményébe fölvételét nem óhajtom. Vannak hangok, amiknek kísérteties skáláját ha a rendkivüli napok szenvedélye érthetővé teszi is; ha a történelem azokat a rémkorszak vészkiáltásai viszhangjainak vallja is ; de a költészet, a szépműtan, a jó izlés nem igazolja soha. A viszhangnak nincs joga szólítatlanul újra feltámadni. Mindazt, a mi jelen könyvemben e két év alatt irt műveimből benn nem foglaltatik, megsemmisitettnek nyilvánítom: a mihez joga egyedül a szerzőnek van, ki a midőn ezen jogát használja, az által felmenti műveinek halála utáni összegyűjtőjét attól a kényszerű választástól, hogy vagy censora legyen az írónak, vagy mindent kiadjon tőle válogatatlan, amit elől-utól tálal. De amit a költészet és szép műtan ítélete alá merek bocsátani, bárha merész hangja a mai korra nézve szokatlan is, azt mind fölvettem e könyvbe. Egy korszakot festenek azok. E korszak elmúlt, el van temetve. Ez őrizze hazánkat attól, hogy az eltemetett halott még valaha föltámadjon! De a síroknak emlék is kell. S az elhantolt kor irodalma legelevenebb emlék. Az olvasó nyomról-nyomra fogja kisérhetni magát a korszak jellemet műveimnél, s annak behatását emezekre. A sajtó felszabadulása, a vér nélkül kivívottnak vélt nagy társadalmi forradalom legelső hatása a szépirodalmi és történelmi munkálatokon látszik meg, majd később az irányeszméken is, amikben a mindenkitől osztott rajongás hangja uralkodik. A szabadság kéjérzete párosul a bocsánattal a multak keserveiért s a bizalommal a jelen iránt. A hit és testvérszeretet illuminál s tűzjátékot rendez. Később a tűz nem játék, hanem másvész. A sorokat a boszu, az elkeseredés, a hon élete fölötti kétségbeesés mondatolja. Átvonaglik rajtuk egy-egy keserű kaczaj, kínza csiklandottnak ádáz nevetése. Az országos jajszót sokszorozni, a segélykiáltást siettetni,az alvókat fölrázni törekesznek e hangok. — S mikor a paroxismust felváltja a megtérő egészség, hidegvérrel, tisztán látva, ugyanazon haza életének féltése, ugyanazon szabadságnak megőrizése, nem a szenvedély szilajságával többé; de a meggyőződés elszántságával, s a veszély nagyságának s az önfeláldozás bizonyosságának komoly tudatával. — Ez — nem műveimnek, de azon korszak hangulatának jellemzése. Mily ellentétek a márcziusi irányeszmék s a „szegény király!" között! De a napok, melyeken meghattak, ép oly ellentétei voltak egymásnak. Ott a napfényes bizalom, itt a pokoli kétségbeesés. Ott a trón a nép minden óhajtását teljesíti; ad szabadságot, emberjogokat, feloldja a szellemet és a földet hosszú szolgasága alól; emitt visszavesz mindent. Amott azt hisszük, hogy diadalunk csak játékba kerül, emitt átlátjuk, hogy az eredmény volt a játék. Elvesztve mindent, kigúnyolva, megalázva, leggyülöltebb ellenfeleinknek kiszolgáltatva, vertük vissza e hangokat az égre s azokra, kik az eget e földön képviselik. Erre az időszakra esnek (csaknem egy rövid hó időközére) életem legválságosabb időpontjai. Események egy huszonhárom éves életben. Petőfivel, kivel lélekben eggyé voltunk forrva eddig, kétszeresen meghasonlottam. Először, mint társ-szerkesztő, a Vörösmartyhoz irt s általam nem helyeselt költeménye miatt; másodszor, mint férfi, oly családi ügyeimbe avatkozás miatt, a mik a legbensőbb barátra nézve is szentélyt képeznek. Azon napokban nősültem meg. Azon napokban égett le szülötte házam Komáromban, otthonom rommá lett. Azon napokban vettem vállamra a fegyvert s követtem vezéremet a honszabaditás halálos munkájába. A hon veszedelme fölötti elkeseredésen kivül önlelkem büszkesége is sarkantyúzott. Be akartam, bizonyítani, hogy nem egy az enyimnél forróbb lélek lángja gyújtott fel eddig, tőle elszakadva is tudok égni! Petőfivel nem érintkezve többé, iparkodtam őt túlszárnyalni a szabadság bálványozásában. A nagy események nagy kiábrándulásokat hoztak magukkal. A schwechati napoktól a debreczeni idény kezdetéig csupa üres lapok vannak előttem. Meggyőződtem róla, hogy, mint harczos, kevesebbet, mint író, többet teljesítek a szükségesnél. A magyar kormány új székhelyén válságszerűen léptem összeköttetésbe a haza sorsát intéző legkiválóbb kormányférfiakkal. Látköröm egyszerre kiszélesedett. Nagy embereket tanultam igen közelről megismerni, nagy események előkészítő gépezetébe betekinteni. Azt hittem, nekem is kötelességem a gép valami alkatrészének beállani. Kiadtam és szerkesztettem egy napilapot „Esti Lapok" czime alatt. A közvélemény mind e mai napig azt hiszi, hogy e lap egy „békepárt" közlönye volt. (Hiszen csak egyetlen egy példány maradt fenn belőle, de az sem könnyen hozzájárulható helyen.) Olvassa el a közönség a benne foglaltakat, mik a jelen könyv III-ik részét képezik és ítéljen felőle. Ma nincs Magyarországon ellenzéki párt, mely nézeteivel oly meszsze menne s én nem irnám most azokat alá. Akkor a helyzet kényszerűségének szüleményei voltak azok. Több czikkét e korszakbeli működésemnek jegyzeteim kisérik, fölvilágosítva a helyzetet, mely azokat előidézte. A mi bennük magánügy, s egyes emberekre, vagy egy magamra vonatkozik: azt mind eltemettem. — A napnak is vannak foltjai; de a napfoltok elmúlnak: — s hazánk szabadságharcza volt „a nap." V. J. Az utolsó vers s az utolsó golyó. (Vázlat.) JÓKAI ND R-tól. Julius 29-ikén Marosvásárhelytt két régi ismerős találkozók össze Bem előszobájában. Az egyik egy fiatal, halvány férfi, komoly hallgatag ajkáról, lelket hirdető szép magas homlokáról, merész lángszemeiről, ziláltan felfésült hajáról, egész tekintete megkapó kifejezéséről széles e világ ismeri őt, s Petőfinek híja. A másik egy athletai alak, izmos, csontos termet, irtóztató kezekkel s hosszú karokkal; arcza sovány, jellemzően hajlott fasorral. Ez hadsereg legmerészebb lovagja, Zeyk Do amokos, az ősz hadvezér kedvelt galoppinja, akiről azt mondá, hogy legörömestebb bízza rá izeneteit, mert ez nem kerülgeti az ágyúgolyókat, hanem azt szokta, hogy keresztülnyargal két egymásra ágyúzó üteg között. Hogy a szászrégeni csata vort és visszavonulás hírével Bem apóhoz jöhessen, egy útját álló muzulmán portyázó csapaton kelle keresztülvágnia magát. Mutatta a kardját, melynek az éle egészen hasznavehetlenné volt csorbáiva, a cserkesz-dárdák hegyeinek hosszú vasalásán. Petőfi erre leoldta saját kardját, s megkínálta vele Zeyk Domokost. »Cseréljük el kardjainkat. Velem úgy is letetette a kardot a belügyminiszter s közkatonának minek a kard! Csak azért, hogy utánam csörömpöljön az utczán, nem viselem.« Petőfi pedig jó katona volt, nem csupán dilettáns, mint eddigi életirói hitték. Tiszttársa, Papp Lajos, tanúsága szerint, a Szebentől a piskis hidig vivott elkeseredett harczban a költő harczvonalban küzdött s vitézül megállta a tüzet. Hanem azontúl Bem apó, ki nagyrabecsülte a költőt s fel tudta fogni szellemi