Vasárnapi Ujság – 1875
1875-05-30 / 22. szám - Szász Károly: A hűtlen fiu (Göthe balladája) 338. oldal / Költemények
342 VASARNAPI UJSAG. 23. SZAM. 1875. JUXIL'S 6 1845-ben megjelent uti jegyzeteiben ez évekről. .. 1. Itt kezdtem verseket csinálni — 2. Itt voltam először szerelmes 3. Itt akartam először szinésszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt. A szinészszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes. Nevezetes és szomorú. Professorom (isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menendő tervemet egy oly férfinak megírni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajddonsága öez volt: a színészetet csodálatraméltó képen való módon gyülölni. Ezen ritka tulajdonu férfi történetesen épen az atyám volt, a ki — mint jó atyához illik — a veszedelmes hitvétel után egy perczig sem késett pokoli örvénybe sülyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak... hátamon, és lelkem porsátorának egyéb részén." Halljuk mint képen ez időről Koren István szarvasi tanár, Petőfinek volt aszódi tanára, egy magánlevelében : „Petőfi Sándornak atyja, Petrovics István, akkor mészáros Szabadszálláson, 1835-iki szept. elején elhozta Sándort Aszódra Pestről, hol ez a piaristáknál az első nyelvtani osztályt végezte vala. — „Elvettem őt onnan — mondá — mert a színházak körül ólálkodott és elhoztam ide, keresztapja, Martinyi Károly ur ajánlatára professor ur keze alá. Tettem azt annál szivesebben, hogy mind nekem, mind különösen nőmnek Aszód kedves emlékű város. Lakása leendő,'eumanné asszonyságnál, kivel nem itt tartózkodása óta kegyeletes viszonyban áll. Pesten már konfirmáltatok is Kollár János lelkész ur által." Ily tartalmú beszéd folytán lett Petrovics Sándor az aszódi latin iskolának másodosztálybeli tanulója, s csakhamar magaviseletében rendes , szorgalmában kitűnő tanulónak bizonyult, írása is szép volt és rajzolni tanulótársai közt egyedül ő tudott. Egyéb előmeneteléről bőven tanúskodnak az aszódi gymnáziumnál még meglevő osztályzati évjegyzékek. A nálam töltött első évéből a mondottakon kivül semmi, őt különösen jellemzőre nem emlékszem. Mikor mint harmadosztálybeli (syntaxista primi anni) 1836-iki ősszel visszajött, elhozta magával Pista öccsét is, most Geiszt uri család jószágainak nagy bizalmú felügyelőjét, bemutatván azon nyilatkozattal: „Tavaly tapasztaltam, hogy itt rólam gondoskodnak, tehát elhoztam öcsémet is." E nyilatkozatából elegendően kitetszik, hogy Sándor már akkor öncselekvő, reflektáló eszű fiú volt. A harmadik évben otthoniasabb, vagy inkább elbízottabb lévén nálam, már merészebb kifejezéseket és tetteket engede magának. Akkor szüreteimen és kukoriczatöréseimen az összes tanulóság tettleges részt vett; a Petrovicsok tartoztak a legserényebbek közé. Mikor egyszer éjféltájban a fosztandó kukoriczagarmadon ültünk, Sándor oly nemzetiségi dühbe jött, hogy ezen szavakban tört ki: „A tótok közt egy becsületes ember sincsen!" Pedig édesanyja, Iluz Mária, turóczmegyei származású nő, csak hibásan beszélt magyarul, és ennek huga, későbben Taska Sámuelnek, sok éven át aszódi érdemes kurátornak második neje s szinte igen derék asszony, magyarul nem is értett; atyja pedig Petrovics István felsőbb nógrádmegyei származású lévén, a magyar nyelvet csak mint mészáros sajátította el. A harmadik tanulói évének vége felé, mikor egy vándor színész társaság Aszódon időzött, Sándor már a színészet iránti vágyát sem tudta fékezni.Eljött egy reggelen hozzám azon kéréssel, hogy neki az iskolai bizonyítványt adjam ki, mert ő színész lesz, s a nélkül a színészek befogadni nem akarják. Ezen természetesen sikeretlen üzelme felől általam tudósított atyja nem késett eljönni és amúgy mészáros módon jobb útra terelni. Sándor elvégezte Aszódon a negyedik nyelvtani osztályt, de a szüneteken át ismét kijelenté apjának, hogy katonának áll be. „Jól van fiam — nyerte válaszul — katona lehetsz, de magam tisztességes módon elkísérlek az illető helyre." S úgy is lett. De mikor ott a felfogadó tisztek Sándornak azt mondták: „Öcsém, mint katonának katonai rendhez, subordinátióhoz kell szabnod magadat", legott elvomult neki kedve vitézkedni. Annak következtében felment ősszel — 1838-ban — a selmeczi gymnáziumba, további dolgait leirni azonban nem az én feladatom. Csak röviden megérintem még az aszódi ok iskolába járásának végeredményét: latinul és németül elég helyesen beszélt, verseket faragni is próbálgatott; a magyar irályban annyira kitüntette magát, hogy ő bizattatott meg az akkoriban szokásos búcsúszó (valedictio) elkészítésével és elmondásával; irt és rajzolt minden társai közt legjobban, s ő volt egyedül, ki a közös szépirási mutatványok szóalapját csinos koszorúval diszitheté; zongorázni is tanult, de kevés hajlammal. A forradalom idején találkoztam utoljára egykori tanítványommal. Ez időben Gödöllőn, hol betegeskedett Bernhard „Koros hölgy"-ét és James „Robin Hood"-ját forditó magyarra, s innét rándult át Aszódra látogatásomra és a többi közt arról is értesite, hogy nevét Petőfire változtatta." Korén úr levelére vannak egyes észrevételeink, melyek nélkül nem is hagyhatjuk adatait. Ilyen már elsőben is az, hogy akár hiányos emlékezet, akár más ok miatt, a beszédeket nem tudja jellemzőleg adni s ezért kisebb értékűnek tekinthetjük tudósítását. Adatai különben is csak kisebb részletekre nézve újak, főbb mozzanatokban rég ismeretesek voltak. Fontosabb ezeknél az, hogy Koren tanár úr nem tudja palástolni ellenszenvét, s pánszláv álláspontjáról olyan tótoknak irja Petrovicsékat, hogy az ember szinte csodálkozik, miként tanulhatott meg szegény Petőfi magyarul. Különben hogy mindig magyar akart lenni, épen Korén ur adomája is mutatja. A forradalom idejére vonatkozólag Korén ura csalódik emlékezetében, mert Bernhard „Koros hölgy "-ét és James „Robin Hood"ját sokkal előbb, még pozsonyi szinészkedése idején leforditotta Petőfi, s meg is jelentek ugyanakkor. Ugyancsak csodálatos itt az a körülmény, hogy a nagyhirü, zajos életű és roppant hatású költő felől egy magyar tanintézet tanára csak a forradalom ideje táján tudja meg, hogy az az ő tanítványa s Petőfire változtatta nevét, holott ekkortájt minden gymnáziumi tanuló jól tudta, ki az a Petőfi. Ennyit Korén úr leveléről. A „Váczvidéki Lap" ugyanez alkalommal még több apróságot is ír Petőfi aszódi éveiről. Még élő tanulótársai Aszódon: Huszerl Sándor kereskedő, Némedy Károly iparos, Portik Lajos gőzmalomtulajdonos, Prém Lajos gymnáziumi gondnok, fakereskedő s kivált az Isaszegben lakó Esztergály Mihály, ki Petőfinek ez időben legbensőbb pajtása vala. A gyermekpajtások között már ekkortájt kivált Petőfi a tanulótársak emlékezete szerint. Határozottság, hirtelen kész elhatározás, talpra esett feleletek és ötletek némi felsőséget szereztek számára társai előtt. Új vonásokat azonban nem igen találunk a közleményben. Az a felelet, hogy „a deák oly semmi, melyből minden lehet", valamint a Korén tanár úrtól elcsent sonkáknak Korén úrhoz ajándékformában való visszajuttatása, részint Petőfire fogott adomák, részint verseiből vett dévajság, melyet szentlőrinczi és gyönki volt tanulótársai is beszélnek, hogy „de bizony velők történt". Ily adomaszerü, de már petőfiesebb az a kis adat, hogy midőn egy vaskos fiú földhöz vágta Petőfit, ez a mint felkelt, ugy arczul ütötte a kamaszt, hogy orra vére is elindult. Másnap nem volt ugyan már semmi baja, de a tehetős aszódi apa bement a tanárhoz és követelte Petőfi megbüntetését. Vallatásra kerülvén a dolog, vádló előadta előbb panaszát, mire Petőfi kiáll s szeniori hangon kezdi beszédét : „Még a féreg is, kit lábbal tapodnak, felgörnyed a védelemre." Egyszer pedig háziasszonya ruhájában jelent meg a tanításon társai mulatságára és tanára bosszúságára. Aszódon a tanulótársak emlékében s a községben szerteszét még sok emléke élhet Petőfinek. Két év előtt még a pad is benn állott az iskola termében, melyre sajátkezüleg véste nevét. A kisded ház, — irja a „ Váczvidéki Lap"—egykor Neumanné aszszonyé, ma Atlaszé, melyben három éven át szállva volt, igénytelen külsejével ott áll a főutczában, atyja mesterségének, egy mészárszéknek szolgálván helyiségül. Tán még a fák is élnek, melyeken fészkeket szeretett szedni; s ott a hegyoldal, hol gyepre heveredve, el-elolvasgatott. Mindenütt egy emlék, mely a kegyelet érzetét ébreszti benned. Ki tudja, nem él-e még a nő is, kiről a nyugtalan vérű kis deák gyermekésszel ábrándozott? Ez évek emlékét tartja fenn az az emléktábla, melylyel az aszódi tanodát a napokban megjelölték, s melynek felirata következő: Petőfi Sándor, itt járt iskolába 1835/6—183"/»Itt lobbant fel a láng, itt nyerte olympi tüzét a Legszeretőbb költő, a haza Tyrtacusa. Szelleme bölcsőjét itt hű anya őrzi, szegény bár: Kincse, e lángemlék, átragyog ifjaira ! Emelte a kegyelet 1875. május 26. Az emléktáblát ünnepélyesen leplezték le, s az aszódi iskola részt követel a dicsőségből, mely Petőfi nevét körülveszi, hogy mostani és későbbi tanítványai előtt lelkesítőleg mutathasson a táblára, melynek múló betűi halhatatlan nevet hirdetnek. A hűtlen fiu. (Geithe balladája.) Volt egyszer egy ledér fiu, Hozzánk a szél ugy hordta. Egy árva kis lány, szöghajú, Ölébe ült gyakorta. Szeretgeté, csókolgatá, Házassággal biztatgatá, r OO O 7 És végre cserbe hagyta. Ezt barna lány hogy megtudá, Csak összefagy a vére. Kaczag, sir és könyörg soká, És belehal végtére. Az órában, hogy meghala, Fölmered a kölök haja, S borzadva lóra pattan. Sarkantyút ád, iránytalan Ide s tova nyargalva, «/ o 7 Előre, hátra, fut, rohan, De nincs sehol nyugalma. Csak vágtat, hét éjt, hét napot. Esik, fu, dörg, le is csapott, Arviz dagadva tombol. S a mint villámba, vészbe fut, Kőfalt talál az útban. Lovát megkötve, meglapult A vész elől egy sutban. S a mint sötétben tapogat — A föld alatta leszakad, S bukik száz ölnyi mélyre.