Vasárnapi Ujság – 1875
1875-11-28 / 48. szám - Az ördögmocsár. Sand George után Törs Kálmán 755. oldal / Elbeszélések; genreképek - A kajdacsi sírkápolna (képpel) 755. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak
50. SZÁM. 1875. DECZEMBER 12. VASARNAPI UJSAG. 755 súgta neki, hogy ez az! Megfordult tehát, hogy bevárja. A lovas ember csakhamar annyira közeledett, hogy szóba eredhettek. . — Nem látott kend egy tizenöt-tizenhat éves leányt egy kis fiúval erre csavarogni ? — kérdé a lovas. — Mit akar az ur vele? — kérdé viszont József, alig fékezhetve dühét, mikor bizonyossá lett, hogy csakugyan az, akinek gondolta. — Erre csak azt felelhetném — válaszolá az árendás, — hogy mi köze hozzá? De nincs okom elhallgatni; hát tudja meg kend, hogy én azt a vászoncselédet szolgálatomba fogadtam, anélkül, hogy láttam volna. Mikor aztán megláttam, hogy gyönge még a nehéz munkára, elküldtem, de legalább a fáradsága diját meg akartam neki adni. Ő azonban sirva fakadt s megszökött. Még a czókmókját is elhagyta a nagy sietségben. Nos, minthogy ugy is erre vitt az utam, gondoltam magamban, hátha találkozom vele s elhoztam a holmiját, no meg amivel az útjáért tartozom. József, a milyen jámbor lélek volt, csaknem elhitte, a mit neki az árendás mondott. Mielőtt elitélt volna valakit, mindig szeretett előbb megbizonyosodni felőle, hogy méltó az elitéltetésre. Azért hát elnyomta felindulását s igy szólt: — Azt a leányt én jól ismerem. A mi falunkból való, s bizonyára errefelé lesz valahol. Ha nincs ellenére az urnak, hát próbáljuk meg felkeresni együtt. — Nem bánom — mondá a bérlő — csak hogy ha a keresztutig meg nem találjuk, akkor én fölhagyok a kereséssel, mert nekem még nagy utam van ma. — Ohó! — mondá József magában — tőlem ugyan meg nem szabadulsz oly könnyen s ha huszonnégy óráig kellene is az ördög mocsara körül keringenem veled. Igy lovagoltak egymás mellett egy ideig, midőn József egyszerre megállt s egy boróka-bokorra függesztette szemét, melyben valamit mozogni látott. — Hahó, Peti te! hallod! te vagy az? jerelő! Csakugyan az volt. A gyermek meghallva atyja szavát, előbújt a bokor mögül s örömmel indult az érkező elé. De a mint meglátta, hogy az árendás is vele van, egyszerre ijedt arczczal megállt. — Jer hát Peti! hisz én vagyok — mondá az atyja, s mikor látta, hogy a fiu nem mozdul, oda ment s leszállva lováról, karjára vette a gyermeket. — Hát Juliska hol van ? kérdé. A fiu súgva mondá: — Elbujt, mert fél attól a fekete embertől. Én is félek. — No ne félj semmit, itt vagyok én, — biztatá az atyja s elkezdett kiáltani, — Juliska! Juliska! én vagyok. Juliska csendesen előjött s a mint meglátta Józsefet, oda futott hozzá, s keblére rejtette izzó arczát. — Ugye, Józsi bácsi — mondá, mialatt hozzá simult, mint egy gyermek az atyjához, — ugye megvéd engem? Pia kend velem van, nem félek senkitől. József reszketett. Juliska halvány volt, ruháját összetépte, kezét felkarczolta a tüske. De arczán nem égett se szégyen, se kétségbeesés. — Az urad akar beszélni veled — mondá József, mialatt egy pillanatig se forditotta el szemét a leány arczáról. — Az uram? — kérdé a lány, büszke tekintetet vetve Józsefre, — ez az ember ott? nekem nem uram. Józsi bácsi, vegyen magához, kendnél elszolgálok ingyen is. Az árendás közelebb lovagolt s türelmetlenül mondá: — Itt a holmid, a mit nálam felejtettél. — Nem felejtettem én az urnál semmit, — válaszolt Juliska haragosan, — s nem is akarok az úrtól semmit. — Jöjj csak közelebb, galambom — mondá a bérlő — csak két szót modok. No ne félj! — Mondja ki az úr a két szavát hangosan, — felelt Juliska, — nekem közös titkom az úrral nem lesz. — No hát legalább fogadd el a pénzedet, — unszolá a bérlő. — A pénzemet? az úr, hálistennek, nem tartozik nekem semmivel. — Mindjárt gondoltam, — mondá József súgva Juliskának, — de azért csak hallgasd meg. Kíváncsi vagyok tudni, mit akar mondani. Majd megtudod, hogy mért ? Menj közelebb hozzá. Ne félj semmit, itt vagyok én. Juliska odalépett a bérlőhöz, aki lehajlott a lováról s fojtott hangon mondá: — Nesze kincsem, vedd ezt az aranyat. De aztán egy szót se semmiről — megértettél? Én majd azt mondom, hogy a nehezebb munkára gyengének találtalak. És most azután szent a béke. E napokban arra felétek megyek s ha ugy tapasztalom, hogy semmit ki nem fecsegtél, — hát gondom lesz rád, ne félj. — Ha pedig azalatt eszedre térnél, hát csak szólj, akkor megint felfogadlak, olyan bérre, a milyenről most nem is álmodol. — Itt az ur bére! — kiáltott Juliska, mialatt a kapott aranyat ugy csapta a tenyerével az árendás arczához, hogy azonnal ott maradt a veres lenyomata. — Hát csak tudassa az ur, mikor jön a falunkba, hogy jóelőre elkészülhessek a fogadására. Az árendás rettentő káromkodás közt ugy vigyázz, hogy a falunkat messze elkerüld. Ezzel egyik kezét Petikének, másikat Juliskának nyújtva, otthagyta az árendást, ki alig bírt felczihelődni és kivaczkolódni a bokorból. Az uton hazafelé kifogyhatatlan volt a kis Peti a beszédből. Elbeszélte aznapi élményeit. — Mikor megérkeztünk, beküldtek az istállóba — mondá. — A fekete ember is oda jött. Nézegette a tehénkéket, aztán beszélgetett Juliskával. Én felmásztam a lajtorjára, ami a szénapadlásra visz s ott elbújtam. A fekete ember nem látott meg. Aztán megcsókolta Juliskát. — S te azt engedted ? — kérdé József szemrehányó hangon Juliskától. — Istenem ! — felelt a leány, — hát én azt hittem, hogy az a szokás. Hisz öreg Seres néni, a kend anyósa is megcsókolja az uj cselédet, mikor beáll. — Akkor aztán — folytatá a gyermek — az az ember valami csúnyát mondott Juliskának. Juliska azt mondta, hogy én azt soha ki ne mondjam, soha, soha, mig élek. A mire Juliska elkezdett sírni. A fekete ember megharagudott s megfogta Juliskát, mert az ki akart menni. Én meg ott féltem a létrán s nem mertem mozdulni. Aztán azt mondta a fekete ember Juliskának, hogy száz forintot ad neki, s megint meg akarta csókolni. Juliska aztán megtaszította. A fekete ember erre nekiment, mintha birkózni akart volna. Én megijedtem, hogy megveri, hát lejöttem a lajtorjáról, elkezdtem sírni, mert féltem. Aztán a fekete ember dühös lett, elővette a korbácsot, hogy megver. De Juliska megfogta a kezét, mire a fekete ember káromkodott, hogy kitekeri a nyakamat. Azután elment. Juliska aztán azt mondta, hogy fussunk el innen, mert az rosz ember. Akkor elmentünk a csili mögé s a réten keresztül eljutottunk a faluba. De kelmedet nem találtuk ott s nem engedték, hogy ott várakozzunk kölmiedre. Hát az erdő felé mentünk. De a fekete ember utánunk jött lóháton. Hát emelte fel korbácsát a leányra. József azon elbujtunk, hogy meg ne találjon. Kan oda ugrott s megragadta a ló zabláját s el kezdte azt rángatni, ugy hogy az egészen neki vadult. — No most már keresztül látok a szitán — kiáltott magán kivül — le arról a lóról, nyomorult, ha nem akarod, hogy magam teperjelek le onnan. A bérlő megrettent, belevágta sarkantyúját a ló vékonyába s korbácsával József kezére ütött; ez azonban mellbe ragadta őt s egy pillanat alatt letaszította onnan, hogy akkorát zuhant, mint egy zsák. Akkor mellé ugrott, legyűrte a fűbe s mellére térdelt: — Hitvány gazember, összetörhetném most minden porczikádat. De én nem találom az ilyenekben kedvemet. Annyit azonban tudj meg, hogy el nem eresztelek, amig azt a becsületes leányt térden állva meg nem kéred, hogy bocsásson meg neked, alávaló! Az árendás, ugy látszik, nem most volt először ilyen helyzetben s könnyebb oldaláról kezdte felfogni a dolgot. Elmondta, hogy hisz ő nem is vétett, de hát szivesen kér bocsánatot, ha egyszer ki nem kerülheti. József fölrántotta a földről gallérjánál fogva, aztán térdre nyomta megint s bevágta egy bokorba. — És most pusztulj a szemem elől s Szóról szóra igy volt — mondá Juliska, — majd elmondhatod Petike otthona is, nehogy azt higyjék: a munkától féltem, azért jöttem vissza. — És most, Juliska — monda József — valld be, hogy egy huszonkilencz éves ember öreg-e arra, hogy egy nőszemélyt megvédelmezzen ? — Én csak azt tudom,—felelt Juliska, — hogy Kend nekem olyan szolgálatot tett, amit én el nem felejthetek, amíg élek soha, soha. — Más szavad nincs hozzám ? — kérdé József. Juliska hallgatott. (Folyt. követk.) A kajdacsi sir kápolna. (Sztankovánszky siremléke.) Nemzetünk mozgalmas múltjának s azon körülménynek, hogy hazánk ugy szólván évszázadokon keresztül folyton harczok színhelye volt, természetszerű következménye az, hogy a művelődés terén — tagadhatatlan! — elmaradtunk. Míg szerencsésebb viszonyok közt élt nemzetek a tudomány és művészetek terén megbecsülhetetlen foglalásokat tettek, addig a mi elődeinknek erejüket a haza földjének védelmében, a léteiért való küzdelemben kelle felemészteniök. Innen van aztán, hogy míg Európa nyugati országaiban nemcsak az egyes fővárosok fejlődtek