Vasárnapi Ujság – 1877
1877-04-08 / 14. szám - Feleki Miklós (arczképpel). –rs. 211. oldal / Élet- és jellemrajzok
13. SZÁM, 1977. xxrv. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. játszók megjelentek a fellebbent függöny mögött, — azt az érzést, mely akkor engem megszállott, én nem vagyok képes leírni. Öt éves koromtól minden legkisebbre, ami velem vagy körülöttem történt, híven emlékszem, de arról az elragadtatásról, mely ekkor erőt vett rajtam, nem tudok számot adni, nem tudok rá találni kifejezést. Elnémultam egészen, akármit beszéltek hozzám, semmire sem feleltem, csak gondolkoztam és gondolkoztam. Hogy mi volt gondolataim központja, arról semmit, de semmit nem tudtam, zűrzavaros cáosz volt a fejemben, olyan voltam, mint akit fejbe ütöttek s elbódult. Midőn haza mentünk, kérdi tőlem a mámika: — No Rózsika, de elcsendesedtél! Aludtál ugye? Nem tetszett, hogy egy szót se szólsz ? Pedig te verted legjobban félre a harangot. — Ah, én azt hittem, hogy akik ott játsztak, mind az égből jöttek le, nem emberek azok, nem olyanok, mint mi. Istenek ők és istenasszonyok! — mondám elragadtatással. — Oh te balga! — mondák kaczagva — van jó dolgok az égieknek, hogy ide jöjjenek neked komédiát játszani. De én a virgoncz, fürge leány ettől az időtől kezdve méla és gondolkozó lettem. Mindig ott laktam volna a színházban és sikerült is csakugyan színházra költenem mind a három forintomat. Ekkor történt, hogy az első színész oda hozta fiát hozzánk iskolába. Az atyát Láng Ádámnak hittük, s nekem igen tetszett, mikor játszott, ő játszta a szerelmeseket. Láng Lajoska sokszor ott maradt az oskola után is a fiukkal játszani, s a varróból hazajövet mi is együtt játszottunk velük. Egyszer a többek közt azon töprenkedtünk Fannival, mit cselekedjünk már, hogy eljuthassunk a színházba ? Semmi módot nem találtunk rá. — Fanni te, — mondom egyszer — hiszen nem csak épen oda szeretnék én menni, ahol fizetnek, de még jobban oda, ahol játszanak. Oh Fannikám ! mennyire szeretnék én nagy lenni, meg hogy ne volna olyan vörös hajam, jaj, hogy szeretnék én játszani Fanni el kezdett kaczagni s összecsapta a két kezét: Ugyan te, te! hiszen még a szádat se tudnád hogy nyisd ki, aztán pösze vagy, meg olyan kicsi. — Istenem, istenem! tudom én azt, hogy engem oda be nem vennének, ha nagy volnék is! — sóhajték szomorúan. — De tudod mit? Beszéljünk Láng Lajossal, hogy eresszen be oda, ahol játszanak . . . Tetszett a terv. Beszéltünk a kis gavallérral. Az mindjárt kész volt rá, sőt büszke volt, hogy gyakorolhatja nagylelkűségét. Egy este, nagy szívszorongások között, lopva bevezetett a színpadra. Ott megmutogatta a házakat, a rózsalugasokat, amelyek fel voltak állítva, mi kézben úszva ténferegtünk ott, megtapogattunk mindent áhítattal, én egész boldogságba merültem, a mikor egyszerre fölriaszt egy mérges hang. A hátam mögött állt és káromkodott valaki németül; én majd összerogytam, s úgy megijedtem, nem mertem hátra pillantani, azt hittem, már a kezében a fülem, hogy kidobjon. Azt ugyan nem bántotta, de amint meglátott, ránk rivalt: „Szakkerment! hát —hát—hát micsoda ez ? mit akartok itt ? no—no—no— mi ez itt ?" A Lajoska atyja volt, ki játék közben jól beszélt a színpadon, de igen dadogott, ha méregbe jött. Kis lovagunk hősi önfeláldozással elé állt: „Tata, én vezettem be!" Még ki se mondá egészen, mikor a fülére csapott az apja keze, s úgy vezette szegény kis gavallérunkat az ajtó felé, maga előtt hajtva a kisasszonyokat, szüntelen harizsálva: ,,Ki —ki—ki—ki innen ! mars, meg ne lássalak többé ide fenn a színpadon játék előtt, te kis gazember! majd adok én neked még holmi fattyukat is ide czipelni, te semmirekellő!" Bizony kiűztek minket a paradicsomból. Én szörnyen szégyeltem magamat e rút felsülés miatt, meg hogy ugy összeszidtak, minek el nem neveztek. Az ujjaimmal törültem le könnyeimet, s akkor esett tekintetem a gyűrűmre, melyet anyám itt létekor vettem négy garasért. Napoleon volt rajta, Lujzával, — akkor az volt a divat, aranyból is, rézből is. — Te Lajoska, — mondám — neked adom ezt a gyűrűt, ha följuttatsz bennünket a gallériára. Mond meg a billetszedő asszonynak, hogy hozzánk jársz iskolába, eresszen be. Szerencsésen bejutottunk hát mégis. Már nem tudom, mit játszottak, mert nem láttam a czédulát, de láttam, hogy két kis leányka is megjelent a színpadon és játszott. — Fanni! Fanni! — kiáltom hangosan, látod-e kis leánynak is lehet játszani! (Folyt, követk.) 211 Feleki Miklós. A magyar nemzeti színház ezen a héten ünnepet ül. Egyik legérdemesebb tagjának, Feleki Miklósnak ünnepli meg huszonöt éves jubileumát, vagyis azon nap évfordulóját, melyen a nemzeti színháznak tagja lett. Mert színi pályájának ideje sokkal hosszabb. Aki látja ezt a ruganyos, fiatalos magatartású művészünket, nemcsak a színpad illúziót keltő lámpafényénél, valamely fiatal gavallér- vagy hős-szerepben, hanem napvilágnál, az utczán is, könnyű járással, oly egyenes termettel, mint a nádszál, élénk szemével s erős, zengő hangjával, alig fogja elhinni, hogy már közel negyven esztendeje színész, annyira meg tudta őrizni magát azon a pályán, melynek tövisei és viszontagságai talán minden más pályánál elébb megkoptatják az embert. Feleki még ma is fiatalnak mondható, s nekünk kétszeresen örömünkre szolgál följegyezhetnünk, hogy a koszorút, melylyel tisztelői és pályatársai most kitüntetik, nem szükség utána vinni valahová a magányba, hová megtört erővel visszavonult, hanem átadhatják neki ott, ahol többi koszorúit aratta, a színész csataterén, a színpadon, mint még most is ereje teljében levő és a fiatalabbak első sorában ma is fáradhatatlanul küzdő bajnoknak, s elmondhatják jó lélekkel, hogy ettől a most átadott koszorútól még sok év és sok koszorú választja el az utolsó koszorút. FELEKI Miklós erdélyi származású Udvarhelyszéken született N.-Galambfalván 1818. decz. 18-án református székely szülőktől. Atyja Feleki András, anyja Petre Borbála. Iskoláit a székely-udvarhelyi kollégiumban kezdte meg. Nyílt eszű, virgoncz fia volt s kitűnően tanult. Kilencz éves korában látta az első színi előadást, mely rendkívüli hatással volt gyermekkedélyére s talán egész életére irányt szabott vágyainak. Elbeszéli, hogy egyszer a reggeli próba alatt a színpad alá rejtőzött, s délelőtti 10 órától ott maradt elbújva este 6-ig, csakhogy az estére hirdetett „Báthori Máriát" megláthassa. De oh fátum! a teremseprő észrevette s fél órával a darab kezdete előtt — kegyetlenül kikergette. Ott sirt a paradicsomból kiüldözött kis Ádám, mig végre egy jószívű öreg ur lefizette érte a tizenöt sári krajczárt, bevitte magával s a boldoggá tett fiu végig sirathatta Báthori Máriát. Nagyon tetszett neki az a darab, s ugy a lelkébe vésődöttt minden jelenete, hogy másnap iskolatársainak az egész darabot eljátszotta. Ezóta szivét, lelkét szüntelenül a színművészet foglalta el, úgyannyira, hogy 1838-ban, szülei nagy szomorúságára — kik papi pályára szánták — beállt színésznek Szigetvári László társulatához. Először Csikszerdán lépett föl, Kisfaludy Károly ,,Uka, vagy Nándorfejérvár bevétele" czímű színművében. Alexis görög ifjút játszta, oly hatással, mely műértők véleménye szerint a legszebb reményekre jogosított a csinos, sugár, kifejező arczú és szép, erős, hajlékony hangú ifjú iránt. Eleinte, — rendes dolog abban az időben, — sok sanyarúsággal, sok nélkülözéssel kelle küzdenie. Keserű kenyér volt akkor a művészet, de néha még e keserű kenyérből se volt elég. Mindez azonban hagyján! Aki lelkesedéssel követi lelke géniuszát, tud az sanyarogni, koplalni is panasztalan. Hanem az kedvetleníté el nagyon a művészi pályán, hogy női szerepeket is kellett játszania. Így ,,Báthori Máriá"-ban játszta Bazilka királynét, a „Keresztes Vitézek"-ben Coelestina apácza fejedelemasszonyt, az „Arany idő"-ben a vén halásznét stb. Meg kellett tennie azt, ami a mindenható angol parlamentnek az egyedüli lehetetlenség, t. i. férfiból asszonyt csinálni. A társulatnak csak két nőtagja volt, s ha az egyik megbetegedett, azonnal őt rántották elő. 1841-ben Pály Elek nagyobb társulatához szerződött, s azzal a következő évben Bukarestbe utazott, hol a magyar vándorszínészek négy nyelven játszottak : magyarul, németül, oláhul s egy franczia társaság ott maradt töredékével, francziául. 1844-ben Feleki vette át a Pály-féle társaság igazgatását s 1845-ben M.-Szigeten nőül vette a társulat 16 éves szende színésznőjét, Szákfy Amáliát, kitől azonban később elvált. Pesten a nemzeti színházban 1846-ban lépett föl először mint vendég: „Fejérek" Sir Oneil, „Egy pohár víz" Madam és a „Farsangi iskola" Valpó szerepében, — azután gr. Ráday Gedeon megbízásából a budai műkedvelő-társulat előadásait igazgatta mintegy két hónapig. Pestről távozván, társulatával Debreczenben, Kolozsvárott, Nagy-Váradon, Aradon, Temesvárott és Torontálban működött. Igazgatóságát mindenütt rend, nemzeties irány és műértelem jellemzék, s a vidéki színészet tekintélyének emelésében elvitázhatatlan érdemeket szerzett. 1848-ban színészi pályája megszakadt.