Vasárnapi Ujság – 1877
9. Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - A «Petőfi-társaság» első gyülése 10. oldal
10 Igaza van. Hogy leszürcsöltél belőle egy pohárkával, a vér folyó tűz gyanánt kezd keringeni ereidben. A férfiak csakhamar politikára fordítják a beszélgetés rúdját. Fővárosi lakos vagy következéskép táltosnak kell lenned a bel-s külpolitikát illetőleg. Hogy lesz-e háború a török s a muszka között? S aztán, ha lesz, vissza fogjuk-e adni a 49-iki kölcsönt a tatárfejű, szappant és fagygyugyertyát delicatesse gyanánt faló orosznak? Mert het! errefelé nagyon óhajtja a magyarság rendbe hozni a számlát a muszkával. A béresek, kikhez szintén eljutott a keleti események híre, már kijelentették, hogy ők egytőlegyig sutba doblyek kaszát kapát s fölcsapnak honvédnek, mihelyt háború lesz az oroszszal. Hát még az öreg Pali, az uraság kertésze, ki huszár „czugfirer" gyanánt harczolta végig a szabadságharczot s hajdanában nem egy „kutyafejű" kozákot küldött az árnyékvilágba, hogy hírmondója legyen ott a magyar huszár bátorságának! Az öregnek szintén viszket már a jobb tenyere a kardmarkolat után. Még helyre legény lóháton. A hajvágást különben megcselekszi, mint a mostani tejfölös szájú „dolmányba bujtatott gyerekek". Olyan huszáraltiszt lesz belőle háború esetén, mint a parancsolat. Hogy urambátyám — szíves házigazdánk legközelebbi szomszédja a pusztán — elvégezte volna hosszas és lelkes mondókáját, mások az egyetemi ifjak konstantinápolyi küldöttségét hozzák szóba. — Csókolni való fiuk. A magyarság legbensőbb érzelmeit tolmácsolják. Ha már az öregek hallgatnak, hadd adjanak legalább a fiatalok magukról életjelt. Bizony úgy illik, hogy kifejezzük valahogyan hálánkat és rokonszenvünket 1849-diki barátjaink iránt. Hej, ha ott lehetne az ember Stambulban s szemtanuja volna azon lelkesedésnek, melylyel a törökök a küldöttséget üdvözölni fogják. Aztán csakugyan oly pompás-e az Abdul,Kerimnek szánt kard? Hát a küldöttség tagjai? Szemenszedett déli magyar fiuk-e ? Mert hát jó volna, ha külsőleg is minél méltóbban képviselnék a magyar fiatalságot. No, a muszkák meg fognak pukkadni méregtől... S igy tovább a végtelenségig. Azaz mégsem. Terítve, tálalva van: asztalhoz, uraim és hölgyeim! Előbb a malaczpecsenye, aztán a politika. Borostyáni Nándor: A „Petőfi-társasági első gyűlése. Január első napján, mint Petőfi születésnapjának évfordulóján, lépett a nyilvánosság elé a most alakult Petőfi-társaság. E napon d. e. 10 órakor tartotta első gyűlését az akadémia dísztermében, s ülés alatt szétosztották a „Petőfitársaság lapjá"-nak első számát is. A terem nagy közönséggel telt meg, jeléül, hogy a főváros érdeklődik az irodalmi mozgalmak iránt. A társulat tagjai teljes számmal jelentek meg az emelvényen, melyben az elnöki helyen Jókai Mór ült, s ő tartotta a megnyitó beszédet. E társaság — úgymond — nem vetélytársa a Kisfaludy-társaságnak; az sem ambicziója, hogy az akadémiával versenyezzen. E czélra roszul választották volna a Petőfi nevét. Azt a nevet, mely semmi czimet maga előtt és után nem tűrt soha, ki inkább akarta a költőt semminek tartani, semhogy elfogadva valamit, lemondjon arról az öntudatról, hogy az minden. „Petőfi — így folytató Jókai — maga semmi kitüntetést osztó társaságnak tagja nem volt. Előleges felszólításokra azt felelte, hogy ő semmi megválasztást el nem fogad. Azonban a „társulás" eszméje nem volt tőle idegen. Ő, aki a nagyok, a magasak irányában oly daemoni büszke volt, azon pályatársai iránt, kiket megszeretett, kikben a tehetséget elismerő, valódi jó barát tudott lenni. Lánglelke felsőbbségének tudata nem vont le semmit a szeretetből és a pályatársi elismerésből. Tudta, hogy az ő gyémántporával az olcsó chalcedonból is lehet művészi camaeát faragni, s akkor az is klenodium lesz. Egyszer (ezelőtt harminczegy évvel) kilenc pályatársát, akikkel legjobban rokonszenvezett, felszólíta, hogy alakítsanak vele együtt egy irodalmi társulatot. Ez meg is alakult, a „tizek társaságának" czime alatt. S ennek az elnöke volt Petőfi. Czélja ugyanaz volt a tizek társaságának, a mi a most alakult Petőfi-társasdinak. A szépirodalmat, mint életpályát emanczipálni és önállásra juttatni. E társaság életbe lépett, de nem élt tovább. Az Jet elítélte azt s ez élet indokai ismeretesek. A mint e társulat a legelső életjelt adó, rögtön ott álltak előtte a kiadók, a lapszerkesztők, készséggel ajánlkozva mindazt létesíteni, a mit e társaság feladatául kitűzött. S küzdeni tovább egy czélért, mely önkényt helyünkbe jön, annyi lett volna, mint a czélt magunk előtt kergetni. Az akkori szépirodalmi lapok szerkesztői elvül fogadták el, hogy csak eredeti műveket közöljenek, s egy később keletkezett szépirodalmi lap, mely külföldieskedni akart, rövid időn kénytelen volt a sajtó összes megtámadásai, s a közönség által cserben hagyatás miatt megszűnni, pedig elmés és jól szerkesztett lap volt. De közönségünk puritanizmusa annyira ment azon időkben, hogy az akkoriban megkezdett külföldi regénytár, daczára kitűnő termékeinek, rosz sikert aratott; míg az eredeti művek bizonyos kiadóra s kielégítő anyagi jutalomra számíthattak. És igy az akkori szépirodalmi nemzedék a társulás nélkül is szabad kifejlődési tért talált maga előtt. S még egy kiváló oka volt, mely a szépirodalmi társulás eszméjét Petőfi korszakában korán szülötté mutatta be : az akkori politikai irodalom csekély mérve. Csak két irány küzdött egymással: a konzervatív és a szabadelvű ; egy egy lapban elfért az egész csatatér. Még másik két lap is volt, amely számlálta a napokat, de elvet, melyért valaki fölmelegedjék, nem képviselt. Nehéz is volt a küzdelem, meg könnyű is. Nehéz, mert a támadást gátolta a cenzúra , de könnyű, mert a védelem csak doktrínákra szorítkozott. A szabadelvű politikának akkori vezérférfia báró Eötvös József azt mondá : „a mi programmunk mindennnap kész s költsetek fel éjfélkor, akkor is megmondjuk : „parlamenti felelős kormány/." S ebben benne volt minden. Parlamenti felelős kormány. Ez volt a part. Az a hírlap, mely e part felé vezetett, volt a hajó s azon mind valamennyien elfértünk, kiknek az volt a kívánságunk, hogy ezen a parton kikössünk. S minthogy ez a hajó sem volt hadi gálya, elég volt rá egy kapitány : a szerkesztő; egy kormányos, a külföldész ; egy pilóta, a belföldi rovatkezelő ; egy szakács, az újdondász, aki egyúttal műbíráló és színházi tudósító ; meg egy matróz, aki a sajtóhibákat kisepri. Ha nagy dolog jött, maga az utazótársaság segített a vezérczikkek vitorláit kifeszíteni s vidéki tudósítások evezőivel siettetni a haladást. A munkatársnak is csak minden másodnap volt dolga. Még akkor nem volt ismeretes az önkénytes gályaraboknak azon részvétre méltó osztálya, mely a jelenlegi háromárbóczos hírlapok gőzkatlanát éjjel-nappal fűti. Nem lehetett tehát panaszunk arra, hogy a politikai irodalom a tehetségeket felszívja. Válogathattunk a múzsák között tetszésünk szerint. De mióta Apolló, a Musagetes, a politikára adta magát, azóta a nyolcz Pierida testvér valamennyi mindékót szolgálja, a hírmondót. És az rögtön bekövetkezett, amint eljutottunk az elérni szándékolt partig. Amint a parlamenti felelős kormány szárazföldére kiléptünk , az eddig előttünk lebegett szél a hátunk mögött volt, a doktrínák egyetlen hajója kiszállított bennünket a gyakorlati alkalmazás ígéret földére: ennek aztán annyiféle útja, ösvénye, dűlő útja és (fájdalom) vasútja is van, hogy az egy hajó népe ahány utat lát maga előtt, annyifelé indul meg , s minden útnak saját vehikulumra, hírlapra van szüksége: a legsubtilisabb véleményárnyalat, mely társaitól eltér, jogot követel magának, hogy külön orgánumot alapítson s abban azért az egy szemernyi külön véleményért, mind azt a tenger (homoktenger) napihírt, a mit tizenkét hirlap ugyanazon szavakkal elmondott, elmondja ugyanazon szavakkal tizenharmadszor is , s a hírlapok alakja abrosz : tíz munkatárs foltoz rajta, mig összevarrja. Egész szellemi táborunk benne van az ecclesia ephemeridisansban. De mindez nem volna baj, ha olyan nagy nemzet volnánk, melyben mint e szétágazó hírlapirodalom elfér: az esetben a hírlapok sokasága erőnk bizonyítéka volna. Most azonban ez inkább korjel. S amit jelez, a baj mind anyagi, mind szellemi tekintetben észrevehető. Anyaimi baj az, hogy mind a közönség, mind a kiadók a napi sajtó által lévén igénybe véve, a hazai szépirodalom iránt mármár a kialvásig hanyatló részvétet tanúsítják. Ugyanott, ahol ezreket áldozni van készség hírlapalapítási ösztönből, hiányzik a hajlandóság filléreket adni ki a hazai költészet emelésére. Másik anyagi baj, hogy a nagyszámú politikai hírlap, nem lévén eléggé dotálva arra, hogy az eredeti szépirodalom fényűzését megengedje magának, irodalmi olvasmányul a kis literatura termékeihez folyamodik." „Van politikai lapunk — mondá Jókai — de nincs szépliteraturánk. Ez a helyzet az, mely okot ad a Petőfi - társaság életbe léptetésére. Petőfi felébreszthetlen, de az eszme, az irány, melyet ő megállapított, életben tartandó." A megnyitó beszéd után Szász Gerő szavalta el saját költeményét „Az ideál" cziműt, melyben a földről az ég felé ragadó ideált dicsőite. A hatásosan szavalt költeményt megéljenezték. Majd Pulszky Ferencz foglalt helyet a felolvasó asztalnál, s „Petőfi és a kritika a negyvenes években" czím alatt magyarázta, hogy mi okból volt a kritika olykor heves ellensége Petőfi múzsájának. Ez ok: — úgymond Pulszky — mert a negyvenes években a formai tökély volt az első követelmény — költői nagyságra szert tehetni. Bajza, Vörösmarty, Toldy nem akarták buzdítani. Toldy komoly természete nem tudott rokonszenvezni azon iránynyal, melynek Németországban legdicsőbb képviselője Heine, s mely azon kis lépést, mely a nagyszerű és nevetséges közt a franczia példabeszéd szerint létez, pajkosságból igen sokszor megteszi. Bajza pedig, az éles eszű, de száraz kritikus mindig attól félt, hogy ha az ítészet Petőfi irányát buzdítja, felburjánzik a költőknek egész serege, kik a pongyolaság és aljasságban fogják az eredetiséget keresni és a betyáros irány, melyhez nemzetünk egy részének némi hajlama van, fel fog kapni irodalmunkban. Az ifjú nemzedék nem osztozott eme véleményekben s neki adott igazságot az utókor. Érdekes volt hallgatni, mint itt harminczk év előtt Petőfiről Pulszky, aki elismerte lángeszét, de nem hunyt szemet hibái előtt. Hozzátette most, hogy költeményeinek felét Petőfi ama bírálat megjelenése után írta, nemcsak igazolva, hanem túl is szárnyalva a hozzá kötött várakozást. Harmincz év előtt csak egy töredék ismerte el az ő lángeszét, míg ma már neve a világirodalom birtoka lett. E részben a legnagyobb érdem Kertbenyé, ki feladatául tűzte ki, őt a külföldön megismertetni. — E felolvasás igen élénk hatást tett, azonban adataihoz, bármily éles legyen is Pulszky emlékező tehetsége, nem egy szó fér. Hogy Vörösmarty nem akarta volna buzdítani Petőfit, annak minden adat ellentmond és Pulszkyn kívül mindenki úgy emlékezik, hogy Vörösmarty nemcsak buzdítója, hanem szinte atyai pártfogója volt Petőfinek. Midőn Petőfi föllépett, Vörösmarty hívta fel rendkívüli tehetségére a figyelmet, versei első gyűjteményét ő adatta ki a körrel, s „János vitéz" iránt egész várakozást keltett előre terjesztett jó véleményével. S mindezt maga Petőfi is hirdeti műveiben s összegyűjtött költeményeit is Vörösmartynak ajánlotta. Pulszky után Szabados János szavalta el szép költeményét, mely legértékesebb mű a felolvasottak között. A szerző szép előadásában meg is tette hatását a közönségre. Szabados költeményét itt közöljük : Petőfiről. Fejedelme a magyar költőknek! Merre alszod csendes álmaid? Szemfedőt rád vadvirágok szőttek, Mikből ember keze nem szakit ? S csak a szellő édesen susogva jár el hozzád, vár édes dalodra, S villám lesi felhőterhes éjbe Lantodon a mennydörgés beszél-e ? Széttört lanton — mind hiába várják —Nem szólal meg a tépett ideg, Vész fojtá el dalaidnak árját, S elhamvasztá lángoló szived, ítélet jött, csillagok hullása, Haza veszte, népek pusztulása! A szabadság, saslelkednek álma, Elköltözött, — elmentél utána. Dicsteljes volt élted jelenése, Elmúlása még dicsőbb vala, Sírdalod volt ágyuk bömbölése, Siratod volt a feldúlt haza. Kik látták az üstökös esését? S nagy neved, hogy sírkövedre véssék Ki mutat rá sirod ajtajára ? Vagy a vihar olvasztott magába ? ... VASÁRNAPI ÚJSÁG.