Vasárnapi Ujság – 1877

1877-01-07 / 1. szám - Szabados János. Petőfiről 10. oldal / Költemények - A «Petőfi-társaság» első gyülése 10. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények

10 VASÁRNAPI ÚJSÁG. Igaza van. Hogy leszürcsöltél belőle egy pohárkával, a vér folyó tűz gyanánt kezd ke­ringeni ereidben. A férfiak csakhamar politikára fordítják a beszélgetés rúdját. Fővárosi lakos vagy: követ­kezéskép táltosnak kell lenned a bel- s külpoli­tikát illetőleg. Hogy lesz-e háború a török s a muszka között? S aztán, ha lesz, vissza fogjuk-e adni a 49-iki kölcsönt a tatárfejű, szappant és fag­­gyúgyertyát delicatesse gyanánt faló orosznak? Mert het! errefelé nagyon óhajtja a ma­gyarság rendbe hozni a számlát a muszkával. A béresek, kikhez szintén eljutott a keleti ese­mények h­ire, már kijelentették, hogy ők egytől­egyig sutba dobiyek kaszát kapát s fölcsapnak honvédnek, mihelyt háború lesz az oroszszal. Hát még az öreg Pali, az uraság kertésze, ki huszár „czugfirer" gyanánt h­arczolta végig a szabadságh­arczot s hajdanában nem egy­­ „kutyafejű" kozákot küldött az árnyékvilágba, hogy hírmondója legyen ott a magyar huszár bátorságának! Az öregnek szintén viszket már a jobb tenyere a kardmarkolat után. Még helyre legény lóháton. A hajvágást különben megcse­lekszi, mint a mostani tejfölös szájú „dol­mányba bujtatott gyerekek". Olyan huszár­altiszt lesz belőle háború esetén, mint a paran­csolat. Hogy urambátyám — szíves házigazdánk legközelebbi szomszédja a pusztán — elvégezte volna hosszas és lelkes mondókáját, mások az egyetemi ifjak konstantinápolyi küldöttségét hozzák szóba. — Csókolni való fiuk. A magyarság leg­bensőbb érzelmeit tolmácsolják. Ha már az öregek hallgatnak, hadd adjanak legalább a fiatalok magukról életjelt. Bizony úgy illik, hogy kifejezzük valahogyan hálánkat és rokon­szenvünket 1849-diki barátjaink iránt. Hej, ha ott lehetne az ember Stambulban s szemtan­uja volna azon lelkesedésnek, melylyel a törökök a küldöttséget üdvözölni fogják. Aztán csakugyan oly pompás-e az Abdul­ Kerimnek szánt kard? Hát a küldöttség tagjai? Szemenszedett deli magyar fiuk-e ? Mert hát jó volna, ha külsőleg is minél méltóbban képviselnék a magyar fia­talságot. No, a muszkák meg fognak pukkadni méregtől... S így tovább a végtelenségig. Azaz mégsem. Terítve, tálalva van: asztalhoz, uraim és hölgyeim! Előbb a malaczpecsenye, aztán a politika. Borostyá­i Nándor. A „Petőfi-társaság” első gyűlése. Január első napján, mint Petőfi születésnap­jának évfordulóján, lépett a nyilvánosság elé a most alakult Petőfi-társaság. E napon d. e. 10 órakor tartotta első gyűlését az akadémia dísz­termében, s ülés alatt szétosztották a „Petőfi­társaság lapjá"-nak első számát is. A terem nagy közönséggel telt meg, jeléül, h­ogy a fővá­ros érdeklődik az irodalmi mozgalmak iránt. A társulat tagjai teljes számmal jelentek meg az emelvényen, melyben az elnöki helyen Jókai Mór ült, s ő tartotta a megnyitó beszédet. E társaság — úgymond — nem vetélytársa a Kisfaludy-társaságnak; az sem ambicziója, hogy az akadémiával versenyezzen. E czélra roszul választották volna a Petőfi nevét. Azt a nevet, mely semmi czimet maga előtt és után nem türt soha; ki inkább akarta a költőt semminek tartani, semhogy elfogadva valamit, arról az öntudatról, hogy az minden, lemondjon „Petőfi — igy folytató Jókai — maga semmi kitüntetést osztó társaságnak tagja nem volt. Előle­ges felszólításokra azt felelte, h­ogy ő semmi meg­választást el nem fogad. Azonban a „társulás" esz­méje nem volt tőle idegen. Ő, a ki a nagyok, a magasak irányában oly haemoni büszke volt, azon pályatársai iránt, kiket megszeretett, kikben a tehetséget elismerő, valódi jó barát tudott lenni. Lánglelke felsőbbségén­ek tu­data nem vont le semmit a szeretetből és a pálya­társi elismerésből. Tudta, h­ogy az ő gyémántporá­val az olcsó chalcedonból is leh­et művészi camarát faragni, s akkor az is klen­odium lesz. Egyszer (ezelőtt h­arminczegy évvel) kilencz pályatársát, a­kikkel legjobban rokonszenvezett, fel­szólítá, hogy alakítsanak vele együtt egy irodalmi társulatot. Ez meg is alakult, a „tizek társaságának" czime alatt. S ennek az elnöke volt Petőfi. Czélja ugyanaz volt a tizek társaságának, a­mi a most alakult Petőfi-tá­rsasdi­nak. A szépirodalmat, mint életpályát emanczipálni és ön­állásra juttatni. E társaság életbe lépett, de nem élt tovább. Az Jet elítélte azt s ez élet indokai ismeretesek. A mint e társulat a legelső életjelt adá, rögtön ott álltak előtte a kiadók, a lapszerkesztők, kész­séggel ajánlkozva mindazt létesíteni, a mit e társa­ság feladatául kitűzött. S küzdeni tovább egy czélért, mely önkényt helyünkbe jön, annyi lett volna, mint a­czélt magunk előtt kergetni. Az akkori szépirodalmi lapok szerkesztői elvül fogadták el, hogy csak eredeti műveket közöljenek, s egy később keletkezett szépirodalmi lap, mely kü­l­földieskedni akart, rövid időn kénytelen volt a sajtó összes megtámadásai, s a közönség által cserben h­agyatás miatt megszűnni, pedig elmés és jól szer­kesztett lap volt. De közönségünk puritanismusa annyira ment azon időkben, hogy az akkoriban megkezdett külföldi regénytár, daczára kitűnő ter­mékeinek, rosz sikert aratott; míg az eredeti művek bizonyos kiadóra s kielégítő anyagi jutalomra szá­míthattak. És igy az akkori szépirodalmi nemzedék a társulás nélkül is szabad kifejlődési tért talált maga előtt. S még egy kiváló oka volt, mely a szépirodalmi társulás eszméjét Petőfi korszakában korán­szü­lötte mutatta be : az akkori politikai irodalom cse­kély mérve. Csak két irány küzdött egymással: a konzer­vatív és a szabadelvű ; egy egy lapban elfért az egész csatatér. Még másik két lap is volt, a­mely számlálta a nap­okat; de elvet, melyért valaki föl­melegedjék, nem képviselt. Nehéz is volt a küzdelem, meg könnyű is. Neh­éz, mert a támadást gátolta a czenzúra , de könnyű, mert a védelem csak doktrínákra szorít­kozott. A szabadelvű politikának akkori vezérférfia báró Eötvös József azt mondá : „a mi program­­munk mindennnap kész s költsetek fel éjfélkor, akkor is megmondjuk : „parlamenti felelős kormány­." S ebben benne volt minden. Parlamenti felelős kormány. Ez volt a part. Az a hírlap, mely e part felé vezetett, volt a hajó s azon mind valamennyien elfértünk, kiknek az volt a kívánságunk, hogy ezen a parton kikössünk. S minthogy ez a hajó sem volt hadi gálya, elég volt rá egy kapitány : a szerkesztő; egy kormányos, a külföldész ; egy pilóta, a belföldi rovatkezelő ; egy szakács, az ujdondász, a­ki egy­úttal műbíráló és színházi tudósító ; meg egy mat­róz, a­ki a sajtóhibákat kisepri. Ha nagy dolog jött, maga az utazótársaság segített a vezérczikkek vitor­láit kifeszíteni s vidéki tudósítások evezőivel siet­tetni a haladást. A munkatársnak is csak minden másodnap volt dolga. Még akkor nem volt ismere­tes az önkénytes gályaraboknak azon részvétre méltó osztálya, mely a jelenlegi h­áromárbóczos hír­lapok gözkatlanát éjjel-nappal fűti. Nem lehetett tehát panaszunk arra, hogy a politikai irodalom a tehetségeket felszívja. Válogathattunk a múzsák között tetszésünk szerint. De mióta Apolló, a Musagetes, a politikára adta magát, azóta a nyolcz Pierida testvér vala­mennyi mind Cliót szolgálja, a hírmondót. És az rögtön bekövetkezett, a­mint eljutottunk az elérni szándékolt partig. A­mint a parlamenti felelős kormány szárazföldére kiléptünk , az eddig előttünk lebegett szél a hátunk mögött volt, a dok­trínák egyetlen hajója kiszállított bennünket a gya­korlati alkalmazás ígéret földére: ennek aztán annyiféle utja, ösvénye, dűlő utja és (fájdalom) vas­útja is van, hogy az egy hajó népe a­hány utat lát maga előtt, annyifelé indul meg , s minden útnak saját vehikulumra, hírlapra van szüksége: a legsub­tilisabb véleményárnyalat, mely társaitól eltér, jogot követel magának, h­ogy külön orgánumot alapítson s abban azért az egy szemernyi külön véleményért, mind azt a tenger (homoktenger) napihirt, a­mit tizenkét h­irlap ugyanazon szavakkal elmondott, elmondja ugyanazon szavakkal tizenharmadszor is , s a hírlapok alakja abrosz : tíz munkatárs foltoz rajta, mig összevarrja. Egész szellemi táborunk benne van az ecclesia eph­emeridisansban. De mind­ez nem volna baj, ha olyan nagy nem­zet volnánk, melyben mint e szétágazó hírlapiroda­lom elfér, az esetben a hírlapok sokasága erőnk bizonyítéka volna. Most azonban ez inkább kórjel. S a­mit jelez, a baj mind anyagi, mind szellemi tekintetben észrevehető. Anyai­i baj az, hogy mind a közönség, mind a kiadók a napi sajtó által lévén igénybe véve, a hazai szépirodalom iránt már már a kialvásig hanyatló részvétet tanúsítják. Ugyanott, a­hol ezreket áldozni van készség hirlapalapítási ösztönből, hiányzik a hajlandóság filléreket adni ki a hazai költészet emelésére. Másik anyagi baj, hogy a nagyszámú politikai hírlap, nem lévén eléggé dotálva arra, hogy az eredeti szépirodalom fényűzé­sét megengedje magának, irodalmi olvasmányul a kid literatura termékeihez folyamodik." „Van politikai lapunk — mondá Jókai — de nincs szépliteraturánk. Ez a helyzet az, mely okot ad a Petőfi - társaság életbe léptetésére. Petőfi felébreszthetlen, de az eszme, az irány, melyet ő megállapított, életben tartandó." A megnyitó beszéd után Szász Gerő szavalta el saját költeményét „Az ideál" czimű­­, mely­ben a földről az ég felé ragadó ideált dicsőité, A hatásosan szavalt költeményt megéljenezték. Majd Pulszky Ferencz foglalt helyet a fel­olvasó asztalnál, s „Petőfi és a kritika a negy­venes években" czim alatt magyarázta, hogy mi okból volt a kritika olykor heves ellensége Petőfi múzsájának. Ez ok: — úgymond Pulszky — mert a negyvenes években a formai tökély volt az első követelmény — költői nagyságra szert tehetni. Bajza, Vörösmarty, Toldy nem akarták buzdítani. Toldy komoly természete nem tudott rokonszenvezni azon iránynyal, melynek Németországban legdicsőbb képviselője Heine, s mely azon kis lépést, mely a nagyszerű és nevetséges közt a franczia példabeszéd sze­rint létez, pajkosságból igen sokszor megteszi. Bajza pedig, az éles eszű, de száraz kritikus mindig attól félt, hogy ha az ítészet Petőfi irá­nyát buzdítja, felburjánzik a költőknek egész serege, kik a pongyolaság­ és aljasságban fogják az eredetiséget keresni és a betyáros irány, melyhez nemzetünk egy részének némi hajlama van, fel fog kapni irodalmunkban. Az ifjú nemzedék nem osztozott eme véleményekben s neki adott igazságot az utókor. Érdekes volt hallgatni, mint irt harmincz_ év előtt Petőfiről Pulszky, a ki elismerte lángeszét, de nem hunyt szemet hibái előtt. Hozzátette most, hogy költeményeinek felét Petőfi ama bírá­lat megjelenése után írta, nemcsak igazolva, hanem túl is szárnyalva a hozzá kötött várako­zást. Harmincz év előtt csak egy töredék ismerte el az ő lángeszét, míg ma már neve a világiro­dalom birtoka lett. E részben a legnagyobb érdem Kertbenyé, ki feladatául tűzte ki, őt a külföldön megismertetni. — E felolvasás igen élénk hatást tett, azonban adataihoz, bármily i éles legyen is Pulszky emlékező tehetsége, nem egy szó fér. Hogy Vörösmarty nem akarta volna buzdítani Petőfit, annak minden­ adat ellent­mond és Pulszkyn kivül mindenki ugy emléke­zik, hogy Vörösmarty nemcsak buzdítója, hanem szinte atyai pártfogója volt Petőfinek. Midőn Petőfi föllépett, Vörösmarty hívta fel rendkívüli tehetségére a figyelmet, versei első gyűjtemé­nyét ő adatta ki a körrel, s „János vitéz" iránt egész várakozást keltett előre terjesztett jó véleményével. S mind­ezt maga Petőfi is hir­deti műveiben s összegyűjtött költeményeit is Vörösmartynak ajánlotta. Pulszky után Szabados János szavalta el szép költeményét, mely legértékesebb mű a fel­olvasottak között. A szerző szép előadásában meg is tette hatását a közönségre. Szabados költeményét itt közöljük : Petőfiről. Fejedelme a magyar költőknek! Merre alszod csendes álmaid? Szemfedőt rád vadvirágok szőttek, Mikből ember keze nem szakit ? S csak a szellő édesen susogva jár el hozzád, vár édes dalodra, S villám lesi felhőterhes éjbe' Lantodon a mennydörgés beszél-e ? Széttört lanton — mind hiába várják —­Nem szólal meg a tépett ideg, Vész fojtá el dalaidnak árját, S elhamvasztá lángoló szived, ítélet jött, csillagok hullása, Haza veszte, népek pusztulása! A szabadság, saslelkednek álma, Elköltözött, — elmentél utána. Dicsteljes volt élted jelenése, Elmúlása még dicsőbb vala, Sírdalod volt ágyuk bömbölése, Siratod volt a feldúlt haza. Kik látták az üstökös esését? S nagy neved' hogy sírkövedre véssék Ki mutat rá sirod ajtajára ? Vagy a vihar olvasztott magába ? ...

Next