Vasárnapi Ujság – 1880
1880-05-02 / 18. szám - Kossuth kézirata. Herman Ottó 289. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek - Kossuth könyvéből. Értekezés III. Napoleon császárral 289. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyak
290 VASÁRNAPI ÚJSÁG 18. SZÁM. 1880. XXVII. ÉVFOLYAM. angol közvéleményt, annyira nem igen lehet mennie, hogy pusztán Ausztria iránti barátságból Angliát háborúba keverje, legalább addig nem, mig Anglia valamely direkt érdekének tettleges megsértésére nem hivatkozhatik. Én tehát épen nem csodálkoznám, ha adandó válaszában az angol kormány semlegességet helyezne kilátásba. Császár: Ezt én is valószínűnek tartom, de tekintve az angol kormány irányzatait, ez engem nem nyugtathatna meg, ha Anglia politikája a mostani kormány kezében marad. Én : Felséged e bizalmatlansága nagyon indokolt. A feladat tehát az volna, hogy lord Derby kormánya megbuktattassék, és épen a külpolitika kérdésében buktattassék meg, s a toryk helyébe a whigek lépjenek kormányra, hanem oly előleges kötelezettségek alapján, melyek Anglia semlegességét tökéletesen biztosítanák. S minthogy felséged Csak ennyit kiván Angliától, engedje kijelentenem, hogy én ennek kieszközlését magamra vállalom. Császár: Mit mond ön? Gondolja ön ezt megtehetni? Én : Igen, sire ! remélem. Ne vegye felséged e szavamat elbizakodott kérkedésnek. Én egy jóra tehetlen szegény száműzött vagyok : én bizony nem álmodozom arról, hogy én Anglia politikájának irányt szabhassak, hanem ismerem a pártok állását, barátságos viszonyban vagyok azon tényezőkkel, melyek ezt megtehetik, s remélem kieszközölhetni, hogy meg is tegyék. Ha megengedi felséged, számot adok e reményem felől. Mindenekelőtt szabadságot veszek megemlíteni, hogy az angol nép közvéleménye igen kedvezően van hangolva az én hazám iránt. Erre tán én is tettem valamit. Mindegy. A hangulat megvan. Bizonyos tény gyanánt mondhatom, hogy a múlt keleti háború megkezdése csakis azért volt népszerű Angliában, mert a nép azt hitte, remélte, hogy az javára válik a lengyeleknek és szegény hazámnak, különösen szegény hazámnak (a császár közbeszól: «ez igaz, tudom»). Valóban sire, nem nagyítom a dolgot, midőn azt állítom, hogy ha én azt mondhatnám az angol népnek: «A francziák hatalmas császárja megkönyörült szegény szerencsétlen hazámon, el van határozva Magyarországot szabadságra, függetlenségre segíteni, hanem Anglia segítségére is szükségünk van, itt az alkalom hatást szerezni azon rokonszenvnek, melyről oly határozottan s annyiszor biztosítottatok, hát könyörüljetek hazám szenvedésein ti is, segítsetek !» — bizony bizony özönlenének a kérvények a királynéhoz, kormányhoz, parlamenthez, melyben a nép kijelentené, hogy ez ügyért minden áldozatra kész. Hát még ha azt mondom : «Nem kívánok tőletek egy csepp angol vért, egy shilling angol pénzt sem, sőt azt kívánom, tartsátok meg Anglia számára véreteket, pénzeteket, csak azt kívánom, hogy utunkba ne álljatok, semlegesek maradjatok, ezzel magyar hazámnak nagy szolgálatot tesztek» — nincs kétség benne, hogy Landsendtől John O'Groatig «neutralitás» lesz a kiáltás. Felséged tudja, hogy Angliában a közvélemény nagy hatalom. Nem mintha azok, akik a dolgokat intézik, tartózkodnának annak ellenére is tenni, ha ez érdekükben van , hanem főkép azért, mert hatalmas támaszokul szolgál, ha reá hivatkozniok érdekökben áll. Én hát azon kezdeném a dolgot, hogy reábiratnám a londoni lordmayort, elnököljön maga egy nagy meetingen, melyen én fölhívnám a közönséget, hogy a semlegesség mellett nyilatkozzék. Aztán folytatnám a közvélemény fölelevenítését még néhány más nagy városban s hirdetném az igét ingyenes, tehát roppant látogatott népgyűléseken. Nincs kétség benne, hogy mindenütt kívánságomnak megfelelő határozatok hozatnának, melyek ugy a sajtóban mint az ország más részeiben visszhangot keltenének. Ezzel az alap meg volna vetve arra, hogy a whig-párt főnökei a közvéleménynek e nyilatkozatát felhasználva, épen e kérdésben buktassák meg a tory minisztériumot, ha többségre számíthatnak. De nincs többségük. A feladat tehát az : többséget biztosítani számukra, a jóakaratú semlegességet kötve ki föltételül.• Én azt gondolom, hogy ezt kieszközölhetem. A két nagy párt (toryk és whigek) körülbelül egyensúlyban van az alsóházban, néhány szavazat különbséggel a toryk előnyére. Igaz, hogy a torykormány ápril elején a parlamentáris reform kérdésében 39 szavazattal kisebbségben maradt, de a győztes többség nem a whig-pártból került ki, hanem a független állású képviselők közül, kiknek zömét a Cobden és Bright által vezénylett, úgynevezett manchesteri iskola képezi, mely a két párt közt függetlenül áll, s melyre a whigek teljességgel nem számíthatnak, bár ha alkalmilag (miként a reformkérdésben történt) együtt szavaznak is. — Lord Derby annyira nem is vélte állását azon egy leszavaztatás által kompromittáltnak, hogy nem mondott le, hanem a választókra hivatkozott. Nem is gondolom, hogy a whig-párt nyerni fog a most folyamatban levő választások által, sőt az eddigi eredmény odamutat, hogy a toryk nyernek vagy 20 savazatot. Ez nem elég arra, hogy a whigek ellenében helyüket megtartsák, ha csak a whigeket a független pártiak többségre nem juttatják. Ez a párt körülbelül 90 szavazattal rendelkezik az alsóházban, maga tehát kormányt nem alakíthat, hanem ura volt s most is ura lesz a helyzetnek. Ha Csak kétharmada is egy irányban szavaz, az a mérlegtábza libbenti fel a másikat, a melybe ez a párt a maga súlyát beleveti. Tőle függ minden kormány tétele. Ura a helyzetnek minden kérdésben, melyben a toryk és whigek egymással ellentétben állanak. Ennek a pártnak egyik fő politikai maximája, hogy Anglia (az egy Belgiumot talán kivéve) a kontinentális háborúkba ne avatkozzék. Lord Palmerston ezt tudja, tehát azt is tudja, hogy ha ő magát a most fenforgó kérdésben semlegességre határozza, — pedig arra kell magát határoznia, mert csak ez alapon juthat most kormányra — ez a párt elvénél fogva e kérdésben vele fog szavazni, tehát bár saját pártja határozottan kisebbségben van, a tory-kormányt akármikor megbuktathatja, de azt is tudja, hogy ha csak a független párt zömével előlegesen egyezségre nem jut, tizenöt napig sem maradhatna kormányon, mert e párt őt nagyon nem szereti, különösen nem Cobden, a hatalmas népvezér. Nagyon érdekes levelem van tőle e tekintetben. Ez a kulcsa annak, hogy bár lord Palmerston nagyon megunta a «királyné ellenzékének» (her Majesty's Opposition) vezére lenni, azért mégsem tartotta tanácsosnak a Derby-kormány ellen bizalmatlansági szavazatot indítványoztatni, ámbár a kormány a múlt hó elején leszavaztatott. E leszavaztatásnál a tory párt kevesebbsége nem volt a Whig-párt többsége. Ilyen a helyzet. Különösnek találhatja felséged, pedig mégis pozitív tény, hogy ámbár ez a Cobden által vezényelt párt semmi áron nem akar háborút, én pedig háború után sóvárgok, mert hazám felszabadítását csak így remélhetem, én mégis ezen párt embereivel vagyok a legbensőbb baráti viszonyban. Állítani merem, hogy a politikai téren minden oly kérésemet szíves készséggel teljesítendik, amely elveikkel nem ellenkezik. Szerencsére e fenforgó kérdésben azok szerint, amiket felséged kijelenteni méltóztatott, érdekeink az ő elveikkel tökéletesen összhangzanak s így támogatásukra biztosan gondolok számíthatni. Ha tehát felséged felhatalmazását kinyerni szerencsés lehetnék, én közülök néhány legmeghittebb barátommal közölném bizalmasan a helyzetet s arra kérném föl, hogy miután előbb a meetingekkel a közvélemény nyilatkozata kellőleg provokáltatott, keressék föl lord Palmerstont s adják tudtára, hogy pártjuk zömének szavazatja felől biztosítják két feltétel alatt; az egyik az, hogy úgy ő maga, mint deszignált minisztertársai írásban kötelezzék magukat, hogy az angol kormány e háborúnál még az esetben is semleges fog maradni, ha felséged Magyarország függetlenségének helyreállítása czéljából a háborút Magyarországra is kiterjeszti ; a másik az, hogy e politikának biztosítása végett a minisztériumba egy vagy két tag az ő pártjukból neveztessék ki, tudtára adván a lordnak, hogy ha kötelezettsége ellenére a neutralitástól eltérne, ezek kilépnének s kilépésekkel a kormányt megbuktatnák. Szerencsésnek érezném magamat, ha sikerült volna felségedet meggyőznöm, hogy ez eljárás sikerrel biztat. Én a sikert annyira bizonyosnak tartom, miszerint csaknem ígérni merném, hogy kevéssel a parlament összeülése után (ami június első napjaira várható) a whig-párt fog kormányra lépni, s nekem szerencsém lehet az uj miniszterek semlegességi kötelezettségét felségednek írásban bemutathatni, s mert a miniszteri változás épen ez alapon történend, azt gondolom, felséged londoni követének könnyű lesz az uj miniszterelnökkel annak konveniencziáját megértetni, hogy a királyné Anglia jóakaratú neutralitása felől felségedet levélben is biztosítsa. Császár: Amit ön mondott, nagyon érdekes és nagyon fontos. Kérem is önt, hajtsa végre (donnez suite) e működést, s legyen meggyőződve, hogy Anglia neutralitásának biztosításával hazafiúi óhajai valósításának útjából a legfőbb nehézséget hárítandja el. Ennek folytán alkalmat vettem hazám ügyét a császárnak melegen szivére kötni. Többek közt azt is említeni találtam, hogy Európa csak ugy juthat állandó normális békeállapotra, ha a történelmi kényszerűségi kérdések megoldatnak ; beszéltem a ritka történelmi dicsőségről, mely azon hatalomra vár, mely e kérdések megoldását munkába véve, Európa történelmében egy új dicsőséges korszakot inaugurál. — Ezek frázisok, s azért részleteit nem is írom le s említeni is csak azért említem, mert Napoleon császárnak oly nyilatkozatra adtak alkalmat, melyet jegyzékbe venni érdekesnek tartok. Futólag szemlét tartva Európa állapota felett, többek közt a német egység kérdését is említeni találtam, mire a császár elmosolyodva e szavakkal vágott közbe: «ah, quant á cela ca ne me va pas, passé pour deux Allemagnes, mais Allemagne une ca ne me va pas nullement.» Mire én csak a császár azon szavait ismételtem, hogy: «il ne faut jamais vouloir l'impossible.» A kikerülhetlen történelmi evolucziókat hátráltatni lehet, de megakadályozni nem. Szupprimálni akarni veszélyes lehet. Az értekezés folyamában, természetes, előhoztam a külintervenczió kérdését, s kijelentettem, hogy ez ránk nézve, mondhatom, döntő fontossággal bír; egyetlen egy levelet vagy üzenetet sem kapok hazulról, melyben azon kérdés elő nem fordulna, vajjon biztosak vagyunk-e, hogy nem lesz ellenünk orosz intervenczió ? Erre a császár határozottan kijelentette, hogy az oroszra nézve tökéletesen nyugodtak lehetünk. Az nem csak nem fog ellenünk interveniálni, de sőt annyira ingerült az osztrák ellen, hogy szeretni fogja, ha Magyarország felszabadul, de természetes, megvárja, hogy a magyar kérdést a lengyellel ne komplikáljuk, s e tekintetben a császár nagy óvatosságot alál (mire nézve viszont én siettem a császárt megnyugtatni). Ami a poroszt illeti, a császár odanyilatkozott, miként eddig még nincs oka attól tartani, hogy a berlini kabinetnek szándékában volna az osztrákot akár direkte, akár indirekte segíteni; a bécsi udvar felhívásai e részben határozottan vissza lettek utasítva. A császár mindent el fog követni, hogy a berlini kabinetet ezen irányban megerősítse, s azt hiszi, hogy ebben az orosz által is támogattatni fog. Különben is (mosolyogva folytatta a császár), ha várakozásom ellenére a porosz mégis bele találna elegyedni a háborúba, harczszinterül bizonyosan nem Magyarországot választaná. De remélem, nem fog bele elegyedni. Midőn már azt véltem, hogy a beszélgetésnek végére jutunk, a császár amúgy félig kérdőleg, félig kézőleg azon észrevételt tette, hogy talán mégis csak rendezhetnénk előlegesen egy kis fölkelési mozgalmat amott Erdélyben a székelyeknél. Komolyan és határozottan megtagadtam, s kértem a császárt, mondjon le minden ily gondolatról. A magyarnak nincs természetében a titkos konspiráczió. Nem tud hozzá. Mielőtt csak kis erő is szervezkedhetnék a székelyeknél, el lenne nyomva a mozgalom. Erre az a kis erő is elég volna, melyet az osztrák Erdélyben hagyott, s a következés az volna, hogy a székelyeket a komoly cselekvés idejére is elvesztenék. Aztán az is megtörténhetnék, hogy az erdélyi oláhok közt, ha nem egy tekintélyes erőt, limeni csak egy szakadozott gyönge mozgalmat látnának maguk előtt, ma is akadhatnának oly elvetmedettek, kiknek rablási, pusztitási hajlama lehetővé tenné az osztráknak az 1849-iki irtózatosságok ismétlését legalább részben megkísérlem. Nem, nem sire, ez merőben ellenkeznék azon állásponttal, melyre helyezkedni elengedhetlen hazafiúi kötelességemnek tartottam. Én nemzetem vérével nem fogok könnyelműen játszani. Császár: Elt bien hagyjuk annyiban, n'en parlons plus. — Van önnek tudomása az Erdélyben levő osztrák seregek számáról ? Én: Igenis sire, 4500 ember van az Olt völgyében, hol a főpontok : Csíkszereda, Brassó és Szeben. 3000 ember a Maros völgyében; főpontok : Marosvásárhely, Medgyes és Gyula-Fehérvár, előretolt erődített pont: Déva. Végre 4500 ember elszórva Besztercze, Deés, Kolozsvár táján. Összesen 12,000 ember egy várral (Gyulafehérvár) és egy erődített várossal (Nagyszebenben). (Ez elhelyezési — diszlokaczionális — pontokat meg kellett a császárnak mutatnom Ausztria s Magyarország nagy térképén, mely a császár dolgozószobájának falán függött.) A hosszú beszélgetésnek a császár e szavakkal vetett véget: ,,C'est doncentendu. Én biztosítom önt, hogy Magyarország kooperáczióját a háborúban csak egy esetre fogom igénybe venni: ha az ön által kivont biztosítékokat megadhatom, különben nem. Szándékomban van minden kitelhetőt megtenni, hogy megadhassam. Ön visszamegyen Angliába. Iparkodni fog a neutralitás biztosítását kieszközölni. Ezzel nagy nehézség lesz elhárítva. A helyzet diskrét közlésére felhatalmazom. Időközben természetesen tanácsos hozzálátni a készülődéshez. Míg ön Angliában a magára vállalt fontos teendőkkel van elfoglalva, társai menjenek Olaszországba, gyűjtsék össze a magyar emigrációból