Vasárnapi Ujság – 1880
1880-06-27 / 26. szám - Kolozsvári élet e század elején. Déryné naplójából 414. oldal / Elbeszélések; genreképek - Csengeri János. Cattulusból: Szülőföldemen 414. oldal / Költemények
414 VASÁRNAPI ÚJJSÁG talos teendői, sem a mindenünnen kínálkozó élvezetek nem bírták annyira elfoglalni, hogy költői hajlamának is ne szentelhetett volna időt. Megírta, «Kuszlán és Ljudmilla» czimü költeményét, melynek megjelenése az orosz irodalomban egyszerre megalapította hírnevét. Mindenki szidta a régi megszokott formákba ütköző, eddigelé egész töretlen utakon induló költeményt, — de a közönség roppant tetszéssel fogadta. E nagy siker után egymásra következtek Puskin politikai versei, melyek azonban a czenzúra miatt nyomtatásban még nem jelenhetvén (máig sem), csak kéziratban keringtek. Tiltott voltuk azonban még fokozta hatásukat s költőjüket a szabadsági törekvések, a forradalom dalnokává avatták. Láng és szenvedély csapkodott azokból, mint Petőfi szabadságdalaiból, s a nemzeti újjászületésre küzdő pártok Puskinban ismerték föl a maguk Tyrtaeusát. E dalok között a legnagyobb hírre emelkedett a «Szabadsághoz» irt óda, mely gyújtott és lelkesített, de egyúttal oka lőn annak is, hogy Puskin is megosztozzék abban a sorsban, mely annyi orosz írónak és költőnek osztályrésze volt. Az óda a czár kezébe került, ki a költőt megkancsukáztatta s 1820-ban száműzte Besszarábiába. Itt lakott Puskin előbb Nisenenben, majd Odesszában, honnan Moldvába, Krimiába, a Kaukázusba hosszú kirándulásokat tett. A nagyszerű vad természet közepett egészen költészetébe vonult vissza s az öt évig tartó időnek termékei «A kaukázusi fogoly», «A bakcsiszeráji szökőkút», «A czigányok», «Anvégin Eugen» eleje, «Gróf Nulin» és «A rabló testvérpár». 1824-ben vissza lehetett volna térnie, midőn ujabb megrovás alá esett s a czár michailovszki birtokára belebbezte, hol orosz történelmi tanulmányokkal s költői munkálatokkal töltött el két esztendőt teljes zárkozottságban. Itt készité el «Anyégin »-jének nagyobb részét s «Borisz és Godunoff» czimü drámai költeményét. Midőn I. Sándor halála után Miklós lépett az orosz trónra, az uj czár maga elé hivatta a költőt s fejedelmi kegyeivel igyekezett őt kiengesztelni a bántalmakért. Puskinnak eléggé rossz néven vették, hogy a czári csábításokkal szemben nem volt eléggé Cato s a szabadság fölkent dalnokából a czár kamarás-apródjává tudott válni 6000 rubel évi fizetéssel s «I. Péter czár historiografia» czimével. A forradalmi párt árulónak kiáltotta ki miatta, s miután ez időben Puskintól sokáig nem jelent meg költemény, a közönség is azt hitte, hogy a költő elveszett az udvaronczban. Azonban hallgatásának nem az udvari kegy aszaló köde volt az oka, hanem a» czenzura. «Nincs kedvem a czenzurával vesződni, felség» — mondá a czárnak, midőn ez maga is kérdést tett nála, miért nem ir? «.Jól van, — mondá a czár, — ezentúl magam leszek a czenzorod.» S ezentúl Puskinnak minden kézirata a czár kezén ment keresztül, s a mi hézag az ez időbeli kiadványokban található, ez a czári vörös ón nyoma. Ez időben irta meg Puskin a «Pugacsefffölkelés történetét», melyben a történeti styl mestereként mutatta be magát s «A kapitány leánya» czimü elbeszélést, mely a legjelesebb beszélyek egyike. Puskin 1829-ben Puskievics tábornagyot követte kis-ázsiai hadjáratában, ugyanazt, ki 1849-ben a Magyarországba tört orosz szegnek főparancsnoka volt. Puskin ekkor újra beutazta a Kaukázust, a sivatagot, Georgiát és Arméniát s gyönyörűen irta le ez útját. Visszatérve, Boldino nevü falusi birtokán élt s megirta «Anyégin» két utolsó fejezetét, «A fösvény lovag», «Mozart és Salieri», «Egy ünnepély a pestis idején» czimü drámai töredékeit, mintegy harmincz versét s öt beszélyét. 1831-ben megnősült s Pétervárra költözött, hol Nagy Péter czár történetének megírásához fogott, melyet azonban be nem fejezhetett. Irt az 1831—36-iki időközben két kötet kisebb költeményt, két regét «Szaltán királyról» és a «Holt leányról,» továbbá «Az érczlovag», «A kőszobor vendég», «A hableány» és «Golub» elbeszélő költeményeket, s két politikai verset. Az 1836-ik év végzetes lőn reá nézve. Elveszté anyját és családi nyugalmát. Neje miatt, bár ez ártatlan volt, párbajra hivta ki Dantes-Heckeren németalföldi konzul fiát, ki 1837 jan. 27-én elejte a nagy orosz költőt. Ennek a golyója altestébe fúródott s két napi kínlódás után Puskin kiszenvedett. Voltak, kik e párbajt is előre kicsinált dolognak ítélték, azonban ez nincs földerítve. Annyi bizonyos, hogy az alig 37 éves költő halála megmérhetetlen veszteség volt az irodalomra nézve s a moszkvai irodalombarátok szövetsége nagyobb költőnek emlékszobrot még nem emelt, mint Puskin vala. «Anyégin»-je Bérczy Károly kitűnő fordításában nálunk is közkézen forog, ugy hogy immár második kiadását érte meg. Költemények. Remény nélkül. Kárpótlást az ég sem adhat Tán te neked többé . Szenvedéssel a szivedet Oly csordultig tölté. Hát akkor én hogy adhatnék Földi ember, gyarló ? Mikor lelkem olyan puszta Virágvesztett tarló. Hisz nem örök boldogságnak A nyarát kívánom, Csak, hogy legyen örömből még Néhány szál virágom. Hogy a búnak vagy gyermeke, Mit tehetsz te róla ? Egyik szemed nevetőre, Másik áll siróra . . . Felleges ég nem mosolyog Soha tiszta kéken . . . De derülten, de borúitan Ez az ég kell nékem ! Dal a madárról, Ugyan mondd csak te kis madár, Már hogy lehetsz ily csapodár ? Dalolásra, csicsergésre Nem ment el a kedved mégse ? Megbocsátok mégis néked, Hisz neked ez mesterséged . . . Nekem a bohó gyermekjáték, Hát abba is hagytam már rég. Hogy is volna hozzá kedvem, Mikor milyen árva lettem ? Messzi estem a babámtól Rózsanyitó rózsafámtól. Hát minek is énekeljek, Bús dalt küldjek kedvesemnek ? Jobbá teszem, ha vigasztalom, Bánatomat eltagadom. Tán, ahogy igy megcsicseregsz, Te sem örülsz, csak keseregsz ? Elhagytam a dalos berket, Feledém a madárnyelvet. Ketten adánk egykor enned : Mily örömöm telt volt benned ! A szánkból hogy etetgettünk, Magadat is majd megettünk. Most egyedül etetgetlek, De még most is úgy szeretlek. Ne nézd hát, hogy ajkam néma, Vidítsd meg a szivem néha. Szülőföldemen. Szülőföldem, szülőföldem! Hiába vagy szülőföldem. Nem tudlak én már szeretni. Hiába hogy ide jöttem Nem tudlak én már szeretni, Másik hazám elfeledni . . . Pedig semmi sincs amott már öröm, élet, semmi, semmi. 26. SZÁM. 1880. XXVII. ÉVFOLYAM. Pedig semmi sincs amott már Egyéb sajgó fájdalomnál: Temető az egész város, Sirhantja egy holt üdvöt zár. Temető az egész város, A szelleje is halálos S ott szeretek mégis lenni . . . Volt valaha boldogságos ! Ott szeretek mégis lenni, Szivem szerint keseregni, Bád gondolni, kedves rózsám, Lábad nyomát megkeresni . . . Csengeri János. Kolozsvári élet e század elején. — Déryné naplójából. — (Vége.) Báró Jósika Jánosné, a gubernátorné, lelkes egy nő volt, ki minden szépért, magasért hévvel lángolt, s minden művészetet nagyban pártolt, egyszersmind a publikum időtöltéséről is gondoskodott s nem kevésbbé arról, miként hozza közelebb az addig egymástól nagy távolságra elkülönözött nagyokat és kicsinyeket. E fáradozásaiban aztán nagy áldozatokat se kimért. Volt Kolozsvárit a külső monostor-utczában egy parlagon hagyott nagy, elhanyagolt telek ; ő azt megvette, planizálta s átalakította nyílt kertté, hogy a kolozsvári publikumnak legyen egy mulatóhelye, hová ünnep- és vasárnapokon kisétálhasson szabad levegőre, miután egész héten át szobákba vannak zárva, sehol sem levén egy kis sétatér, hová szórakozni mehetnének. E kert ügyesen van elrendezve, minden kényelemmel van ellátva, itt nyugvó padok, amott ismét a kocsikázók számára széles utak, nemkülönben a lovaglóknak is külön. Egy nagy épület is van oda állítva, hová három széles lépcsőzet vezet föl a házba, melynek nagy ablakain barátságosan világít be a nap, épen a bejáró nagy kapuval szemben, melyen a kocsizók nagy száma robog be naponta, hogy megkerülvén a kertet, kihajtasson a kert túlsó kapuján egy hidacskán keresztül, mely a Szamos egy kis ága fölé van építve s kivezet akár a folyó szélén elnyúlt töltésre, akár a szép zöld rétre. Itt a vidámság együk helyén arról is gondoskodott e kert alkotója, hogy kényelmes nyári színházat — arénát — lehessen benne fölállítani, a mint hogy csakugyan játszottunk is ott. E mulatóhely neve: a «népkert», s ma máraz ifjabbak tán nem is tudják Kolozsvárott, kinek köszönhetik, azért gondoltam ezt itt megemlíteni s hogy mintegy bizonyságul idézzem a gubernátorné minden szépért buzgó érzületére. Egyszer nagy hírrel beszélik Kolozsvártt, hogy gróf Bethlen Domokos külföldi utazásából, Angliából megérkezett.— Hát mi csodálkozásra méltó van abban, kérdem, ha egy fiatal gróf hazajön külföldről a hazájába? — Jaj, ez különös eset, mondák. A gróf még igen fiatal volt, mikor kiutazott, s nem igen bőven volt neki. Most meghalt az öreg grófnő és ő egyedül örökölte a rengeteg vagyont. E vagyonhoz tartozott egy nagy épület, teljesen berendezve, fejedelmi pompával bebutorozva, mert az öreg grófnő fényes házat vitt; még csak egy széket se kellett a maga helyéből kimozdítani, ugy volt minden rendezve. S e nagy épület, mely a király-utcza szegletén kezdődött, végig ért egy sikátoron, mely a szinház-utczáig ért, s tele volt minden gazdagsággal, tömérdek ezüst teriékkel, ékszerekkel, drága kirakott fegyverekkel, régi emlékekkel és remek munkákkal,