Vasárnapi Ujság – 1880
1880-10-24 / 43. szám - Albán erődítések a hegyek közt (képpel) 710. oldal / Általános nép- és országisme - Offenbach (arczképpel) 710. oldal / Élet- és jellemrajzok - A Petőfi-ház Kis-Kőrösön (képpel) 710. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: Elegia 710. oldal / Költemények - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: Epigrammok. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7 710. oldal / Költemények - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: Vendég 710. oldal / Költemények
710 Vendég. Kerepel a' szarka Házam' tetején, Vendég jön. Vendégnek Vajh, kit várjak én? Messze föld' határán jár a' szerető, Csalfa volt szerelme, Vissza nem jön ő. Tán te lessz vendégem, Óhajtott halál; Úgy siess, ne késsél, Ajtóm nyitva áll. Elégia. Meddig dúlsz, szerelem' pusztító lángja, számön,mint A' mennyverte Prometh' keblin az éhes öjii ? Meddig nyűgöz Amor' kínos lánca ? Endymionnal Meddig jajgat három búskeseregre panaszt ? Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el, Hullj le bilincs, szűnjön, lant, szomorú, árva jajod. Végihez ér nagy fáradozása a' Danaidáknak, Fölteszi a' sziklát hegy' tetejére, Sysiph, Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csilapszik , De hidegen marad a' lánynak örökre szive. 'S érette, ah boldogtalan én, mindegyre hevülök, Keblem' Vestatűzét nincsen eloltni erőm. Égj, szivem, hát, égj mint forró Hyperiona nyárnak, Meljnek élő sugarán gyönge virágcsa fonyad. Hervadok én is majd, — 's hervadván enyhre találok, Ha tova szállt lelkem Léthe' özönébe merül. Epigrammok. 1. Szende szerény idolák' völgyén füzögetve bokrétát, Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt. Jött és látta Eos bájait, irigyelve pirula, 'S a' fák' lombi fölé könyeket ejtve futott. 2. Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kinézni. Nem érzem . Nincs szivem. A' haza- 's a' lányka- 's barátnak adám. 3. Újra mosolg a' táj aranyos sugarakba' fürödve, A' hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen. Engemet, hajd szeretőm' búcsúzó pillanatával Holdtalan éjfélként bánat' homája takar. 4. (Martial után.) Pompej' magzatjait Ázsia és Európa temette, őt pedig Afrika ; hant ha bizonyára födi. Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz ? Hogy bírhatott volna a föld' egy hete annyi romot ? (Martiái 5. után.) Zápor zápor után, a' szüret szünetlenül ázik. Bár akarod nem jő szűz bor kédbe, csaplár. G. lákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod Fái között a' szél mijt keseregve nyögel ? (>h nem szél nyögel ott, ősid' félisteni lelke Sír unokáinak elkorcsosodása fölött! 7. A' szerelem jelené ; múlté 's jövőé a' barátság. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 41. SZÁM. 1810. XXVII. K.VHILYAM. A Petőfi-ház Kis-Kőrösön. Az irók és művészek társaságának küldöttsége e hó 17-én vette birtokába azt a kis házat, melyben Petőfi 1822. deczember 31-én éjjel született. E vályogfalú, nádtetős, két ablakos házacskát máremléktábla is jelöli, melyet a kis körösiek állítottak, kik a kis sétány számára Petőfi mellszobrát is elkészíttették. A ház Martinovics Pál kötelesmester (a lefejezett Martinovics testvérének utóda) tulajdona volt, az irók és művészek társasága 800 frtért vette meg tőle. A házra nézve az egyesség az, hogy Martinovics és neje, mig élnek, ott lakhatnak, de kötelesek annak gondját viselni, s ha meghalnak, a községé lesz a ház, melynek egyik szobájában — mint hallatszik — Petőfi-múzeumot szándékoznak berendezni. E hó 16-án gőzhajóval indultak el a küldöttek: Jókai Mór, Szana Tamás, Komócsy József, továbbá Petőfi két fordítója: Abafi Lajos és Neugebauer László, Temple festész, legifjabb gr. Teleki Sándor (az ezredes fia) s néhány hírlapíró. Hartán szálltak ki, hol Szalay Antal szolgabíró üdvözölte őket. Innen Kis-Kőrösig négy órai még az ut, s esti 7 órakor értek oda. Kis-Kőrös már akkor föl volt lobogózva s kivilágítva. Zene szólt, a lakosság éljenzett s a Jókai kocsijába virágokat szórtak. Később is, midőn elmentek megnézni a Petőfi-házat, a legszívesebb üdvözlésekben részesültek. Másnap Jókai Mórt a város, a kaszinó, az egyházak, iparosk, Halas, Vadkert és Keczel községek küldöttei keresték föl, üdvözölve a hírneves magyar írót s kifejezve hódolatukat a hazai irodalom iránt. Tíz órakor kezdődött az ünnep. A kis ház lombfüzérrel, zászlóval volt ériítve , diadalívet állítottak eléje, az udvaron pedig emelvényt, benn a szobában sem hiányzott a virág. A ház környéke és udvara megtelt néppel. A város értelmisége mind megjelent. Az ünnepélyt Kemény János evang. lelkész nyitá meg, ki egykor Petőfinek jó ismerőse, barátja volt. Beszédében kiemelte az irodalom nagy hatását s vázolta Petőfi költői emelkedését, aztán üdvözlé a vendégeket, örömét fejezve ki a fölött, hogy a mint Petőfi a nemzeté volt, azé lett most e ház is, melyben isten napját először megpillantá. Jókai szép beszédben üdvözölte az emlékezetes hajlékot, és szólt Petőfi költészetéről. A nemzet szolgája volt az idegennek, a nép szolgája az anyagi erőszaknak. A szabad szó bilincsbe volt verve; de ha járnia nem lehetett, voltak szárnyai, tudott repülni. E szárnycsattogást, keverve a lánczzörgéssel, halljátok Petőfi költeményeiben. A gunyhónak, a pusztának, a népnek jogát — a zöldasztalnál és a fényes Oympon vitatták a dalok. A mit hatalmassá akart tenni, előbb ragyogóvá tette, s a mit előbb elismert az Olymp, elismerte utóbb az ország — a népet, a gunyhót, a pusztát, mint hatalmat. Irigylésreméltó volt az élete, irigylésreméltó a meghalása, irigylésreméltó a halhatatlanná léte. Élt, kora ifjúságtól kezdve abban a teljes tudatban, hogy amit teremt, az őt halhatatlanná fogja tenni, s azért őt áldani fogják, és annak az előérzetében, hogy azon elvekért, a mikért fölhevül, ifjan fog meghalni. És meghalt úgy, hogy örökké ifjú marad. S még halva sem hagyta magát egy szűk sírba összeszorítani: eltűnt, mint Romulus, mint Elia, a felhők közé temetkezett. S a mint nő az idő, úgy nő vele együtt szellemalakja. Minél jobban távozik, annál magasabb lesz. Ez a halhatatlanság jelvénye. Mig élt, az egész hazát besugárzotta fényével, holta után körülragyogja az egész földet, s lánglelke sugarainál melegszenek a kerek világ minden népei. Petőfit a magyar költőt, s általa a magyar nevet, ismerik a kevély népek ugy, mint az alázatosak. Majd, igy folytatta, a házra mutatva: Az uj gazdának (az irodalomnak) gondja lesz az időtlen időkig, hogy ez a hajlék épen fönmaradjon; ha roskadoz, újra helyreálljon, soha el ne múljon; hogyha a nagy szellem vissza-vissza vágyik, bekalandozva a kerek világot s az egek csillagképleteit ebbe a csendes kis otthonba, mindig megtalálja azt a helyet, ahol most is visszazöng még az elnyugtató bölcsődal: «cserebogár, sárga cserebogár». Tudni fogunk így egy helyet, a hol vele holta után találkozunk. Sirját ugy sem találjuk föl. Hamvait szétszórták a szelek. Annál jobb. Igy mindenikünknek, minden magyarnak jut belőle egy porszem. Legyen e megosztott porszemek temetője szivünk. S az örökbe jutott porszem tanítson bennünket úgy szeretni nemzetünket, ahogy ő szerette, úgy hinni a jövőben, ahogy ő hitt, oly igaznak lenni, amilyen igaz volt a költő. E költői beszéd nagy hatást tett. Következett Komócsy József alkalmi ódája, mely szintén melegen hatott és zajosan megtapsoltak. A vendégek ezután megnézték a Petőfi-szobát, és Jókai Kis-Kőrös város gondjaira bízta a házat. Gohér bíró nevében Safáry Ágost felele, hogy a város a házra kegyelettel felügyel. A közönség erre az iskola előtti Petőfi szoborhoz vonult, melyen nagyszerű koszorú volt piros selyem széles szalaggal, rajta felírás : «Petőfi emlékének a kiskőrösi hölgyek.» A szózat eléneklésével a kegyeletes ünnep bevégződött s a közönség eloszlott. Később az iskola-terembe gyűltek vagy százan közebédre. Négykor lett vége az ebédnek és a toasztoknak s a fővárosi vendégek öt óra körül váltak meg a vendégszerető kiskőrösiektől. Albán erődítések a hegyek között. Az albán hegyi törzsek gyűlölete a montenegróiak ellen régi, sok százados, és a porta s az európai hatalmak puszta parancsszavára nem fog megszűnni. Most még semmi nyoma sincs, hogy békésen akarnának hazatérni a Montenegrónak itélt területről. Dulcigno környékén éveken át lobognak őrtüzeik, a meredek sziklák s átjárók előtt gulyákból s kövekből nem annyira erős védbástyák, mint inkább támaszpontok épülnek, melyek mögött Martini-fegyverekkel ellátott amauták állanak, készen a harczot ember ember ellen egész a végletekig folytatni. Marczona alakjaik, pisztolyokkal telt öveik rablókra emlékeztetik az európai nézőt s valóban a czivilizáczió emberei úgy is hívják őket. S miért? Mert országuk kicsiny, alig egy pár száz négyszögmértföld, és ezt meg akarják fegyverrel is védni. Lesz-e valóban háború s a hegylakó sasfiak szembeszállanak-e nemcsak a czernagorczokkal, nemcsak a szultán katonáival, de Európa egyesült hatalmával is, inkább halálra készen, mint gyűlölt rabiga fölvállalására, vagy kénytelenségből mégis megadják magukat a szomorú végzetnek? ki tudná megmondani. Offenbach. Nem rég halt meg Párisban hirtelen halállal egy férfiú, kinek neve egész Európában ismeretes volt s ki, mint zeneköltő, egymaga egész külön irányt teremtett és képviselt, oly irányt, melyet a komoly férfiak nem becsültek sokra, de mely ledérsége mellett is rendkívül népszerű lett s luven jellemezte korát, melyben az ilyen műfaj is virágozhatott. E férfiú Ofenbach Jakab volt, ki 1819-ben született Kölnben, zsidó szülőktől. Csak születésére nézve volt azonban német, egész iránya s gondolkozásmódja párisi jellegű, mire nagy befolyással lehetett az is, hogy már ifjú korában a franczia fővárosba jutott s igen csekély félbeszakítással itt élte le napjait. A párisi zeneakadémiában elvégezte tanulmányait, csakhamar oly hírre jutott, mint hegedűművész . La Fon-