Vasárnapi Ujság – 1880
1880-01-04 / 1. szám - Sipos Soma. Bucsuztató 3. oldal / Költemények
6 Újévkor. (Egy hetvenöt éves öreg, öreg barátjához.) Tél van, havat szitál süvöltő vad szele. Dúdol kéményemen, hogy reng a ház bele. Mindenütt rideg pusztulás. Halott az északi földrész, s hol nevetve Gerlepár édesgett, sírba van temetve A kedv, élet és indulás. Telünk van, nekem is neked is már, azt a Hajdan szép barna fűt fehérré havazta Hetvennégy viharos teled. Tavaszként viruló fiatal arczodra Ráborult az idő rongya, ráncza, fodra. Nem csuda. Régen viseled. Idő hozza, el is viszi a zord telet, Gerlének uj kedvet hoz a vig kikelet. De nekünk, szeretett pajtás, Ha tagjainkból a lét nedvét kiiszsza, Nem hozza azt többé az uj tavasz vissza. Elmulunk, mint egy sóhajtás. Aztán mi lesz ? hogy lesz? Erre csak azt mondom, Lét után, a nemlét korára nincs gondom. Éltem s használtam emberül. Az Édes gyökér nem pusztul ki egészen, Négy fiam annak még fentart íja lészen. Nyomodba meg más pap kerül. Helyünkre ujabb s tán jelesb erők hágnak ; Nem lesz hát miattunk bijja a világnak. Azonban porhüvelyünkkel, Bár nekünk is utóbb mint akárki másnak, Az élők földében birtokhatárt ásnak ; Hófuvatként nem veszünk el. Ujabb alakjába jutunk az életnek, Szétmállott testünkből ha majd válygot vetnek, Lakház is lehet belőlünk. S tanyázni fog bennünk most bú és fájdalom, Majd keresztelő, tor, névnap, lakodalom , vig tanya! mondják felőlünk. Én azért, hogy havas fővel kopaszulok, Muló voltom miatt csöppet sem busulok, Mert mint elpusztult Ninivé, Babilon, Karthágó, száz kapuju Thébe, Melynek helyét szamárcsorda temité be, Én ugy nem leszek semmivé. Nem leszsz azzá te sem, régi jó barátom! Sőt biztat a remény, hogy egykor meglátom, Uj szinben nyájas képedet. Ha sártestünkből majd épül ház vagy kamra, S a kegyes tapasztok a baloldalomra, Odasimitnak tégedet. Uj évet éltünk és ujabbat avultunk. Nincs biztató jövőnk, van szomorú multunk A fájó emlékezetben. Fájó, mert a volt nincs, s mi biztató vala Benne, az is csak mult. így lépünk által a Múltból, mint léptünk kezdetben. Édes Albert. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1. SZÁM. 1880. XXVII. ÉVFOLYAM. A két ördög vára. Történeti beszély, írta Eötvös Károly. Szegény, istenben boldogult Rákóczy fejedelem bizony nem igen jöhetett segítségére híveinek amoda tul szép Erdélyországban. Bizony elég dolgot adott neki a sok német, a sok labancz generális itthon Magyarországon is. Hiába küldözgeté hozzá Toroczkay István főkapitány uram a sok szép könyörgő levelet, nem lehetett annak kellő foganatja. Hiában adta tudtára Steinville generális sok, nagy, veszedelmes praktikáit; hiában figyelmeztette a kolozsvári praesidium szüntelen való ármánykodásaira ; hiában istenkedett kuruczoknak fogytán, labanczoknak szaporodtán, országnak veszedelmén, igaz ügynek hanyatlásán, — mind hiában volt ez. A fejedelemnek Magyarországon volt dolga. Egyszer aztán amaz ármányos Steinville generálisnak az jutott eszébe, hogy egy nagyfalka ráczot, tolvaj, rabló, haramia népet onnan Alibunár tájékáról behurczolt Erdélybe. Ezt pedig csak azért tévé, hogy ez a sereg oda is elmenjen, ahová a vallon katonát el nem viszi lova. Hogy e vakmerő népség keresztülhatoljon erdőn, sikon, hegyen, völgyön s vigyen magával kulóczot és rémületet mindenhová. Hogy e martalóczhad eláraszsza Aranyosszéket, Tordavármegyét és a Mezőséget, és mind e nagy vidéken és ennek környékein jobb erkölcsre, istenfélelemre, császár iránti engedelmességre tanitsa a daczoskodó nemes urakat. Hogy e szilaj, fékezhetlen haramiák átkutassák a barlangokat, megmásszák a bérczek sziklagerinczeit, behatoljanak a toroczkói szorosba s Toroczkay István főkapitány uramat kiszedjék várából, mint ahogy a sasfiakat ki szokás szedni a sziklai fészekből. Csakhogy a sasfiakat megvédi az anyjuk, de ki védi meg a toroczkói várat? Privoda Dragutin volt a rácz haiambasa neve. De keresztnevét soha nem használta, talán meg se volt keresztelve átkozott pogányja. De nem is nevezték őt harámbasának, hanem elnevezte őt Steinville generalis labanczkapitánynak, adott is neki erről nagy levelet czifra írással, császár nevével, császár pecsétjével. Privoda örült a nagy levélnek. Czifra írást, császár nevét nem ismeré, hanem a nagy pecsétet jól ismeré. Olyanforma volt annak a képe, mint a nagy császári ezüst talléroké. Ezekkel a tallérokkal pedig már régóta jó ismerettségben vala. Dehogy mert volna e császári levél ellenében tiszteletlenséget tanúsítani a kolozsvári praesidium. Sőt inkább a mint a generalis tudtára adá a nagy eseményt, sietett ő is a fölött való nagy örömét és megelégedését kifejezni s a haramiát Privoda kapitánynak elismerni. De lett is foganatja ez ármányos praktikának. Alig kezdé meg Privoda a maga veszedelmes hadjáratát, mindjárt vették észre a nemes urak, hogy a világ nagyot fordult körülöttük. Őket ugyan megmentheték a várak és kastélyok tömör falai Privodának kandssárjától, de népeiket, jobbágyaikat bizony fölperzselé a rácz. Először fölperzselé a házakat. Aztán elhajtá a lábas jószágot s fölprédálá a mit magával nem vihetett. Meggyalázá az asszonyszemélyeket, megöldösé a bátrabb és fiatalabb férfiakat, nem kimélé még az istennek szentegyházát sem. Füsttel, zsarátnokkal s égő falvak lángjának vérpiros fényével telt meg a levegőig s kinnal, jajgatással s égő keserűségnek fekete érzetével telt meg a szegény nép szive. És amikor már nagyon tele volt, oly tele volt, hogy majdnem kicsordult, akkor Privoda szépen beszélt a nép véneivel s barátkozott a fiatalokkal. — Lássátok, igy kell élni a szegény embernek, megérdemli sorsát. Én is ilyen gézengúz, hiábavaló szemét voltam, mint most ti vagytok. Török, tatár és portyázó hajdú én velem is igy bánt, mint én bánok ti veletek. Gondoltam egyet valahára. Fölcsaptam a császár emberének. És most nagyobb ur vagyok a nemes uraknál, hatalmasabb vagyok a vármegyénél. Olyan hatalmas vagyok, mint a török, mint a tatár, mint a portyázó hajdú. Mert én vagyok a Privoda kapitány. Adjon isten minden jót. És aztán tovább ment Privoda kapitány. És ahol járt, ott világos lőn éjjel és sötétség lőn nappal és szegénnyé lőn, a ki gazdag vala, és nem lőn gazdaggá a szegény. És megint szépen beszélt a nép véneivel és megint barátkozott a fiatalokkal. — Lássátok. Nem azért pusztitlak én benneteket, mintha nekem örömöm telnék a ti nyomorúságtokon. Hanem azért, mert örülni akarok a kurucz urak nyomorúságán. A falu, mely elhamvadt csóvám tüzétől, nem a tiétek, hanem az uraságé. A lábas jószágot, melyet fölemészt seregem, nem a magatok számára nevelitek, hanem az uraság számára; — a kit kardom levág, mordálvom ledurrant, még az is csak az uraságnak szolgáló embere. Mit jajgattok tehát az uraság baján, inkább menjetek oda a várba s vigasztaljátok meg szegény uratokat. Övé a kár, övé a veszedelem. Én mondom azt nektek, én a Privoda kapitány. Megint csak ment tovább és ment vele együtt az átok és veszedelem. — Ha kezembe adjátok a nemes urakat, még a hajatok szála sem görbül meg az én kezem által. Őket keresem én s ti jöttök utamba. Szegény paraszt, bizony bolondabb vagy te, mint a jármas ökröd. Igy beszélt Privoda kapitány. Hejh az igaz ügynek többet ártott szavával mint fegyverével. Mert hiszen ha csak fegyverrel viaskodik s ember ellen emberszámba akar vétetődni, majd megtanította volna őt Toroczkay István uram emberségre nagy hirtelen. Hanem hát Privoda kapitány okos ember vala. Egy izben ugy véletlenül találkozott vele a járai havasokban Daczó Bálint, Toroczkay uramnak egyik vitézlő hadnagya s bizony fűbe harapott ott Privoda kapitánynak vagy negyven legénye. Őt magát is csak az imádság őrizé, hogy Patkós Daninak hosszú nyelű taglója tarkón nem ütötte. Ha jobb lába nem lett volna a futásra, mint a tordai mészáros legénynek, soha se dicsekedett volna Steinville generalis előtt többé a felől, hogy a mult héten hány falut gyújtott fel s hány ökröt és juhot terelt be a monostori táborállás kerítései közé. Ettől az esettől kezdve gondosan kerülte Toroczkay uram rendes kuruczait. Hagyta ezeket a vallonoknak. Jó kémei mindig biztosan értesiték arról, merre nem várja őt hadra kész ellenség. Hanem annál nagyobb elszántsággal látott hozzá, hogy a föld népét felbujtogassa a kurucz nemes urak ellen. Legelőször belátta az ebből származható nagy veszedelmet Kemény József gróf uram ő nagysága. Hiszen már nemcsak a Maros völgyén, hanem még a Küküllő mentében is kezdtek az emberek sógni-búgni, éjszakázni, erdőszélben gyűlést tartani, urasági pakulátokkal verekedni, belső cselédekkel csúfolkodni. Rossz jel volt ez mind. Még rosszabb jel volt s még nagyobb szeget ütött ő nagyságának fejében az a sajátságos tünemény, hogy a mikor egyik napon Nagy-Enyedre beporoszkált, hát a szemközt jövő sok ember közt akárhány találkozott, a ki a helyett, hogy az uton szépen megmaradott s bozontos kucsmáját tisztességgel leemelte volna, el kitért előle nagy messzességre és csak a ködmenőn rántott egyet s még mélyebben húzta kucsmáját a két szemére. Tolt pedig a hestefiak között olyan is elég, a ki még csak tegnapelőtt is nagyot kurjantott a kalákán az uraság egészségére. Kemény József uram ő nagysága csöndes, jámbor ember vala. Utált minden zenebonát, elkerült minden huza-vonát s igaz lelke szerint irtózott a háborúságtól. És ámbár ugy szive szerint a fejedelem igaz ügyének diadalát óhajtotta: mindazonáltal semmiféle nagy barátkozásban kuruczokkal nem keveredett, noha tisztességére meg kell vallani, Steinville generálishoz sem csuszott-mászott az ő nagy kegyelmének elnyeréseért.