Vasárnapi Ujság – 1880
4. Élet- és jellemrajzok - Kossuth Lajos és családja. (Kossuth Lajos; Kossuth neje; Meszlényiné; Kossuth Zsuzsanna; Ruttkayné; Kossuth Lujza; Kossuth Ferencz; ifj. Kossuth Lajos; Kossuth édes anyja; Ihász Dániel arczképével) 283. oldal
lel kezében: «Mindennek vége! Minden elveszett ! Olvassa ezt!» A császár sajátkezű levele volt Pietrihez. Sírtam, mint a gyermek, — írja Kossuth — alig birtam elolvasni. Tartalma ide ment ki: «Megfontoltuk a helyzetet minden oldalról a herczeggel s a királylyal, és bármi nehezen esett is, azon megállapodásra jutottunk, hogy békét kell kötnünk. Ezúttal tovább nem mehettünk. A háborúnak most vége van. Mondja meg ön Kossuthnak, miként végtelenül sajnálom, hogy hazája fölszabadításának most abban kell maradni. Nem tehetek máskép. Lehetetlenség. De kérem őt, ne csüggedjen, bízzék bennem s a jövendőben. Időközben legyen meggyőződve barátságos érzelmeim felől, s kérem, saját személyére s gyermekeire nézve rendelkezzék velem.» Midőn a levélnek e pontjához értem, — irja Kossuth, — nem tudtam érzelmeimnek eléggé parancsolni, hogy lelkem mély fölháborodása keserű fölkaczagásba ne törjön ki: «Igen, igen! — mondom — ilyenek azok a koronás fők, ilyennek ismerik azt, aminek ember a neve. Ördögbe a hazával! Konczot az embernek, majd megvigasztalódik. Mondja meg ön, szenátor úr, urának, hogy a francziák császárja nem elég gazdag arra, miszerint Kossuth Lajost alamizsnával kínálgassa. Kossuth Lajos nem elég alávaló arra, hogy azt elfogadja. Kizavart viszonyaimból. Legyen. Az én fiaim megkeresik kenyerüket munkájukkal. Je vous salue.» «Hát mindennek vége volt. Nem maradt egyéb hátra, mint seregünk becsületes feloszlatásáról s a zászlónk alá sorakozott szegény jó magyar fiuk személyes biztosításáról gondoskodni.» A könyv Kossuthnak angol és skót barátaihoz intézett egy gyönyörű levelével végződik, melyre Helfy Ignácz országos képviselő, ki e munkának sajtó alá rendezését gondozta, s az anyagnak fejezetekre osztását is eszközölte a «Scottish Banner» -nek Kossuthról jellemző egy czikkét közli. Az «Iratok» első kötete 526 nagy 8 adrét lapra terjed, az Athenaeum-társulat diszes kiállításban adta ki,elül Kossuthnak egy igen sikerült arczképével, melyet a czeglédiek számára készült fényképi fölvétel után Unger Vilmos karczolt részbe, s mely valódi műképnek mondható. A könyv előszavának végsorait bemutatjuk itt Kossuth saját kézírásában : Kossuth Lajos és családja, Kossuth Lajos «Iratai» megjelenésének alkalmából, midőn minden szem történetünknek e nagy alakja felé fordul, nem véltük elszalaszthatónak, hogy képben és szövegben mi is megemlékezzünk némelyekről, melyek nagy hazánkfiára és hozzátartozóira vonatkoznak. Átalánosan ismert dolgok ismétlésébe nem akarunk bocsátkozni. De másfelől Kossuth Lajosról annyi élet- és jellemrajz, részint munkásságára, részint személyére vonatkozó adat jelent már meg, hogy elmondhatjuk, miszerint már egész Kossuth-irodalmunk van, s vajmi nehéz olyanokat mondani ez irányban, melyek már megírva, vagy legalább említve ne lettek volna itt vagy amott. Mindazonáltal csaknem minden magyar ember, ki meglátogatja, szinte kötelességének hiszi följegyezni, ha egyebet nem, legalább e rendkívüli ember által lelkére tett benyomást. Egyik képünk Kossuth Lajost dolgozó szobájában, íróasztala mellett tünteti föl. Talán épen most megjelent «Iratain» dolgozik. A dolgozó szoba s annak ereklyeszerű ritkaságai le voltak már írva lapunkban többször is. A szoba fekvése, ablakából az elragadó kilátás a távoli Alpesekre lebilincselő. Hogy Kossuth ezt a helyet választotta állandó remeteségének, mutatja rendkívüli fogékonyságát a természet szépségei iránt. Iratai megjelent első kötetének vannak egyes helyei, — nejéhez irt leveleiben, — melyekben elragadtatásának ad kifejezést egyes vidékek szépsége fölött. Igy, midőn Angliából (1859) Olaszországba megy, hogy ott a magyar hadsereg szervezésének munkájában részt vegyen, junius 20-án Marseilleből írott levelében a következő gyönyörű leírás olvasható : »Mai utam érdekes volt volna. A gyönyörű Lyontól a gözép Rhone folyó völgyében utazánk, festői szépségű hegylánczba rámázva; minden dombcsucson egy-egy váromladék, korhadó emléke azon kornak, midőn még a vaspánczélos lovag hegyi sasfészkéből zsarnokoskodott a völgy népe fölött, mert az emberélet ama nagy nivellátora, a puskapor nem szállította le egy színvonalra a nép fiához. «Távolról néha jobbra a Pireneusok, balra az Alpesek tűnnek fel, s a semmin nem bámuló gőzló ragadja az embert egy rövid nap alatt éghajlatokon keresztül. Reggel még csak zöld, fejletlen gabnakalászt láttam, délben már aratást, gyümölcsökre következett a szőlő, szőlőre a levele fosztott szederfa, melyet a chinai eredetű bogár selyemmé változtat gyomrában, mig végre az olajfa előbb egyenkint, utóbb a szirtek terasszain tömegekben tűnik fel s a tikkasztó, lanyha rég figyelmezteti az embert, hogy délszakon van. Az ég boltja oly sötétkék ma is, mint mikor a provencali troubadourok ihletet merítettek belőle.» S Olaszországba érvén, a következőket irja Turinból: «Gyönyörű ország ez! Nem mondhatom, mily nagyszerű szépek az Alpesek a távolból. Egy ponton még balról a Monte-Viso égbenyúló óriását bámulom, egy csúcs felett megállott lángkoszoru gyanánt a leszálló nap ; fénysugara oly bámulatos szépségű látványt nyújtott, minőt a művészet nem, csak a természet képes nyújtani. S a vidék, melyet ez óriások kerítenek, oly vidor, oly életdús, oly fiatal és szép !» Bizonyára az a benyomás, melynek itt kifejezést adott, bírta rá, hogy ha már idegen földön kell otthont keresnie, itt keresse azt. S Collegno di Barracone valóban csak csekély távolságra van Turintól, s Monte-Viso égbe nyúló óriása oda látszik s egy csúcs fölött megállott lángkoszorú gyanánt a leszálló nap oda küldi búcsúsugarát Kossuth Lajos ablakába. Kossuth íróasztala mögött ott látszik kagyló-és őslénytani gyűjteménye, mellette pedig a sokat emlegetett herbárium, egy valódi tudományos kincs, melyet Kossuth a saját kezével gyűjtött, olykor napokig barangolva az Alpesek meredekein, maga szárított különös gonddal, maga osztályozott, följegyezve mindegyiknek latin és magyar nevét. Nem egy van közte, melynek elnevezésénél ő maga fogadott keresztapaságot; az ilyenek bizonyára jól lesznek elnevezve s nevek polgárjogot nyerend a magyar Ott láthatók a Kossuth csillagászati eszközei is. Kivált annakelőtte nagy szenvedélylyel űzte a csillagászatot s szép derült estéken egészen belemélyedt a természet e véghetetlen világába. Élvezet hallani, ha Kossuth a csillagokról beszél. A költészet tüzétől ragyogóvá tett tudomány az, mely ilyenkor ajkairól hangzik. Képünk tehát, mint mondók, munkája közben tünteti föl Kossuthot s tán épen «Iratain» dolgozva. Rendkívüli munkát végzett e 78 éves ember. Déli tizenkét órától — kivéve az ebéd idejét, — éjféli egy-két óráig dolgozott nap-nap után. Ez az a nyugalom, mely óriási erőfeszítésekben oly túl gazdag életének alkonyára osztályrészéül jutott. «Agyam és kezem munkájával kerestem meg hontalanságomban mindennapi kenyeremet, de még e kenyérkeresetet is iparkodtam a hazafiúi kötelességgel összekötni. Így akarom kenyeremet megkeresni életem végnapjaiban is,» — írja előszavában, s kincset nyújt nemzetének, és kiegészíti népe történetét. A ki e könyvet kezébe veendi, meg fog győződni, mily roppant munkát kellett írójának kifejteni a pár hónap alatt, mely ez első kötetre jutott. Pedig ezzel a rá fordított munkának nagyobb része nem is jut még az olvasó kezébe. A rengeteg anyag beosztása, kiválasztása, rendszerbe foglalása, — erről nem is beszélünk. De csak e munkára vonatkozó levelezésére utalunk. Magunknak is volt alkalmunk látni a sürgönyök és levelek halmazát, melyet Helfyhez, a magyar kiadás lelkiismeretes és nagybuzgalmú sajtó alá rendezőjéhez és gondozójához intézett. E levelek, telve nagybecsű részletekkel, maguk is kitennének egy akkora kötetet, mint amilyen most az olvasó kezébe adatik. Kossuth most «Iratainak» második kötetén dolgozik s a munka annyira haladt, hogy talán még ez idén e második kötet is megjelenhetik. * Kossuth «Iratai»-nak ez első kötete, mint első czikkünkben is érintettük, a magyar emigrácziónak az 1859-ks olasz háború idejében kifejtett tevékenységét tartalmazza. A kibujdosás óta közbeeső tíz év története csak egyes részleteiben, futólag van érintve egy-egy visszaemlékezés alakjában. Maga a kibujdosás néhány elégiás hangulatú sorral van említve a bevezetés elején. Azt, hogyan igyekeztek a hazából kivetett hajó töredékei odakünn ismét találkozni, hogy alakított egyes gyúpontokat a «hontalanok nemzete», a könyvben említve nincs. Maga Kossuth családja is különböző időkben, különböző viszontagságok között bujdosott ki a külföldre. Kossuth csak kevesek kíséretében aug. 19-én kelt át a Dunán, hol Viddinbe belebbeztetett a magyar honvédsereg romjaival. Neje, született Meszlényi Terézia, kihez férjének annyi gyöngédségről, annyi szeretetről tanúskodó levelét találjuk e kötetben, csak nagy viszontagságok és hosszú bujdoklások után tudott kijutni Törökországba, félidőn, Szerbián keresztül, Mihály herczeg (a későbbi fejedelem) pártfogása alatt, s így találkozhatott végre férjével, ki akkor már Sumlában volt. Ettől kezdve nem is váltak el többé huzamos időre. Gyermekeik azonban, kik közül Ferencz 1841-ben, Vilma 1843-ban, Lajos Tódor 1844-ben született, az országban maradtak. A világosi gyásznap után nagynénjök Marton Antónia és nevelőjök Karády Ignácz gondjai alatt egyik rokonuknál Lókuton, a Bakony közepén lappangtak. Itt fogta el őket 1849 szeptember havában az osztrák katonaság. Pozsonyba vitték, hol ártatlanságuk figyelembevétele nélkül több hónapig fogva tartották, s csak akkor engedtetett meg, hogy szüleik száműzetésében osztozhassanak. Ruttkayné, Kossuth nővére, és Karády felügyelete alatt bujdostak ki a gyermekek akkor már Kiutahiába belebbezett szüleikhez. A fiúk később részint a párisi polytechnikumon, részint a londoni egyetemen kitűnő sikerrel végezték tanulmányaikat. Atyjuk a mérnöki pályára szánta, hogy bárhol a világon és bármikor megkereshessék kenyerüket. Érdekes olvasni az «Iratok»-ban, Kossuth mily gondoskodással beszél gyermekeiről Olaszországból a háború idejéből anyjukhoz Londonba irt leveleiben. Midőn utazását leirja, fölemlíti: «Fiacskáink vegyék elő a térképet és kövessenek». Midőn Kossuth Olaszországba költözött, fiai is követték, már mint végzett mérnökök. Alkalmazást is nyertek a vasútépítésnél s a genua-nervi vonalat ők építették. Atyjuk neve fényesebb pályát is nyithatott volna számukra, de ő nem kívánta, sőt visszautasította a számukra fölajánlott pártolást, nem akarta, hogy atyjuk nevének, hanem hogy saját képességeiknek köszönhessék boldogságukat s önérzetük érintetlen maradjon. Tehetségük elég is volt erre, mert még az olaszok is, kik pedig nem nézik jó szemmel az idegeneket, kitűnő mérnököknek mondják. A két fiúban atyjok kiváló lénye mintha megoszlott volna. Kossuthban ugyanis az államférfiúi belátás, a nagy ítéleterő ésgyakorlati cselekvés a legeszményibb költészettel és szépérzékkel párosul. Ferencz ez utóbbiakat örökölte kiválóbb mérvben. Anélkül, hogy az által mint üzletember a legkevésbbé is hátráltatva érezné magát ama kötelességei pontos és szakszerű teljesítésében, rendkívül ki van benne fejlődve az érték a költészet és szépművészetek iránt. Amit kevesen tudnak róla, az, hogy költői hivatással versel, és pedig olasz, angol, franczia nyelven, de mégis legfolyékonyabban magyarul. Hellynek, kitől ez adatot leírjuk, több szép költeménye van tőle. E mellett gyönyörűen fest s mérnöki rajzai is művészi felfogásról tanúskodó képek. Igen szép hangja van — atyja hangja,— s szépen énekel és zongoráz, sőt komponál is, s a hangversenyek műsorában nem egyszer szerepelnek az ő szerzeményei. Szinte nehéz elhinni, hogy e kiválókép költői és művészi kedély a gyakorlati téren is annyira helyén van, hogy Turinban a központi vasútépítési hivatalban a legjobb hivatalnokoknak volt egyike s hogy ő készítette a mont-cenisi nagy alagút egyik bejáratát s hogy most a cesenai kénbányáknak oly szakszerüleg képesített igazgatója. 283