Vasárnapi Ujság – 1880

1880-05-02 / 18. szám - Kossuth Lajos és családja. (Kossuth Lajos; Kossuth neje; Meszlényiné; Kossuth Zsuzsanna; Ruttkayné; Kossuth Lujza; Kossuth Ferencz; ifj. Kossuth Lajos; Kossuth édes anyja; Ihász Dániel arczképével) 283. oldal / Élet- és jellemrajzok

283 lel kezében: «Mindennek vége! Minden elve­szett ! Olvassa ezt!» A császár sajátkezű levele volt Pietrihez. Sírtam, mint a gyermek, — irja Kossuth — alig birtam elolvasni. Tartalma ide ment ki: «Meg­fontoltuk a helyzetet minden oldalról a herczeg­gel s a királylyal, és bármi nehezen esett is, azon megállapodásra jutottunk, hogy békét kell kötnünk. Ezúttal tovább nem mehettünk. A há­borúnak most vége van. Mondja meg ön Kos­suthnak, miként végtelenül sajnálom, hogy ha­zája fölszabadításának most abban kell maradni. Nem tehetek máskép. Lehetetlenség. De kérem őt, ne csüggedjen, bízzék bennem s a jövendő­ben. Időközben legyen meggyőződve barátságos érzelmeim felől, s kérem, saját személyére s gyermekeire nézve rendelkezzék velem.» Midőn a levélnek e pontjához értem, — irja Kossuth, — nem tudtam érzelmeimnek eléggé parancsolni, hogy lelkem mély fölhá­borodása keserű fölkaczagásba ne törjön ki: «Igen, igen! — mondom — ilyenek azok a ko­ronás fők, ilyennek ismerik azt, a minek ember a neve. Ördögbe a hazával! Konczot az ember­nek, majd megvigasztalódik. Mondja meg ön, szenátor ur, urának, hogy a francziák császárja nem elég gazdag arra, miszerint Kossuth Lajost alamizsnával kínálgassa­­. Kossuth Lajos nem elég alávaló arra, hogy azt elfogadja. Kizavart viszonyaimból. Legyen. Az én fiaim megkeresik kenyerüket munkájukkal. Je vous salue.» «Hát mindennek vége volt. Nem maradt egyéb hátra, mint seregünk becsületes felosz­latásáról s a zászlónk alá sorakozott szegény jó magyar fiuk személyes biztosításáról gon­doskodni.» A könyv Kossuthnak angol és skót bará­taihoz intézett egy gyönyörű levelével végződik, melyre Helfy Ignácz országos képviselő, ki e munkának sajtó alá rendezését gondozta, s az anyagnak fejezetekre osztását is eszközölte a «Scottish Banner» -nek Kossuthról jellemző egy czikkét közli. Az «Iratok» első kötete 526 nagy 8-adrét lapra terjed, az Athenaeum-társulat díszes kiál­lításban adta ki, elül Kossuthnak egy igen sike­rült arczképével, melyet a czeglédiek számára készült fényképi fölvétel után Unger Vilmos kar­czolt részbe, s mely valódi műképnek mond­ható. A könyv előszavának végsorait bemutat­juk itt Kossuth saját kézírásában : Kossuth Lajos és családja. Kossuth Lajos «Iratai» megjelenésének al­kalmából, midőn minden szem történetünknek e nagy alakja felé fordul, nem véltük elsza­laszthatónak, hogy képben és szövegben mi is megemlékezzünk némelyekről, melyek nagy hazánkfiára és hozzátartozóira vonatkoznak. Átalánosan ismert dolgok ismétlésébe nem akarunk bocsátkozni. De másfelől Kossuth La­josról annyi élet- és jellemrajz, részint mun­kásságára, részint személyére vonatkozó adat jelent már meg, hogy elmondhatjuk, miszerint már egész Kossuth-irodalmunk van, s vajmi nehéz olyanokat mondani ez irányban, melyek már megírva, vagy legalább említve ne lettek volna itt vagy amott. Mindazonáltal csaknem minden magyar ember, ki meglátogatja, szinte kötelességének hiszi följegyezni, ha egyebet nem, legalább e rendkívüli ember által lelkére tett benyomást. Egyik képünk Kossuth Lajost dolgozó szo­bájában, íróasztala mellett tünteti föl. Talán épen most megjelent «Iratain» dolgozik. A dol­gozó szoba s annak ereklyeszerü ritkaságai le voltak már írva lapunkban többször is. A szoba fekvése, ablakából az elragadó kilátás a távoli Alpesekre lebilincselő. Hogy Kossuth ezt a he­lyet választotta állandó remeteségének, mutatja rendkívüli fogékonyságát a természet szépségei iránt. Iratai megjelent első kötetének van­nak egyes helyei, — nejéhez irt leveleiben, — melyekben elragadtatásának ad kifejezést egyes vidékek szépsége fölött. Igy, midőn Angliából (1859) Olaszországba megy, hogy ott a magyar hadsereg szervezésének munkájában részt ve­gyen, junius 20-án Marseilleből írott levelében a következő gyönyörű leírás olvasható : »Mai utam érdekes volt volna. A gyönyörű Lyontól a grcep Rhone folyó völgyében utazánk, festői szépségű hegylánczba rámázva; minden domb­csucson egy-egy váromladék, korhadó emléke azon kornak, midőn még a vaspánczélos lovag hegyi sas­fészkéből zsarnokoskodott a völgy népe fölött, mert az emberélet ama nagy nivellátora, a puskapor nem szállította le egy színvonalra a nép fiához. «Távolról néha jobbra a Pireneusok, balra az Alpesek tűnnek fel, s a semmin nem bámuló gázló ragadja az embert egy rövid nap alatt éghajlatokon keresztül. Reggel még csak zöld, fejletlen gabna­kalászt láttam, délben már aratást; gyümölcsökre következett a szőlő, szőlőre a levelefosztott szederfa, melyet a chinai eredetű bogár selyemmé változtat gyomrában, mig végre az olajfa előbb egyenkint, utóbb a szirtek terasszain tömegekben tűnik fel s a tikkasztó, lanyha jég figyelmezteti az embert, hogy délszakon van. Az ég boltja oly sötétkék ma is, mint mikor a provencali troubadourok ihletet me­rítettek belőle.» S Olaszországba érvén, a következőket irja Turinból: «Gyönyörű ország ez! Nem mondhatom, mily nagyszerű szépek az Alpesek a távolból. Egy ponton mig balról a Monte-Viso égbenyúló óriását bámulom, egy csúcs felett megállott lángkoszoru gyanánt a leszálló nap ; fénysugara oly bámulatos szépségű lát­ványt nyújtott, minőt a művészet nem, csak a ter­mészet képes nyújtani. S a vidék, melyet ez óriások kerítenek, oly vidor, oly életdus, oly fiatal és szép !» Bizonyára az a benyomás, melynek itt ki­fejezést adott, bírta rá, hogy ha már idegen föl­dön kell otthont keresnie, itt keresse azt. S Collegno di Barracone valóban csak csekély távolságra van Turintól, s Monte-Viso égbe nyúló óriása oda látszik s egy csúcs fölött meg­állott lángkoszorú gyanánt a leszálló nap oda küldi bucsusugarát — Kossuth Lajos ablakába. Kossuth íróasztala mögött ott látszik kagyló-és őslénytani gyűjteménye, mellette pedig a sokat emlegetett herbárium, egy valódi tudo­mányos kincs, melyet Kossuth a saját kezével gyűjtött, olykor napokig barangolva az Alpesek meredekein, maga szárított különös gonddal, maga osztályozott, följegyezve mindegyiknek latin és magyar nevét. Nem egy van közte, melynek elnevezésénél ő maga fogadott kereszt­apaságot; az ilyenek bizonyára jól lesznek elne­vezve s nevök polgárjogot nyerend a magyar Ott láthatók a Kossuth csillagászati eszközei is. Kivált an­nak előtte nagy szen­vedél­­lyel űzte a csil­lagászatot s szép de­rült estéken egészen belemélyedt a termé­szet e véghetetlen világába. Elvezet hallani, ha Kossuth a csillagokról beszél. A költészet tüzé­től ragyogóvá tett tudomány az, mely ilyenkor ajkairól hangzik. Képünk tehát, mint mondók, munkája köz­ben tünteti föl Kossuthot s tán épen «Iratain» dolgozva. Rendkívüli munkát végzett e 78 éves ember. Déli tizenkét órától — kivéve az ebéd idejét, — éjféli egy-két óráig dolgozott nap-nap után. Ez az a nyugalom, mely óriási erőfeszíté­sekben oly túl gazdag életének alkonyára osz­tályrészéül jutott. «Agyam és kezem munkájá­val kerestem meg hontalanságomban minden­napi kenyeremet, de még e kenyérkeresetet is iparkodtam a hazafiúi kötelességgel összekötni. Így akarom kenyeremet megkeresni életem vég­napjaiban is,» — írja előszavában, s kincset nyújt nemzetének, és kiegészíti népe történetét. A­ki e könyvet kezébe veendi, meg fog győ­ződni, mily roppant munkát kellett írójának ki­fejteni a pár hónap alatt, mely ez első kötetre jutott. Pedig ezzel a rá fordított munkának na­gyobb része nem is jut még az olvasó kezébe. A rengeteg anyag beosztása, kiválasztása, rend­szerbe foglalása, — erről nem is beszélünk. De csak e munkára vonatkozó levelezésére utalunk. Magunknak is volt alkalmunk látni a sürgönyök és levelek halmazát, melyet Helfyhez, a magyar kiadás lelkiismeretes és nagybuzgalmú sajtó alá rendezőjéhez és gondozójához intézett. E leve­lek, telve nagybecsű részletekkel, maguk is ki­tennének egy akkora kötetet, mint a­milyen most az olvasó kezébe adatik. Kossuth most «Iratainak» második kötetén dolgozik s a munka annyira haladt, hogy talán még ez idén e második kötet is megjelenhetik. * Kossuth «Iratai»-nak ez első kötete, mint első czikkünkben is érintettük, a magyar emigrá­cziónak az 1859-ki olasz háború idejében kifej­tett tevékenységét tartalmazza. A kibujdosás óta közbeeső tíz év története csak egyes rész­leteiben, futólag van érintve egy-egy visszaem­lékezés alakjában. Maga a kibujdosás néhány elégiás hangulatú sorral van említve a bevezetés elején. Azt, hogyan igyekeztek a hazából kive­tett hajó töredékei odakünn ismét találkozni, hogy alakított egyes gyúpontokat a «hontala­nok nemzete», a könyvben említve nincs. Maga Kossuth családja is különböző időkben, külön­böző viszontagságok között bujdosott ki a kül­földre. Kossuth csak kevesek kíséretében aug. 19-én kelt át a Dunán, hol Viddinbe belebbez­tetett a magyar honvédsereg romjaival. Neje, született Meszlényi Terézia, kihez férjének annyi gyöngédségről, annyi szeretetről tanús­kodó levelét találjuk e kötetben, csak nagy viszontagságok és hosszú bujdoklások után tu­dott kijutni Törökországba, télidőn, Szerbián keresztül, Mihály herczeg (a későbbi fejedelem) pártfogása alatt, s így találkozhatott végre férjé­vel, ki akkor már Sumlában volt. Ettől kezdve nem is váltak el többé huzamosb időre. Gyermekeik azonban, kik közül Ferencz 1841-ben, Vilma 1843-ban, Lajos Tódor 1844-ben született, az országban maradtak. A világosi gyásznap után nagynénjök Marton Antónia és nevelőjök Karády Ignácz gondjai alatt egyik rokonuknál Lókuton, a Bakony közepén lap­pangtak. Itt fogta el őket 1849 szeptember havá­ban az osztrák katonaság. Pozsonyba vitték, hol ártatlanságuk figyelembevétele nélkül több hónapig fogva tartattak, s csak akkor enged­tetett meg, hogy szüleik száműzetésében osztoz­hassanak. Ruttkayné, Kossuth nővére, és Karády fel­ügyelete alatt bujdostak ki a gyermekek akkor már Kintahiába belebbezett szüleikhez. A fiuk később részint a párisi polytechnikumon, részint a londoni egyetemen kitűnő sikerrel végezték tanulmányaikat. Atyjuk a mérnöki pályára szánta, hogy bárhol a világon és bármikor meg­kereshessék kenyerüket. Érdekes olvasni az «Iratok»-ban, Kossuth mily gondoskodással be­szél gyermekeiről Olaszországból a háború ide­jéből anyjukhoz Londonba irt leveleiben. Midőn utazását leirja, fölemliti: «Fiacskáink vegyék elő a térképet és kövessenek». Midőn Kossuth Olaszországba költözött, fiai is követték, már mint végzett mérnökök. Alkalmazást is nyertek a vasútépítésnél s a ge­nua-nervi vonalat ők építették. Atyjuk neve fényesebb pályát is nyithatott volna számukra, de ő nem kívánta, sőt visszautasította a szá­mukra fölajánlott pártolást, nem akarta, hogy atyjuk nevének, hanem hogy saját képességeik­nek köszönhessék boldogságukat s önérzetük érintetlen maradjon. Tehetségük elég is volt erre, mert még az olaszok is, kik pedig nem nézik jó szemmel az idegeneket, kitűnő mérnö­köknek mondják. A két fiúban atyjuk kiváló lénye mintha megoszlott volna. Kossuthban ugyanis az állam­férfiúi belátás, a nagy ítéleterő és­­ gyakorlati cselekvés a legeszményibb költészettel és szép­érzékkel párosul. Ferencz ez utóbbiakat örökölte kiválóbb mérvben. A­nélkül, hogy az által mint üzletem­ber a legkevésbbé is hátráltatva érezné magát ama kötelességei pontos és szakszerű teljesíté­sében, rendkívül ki van benne fejlődve az érzék a költészet és szépmű­vészetek iránt. A­mit ke­vesen tudnak róla, az, hogy költői hivatással versel, és pedig olasz, angol, franczia nyelven, de mégis legfolyékonyabban magyarul. Helfy­nek, kitől ez adatot bírjuk, több szép költe­ménye van tőle. E mellett gyönyörűen fest s mérnöki rajzai is művészi felfogásról tanúskodó képek. Igen szép hangja van — atyja hangja,— s szépen énekel és zongoráz, sőt komponál is, s a hangversenyek műsorában nem egyszer sze­repelnek az ő szerzeményei. Szinte nehéz elhinni, hogy e kiválókép költői és művészi kedély a gyakorlati téren is annyira helyén van, hogy Turinban a központi vasútépítési hivatalban a legjobb hivatalnokoknak volt egyike s hogy ő készítette a mont­ cenisi nagy alagút egyik bejá­ratát s hogy most a cesenai kénbányáknak oly szakszerüleg képesített igazgatója.

Next