Vasárnapi Ujság – 1880
1. Elmélkedések; értekezések; fejtegetések - Petőfi Sándor kiadatlan arczképe. (Petőfi S. arczképével) 415. oldal
23. SZÁM. 1890. XXVII. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UTSÁG. mint egy muzeum. Mindezt a fiatal gróf készen örökölte, csak bele kellett ülnie. Egy délelőtt megyek föl a próbára s nagy csoportosulást látok a szinház előtt. A színészek mind künn álltak, körülvéve egy különös embert, a ki mindenféle test- és kézmozdulatokkal beszélt el nekik valamit. — De bolond! — gondolom, amint megláttam, — nézze meg az ember, bizony felöltözik skót ruhába és skót palásttal jön ki az utczára akcziózni a többinek. Ugyan melyik lehet ? hogy összeszidom mindjárt Hát amint oda érek, látom, hogy az nem színész, aki felöltözött a többi mulattatására, hanem egy idegen gyönyörű fiatal ember. Mindjárt be is mutatják: «gróf Bethlen Domokos, most érkezett Angliából.» — «Déryné». — Ah, az énekesnő? mondá, hallottam felőle. No majd énekelünk együtt, megmutatom, hogy énekelnek az olaszok. Azonnal ott helyben bele is kezdett, elmondott néhány taktust, igen ügyesen és élénken , de csengettek a próbára, be kellett mennünk. Bocsánatot kértem hát, hogy nem hallgathatom s mentem. De bizony én még akkor is azt gondoltam: «No ez sült bolond.» Nem az előadásért, mert annak meg kellett adni, hogy nem rossz; de hogy mért anglizálja magát honában ? — Ő divatba akarta hozni ezt a véres és sárga nagy koczkájú sleppes palástot, tüniket és térdig érő kamáslit, — de bizony senki nem követte, ő is letette hát végtére. Néhány nap múlva meghívót kaptam a gubernátornéhoz estélyre. Amily nagy volt örömöm e megtiszteltetésen, és oly nagy volt az ijedtségem is, mindjárt eszembe jutván: no szegény Déryné, száz forintod fucscs! ez neked épen annyiba kerül, mert oda nem léphetsz be egy hosszú estét eltölteni oly ruhában, a milyen tán megjárná egy rövid hangversenyre; oda fehér uj selyem ruha kell, fejdisz, minden. Bizony nem volt ott mit tenni, mint kölcsön venni száz forintot s abból csináltatni gyönyörű estéli öltözéket. Ezek a nagy urak el se képzelik, a szegény embernek mily drága tőlük néha még a jóindulat is. Beléptem. Hát akkor látom hüledezve, hogy itt a dámák, kiken csak ugy ragyogott a sok gyémánt, mikor színházba mentek, egész egyszerűen vannak öltözve s az egész estélynek olyan színezete van, mint a legbarátságosabb összejövetelnek, — bizalmas, fesztelen. Gróf Bethlen Domokos is ott gesztikulál nagy elevenséggel néhány dáma előtt, akik nem győznek kaczagni neki. Nem az angolos kosztümjében volt, hanem azért most is sok angolos volt benne. Sokat beszélt utazási élményeiről, tapasztalatairól, látványairól, a muzsikáról, énekről s mondá, nem merte volna remélni, hogy honában operára találjon. «Ezt a mi Dérynénknek köszönhetjük,» mondák, s ő épen valami lekötelezőt készült mondani, mikor csengettek s mi asztalhoz mentünk, a hol ülve, állva, ki a hogy akart, abból evett, a mi legjobban tetszett. Visszatérve a társalgóba, a gubernátorné fölszólított, énekeljek valamit. A Bozina áriáját vettem elő a «Szevillai borbély »-ból. A gróf egy pillanatig sem ült nyugodtan, mialatt énekeltem; minduntalan mondta ugyan, hogy «bravo, bravo!» de azért szüntelen feszengett a széken s jól láttam, hogy nem tetszem neki. Alig is várta, hogy bevégezzem. Fölugrott, odarohant a zongorához s mondá: — Gyönyörű hang! de kár, istenem, de kár! Mi egész máskép énekelnek az olaszok! Igazán kár itt elhanyagolni a hangját; legalább néhány hónapra ki kellene mennie Olaszor,rrszágba, s ott magának megszerezni azt a bizonyos — izé — hogy is mondjam, — azok, tudja, élénkek, mind csupa tűz, minden ideg mozog bennök. — Jaj, gróf úr, mondom, az olaszok született énekesek, — ott már a klíma is magával hozza, hogy szebb hanggal énekeljenek, a meleg éghajlat lágyan tartja a gégét; aztán — folytatám mosolyogva, — azok mindig narancsosai élnek, mig mi néha egy-egy savanyu almába harapunk. A gróf elértette s igyekezett kimagyarázni magát, a dámák kaczagtak, mert mind jobban belebonyolódott, s végre mondta a gubernátorné: — Mind nem ér az semmit, hogy itt magyaráz. Mutassa meg, hadd halljuk, minő hát az olasz ének ? — Minden bizonynyal, mondá a gróf s elkezdte ugyancsak a «Szevillai borbély »-ból a Figaro áriáját. Hát bizony akár mindjárt is quittelhettünk, mert valamint én neki nem, ugy ő se tetszett énnekem. Én ezzel a modorral soha sem tudtam megbarátkozni. Igazán nem volt benne egy porczika, mely ne mozgott volna, s ha lehúzták volna a czipőjét, harisnyáját, látni lehetett volna, hogy még a lába kisujja is vele énekel. Én nem is tudom másként leírni azt az élénkséget, azt az ugrálást, mikor mondja: «Figaro itt, Figaro ott,» s mindig szaladgál is hozzá. Mulattató ez szörnyen, az igaz, halálra kaczagott is rajta minden, magam is, — de azért jobban szeretem én a Szerdahelyi Figaróját, gondolom magamban. Én soha olasz operát nem láttam, se olasz énekeseket nem hallottam, azért nem is tudok véleményt mondani felőle, valamint a felől sem, mennyiben volt a gróf éneke olasz. Ő nem is énekelte azt a szerepet, s mondta, hogy az olaszok nem is sokat énekelnek az ily szerepben, csak többnyire taktusban sebesen elbeszélik, mint recitativót. — No én, mondom, az ily modorban éneklést soha se tudnám elsajátítani, ha húsz évig laknám is Olaszországban. Ez nem egyezik meg az én temperamentumommal, s én tudom, hogy visszás volnék, ha más után indulnék, mint a természet és saját érzésem után. Egyszer eszébe jut a gubernátornénak, hogy ő szeretne hallani duettet, terczettet, ha volna még egy énekesnő. Hosszas tanakodás után engem is megkérdeztek, nem tudnék-e valakit, s én megnevezem Klein Rózsit. — Igaz, mondja, én is hallottam felőle, hogy igen szép reménynyel biztat. Hogy lehetne megkapni ? Előcsengette az udvarmestert, tegyen rendelést s kevés idő múlva megjött Klein Rózsi. De alig találtunk valami operai duettet, amit együtt énekelhettünk volna, mert ő mind mást tudott s mindent csak németül. Schodel ugy tanította. Végtére mégis csak találtunk valami csekélységet, amit elénekeltünk együtt, s az igen tetszett, ámbár Rózsika akkor még igen együgyű kis leányka volt, soha se fordult még meg ilyen társaságban s meglátszott hangján az elfogultság. Így történt, hogy midőn később Schodelné külföldről Pesten keresztül, — mint mondám— Kolozsvárra akart utazni, s Pesten fölszólították vendégszereplésre s ő föllépett és itt is maradt: már mi mint régi ismerősök találkoztunk egymással s igen jó harmóniában maradtunk mindvégig. 415 Petőfi Sándor kiadatlan arczképe. A «Vasárnapi Újság» kezdettől fogva kiváló gonddal igyekezett gyűjteni a legnagyobb magyar lyrai költőre vonatkozó minden, még oly jelentéktelennek látszó adatot is. Nem csoda. E lap 1854-ben keletkezett, abban az időben tehát, mikor az 1849-iki nagy vihar után a magyar irodalom ismét eszmélni kezdett s egyik első föladatának ismerte a hajótörésből megmenteni az elszórt roncsokat is. Hátha az utókor hasznát veszi, ha másként nem, mint szent ereklyének legalább. S e hajótöredékek között, mint azóta eléggé bebizonyult, találkoztak drága gyöngyök is és ezek között bizonyára előkelő helyet foglaltak el azok, melyek a szabadságharc eltűnt nagy dalnokára emlékeztettek. Ezeket összegyűjteni, megőrizni, kinek lett volna nagyobb kötelessége, mint épen a magyar irodalom első közegeinek, a hírlapoknak? De hogy a Petőfi-religuiákat összeszedni épen a «Vasárnapi Újság» tette volt oly speciális feladatává, annak a megfogható kötelességérzeten kívül más oka is volt. Pákh Albert, Petőfinek e benső barátja, volt e lap szerkesztője. Ez sokat megmagyaráz. Nehezére esett elképzelni is, hogy az örök lánggal égő lelkű fia csakugyan elköltözhetett, s midőn a kételyt apránként mégis csak kiszokta a szomorú valóság, azon volt, hogy mentsen meg mindent, a mi ettől a lélektől származott, a mi az ő szellemének viselte magán bélyegét, a mihez köze ért, a mi rá emlékeztet. Innen az addig kiadatlan költemények, levelek, jegyzetek, innen a halálára, esetleg életben létére némi fölvilágosító sugárt vető adatok buzgó gyűjtése, innen Petőfi emlékének, különben a költő szellemi nagysága által is eléggé indokolt kegyeletes kultusza. E kultusz a régi szerkesztőségről szent hagyományként szállt a mostanira. Mint a kezdetben kijelölt irányok mindegyikéhez, hívek kívántunk maradni ehhez is s kiváló gondunkká tettük tovább gyűjteni, a mi a Petőfi-legenda kiegészítéséhez tartozik, legyen az irodalmi termék, kortársak emlékezése, megőrzött történetek, és mindenekfölött azok a festmények és rajzok, melyek a korán elhunyt költő arczvonásait tüntetik elő. Petőfinek több addig kiadatlan arczképét a «Vasárnapi Újság» mutatta be. Így 1870-ben a fönnmaradt daguerrotyp fölvétel után, ez idén pedig a Mezey József eredetije után rajzoktat közöltük. Tudomásunkra volt azonban, hogy van meg Petőfinek egy kiadatlan arczképe, mely azért is kiváló érdekkel bir, mivel utolsó arczképe a költőnek, mely természet után készült, s az egyetlen, természet után készült kép, mely őt egész alakjában tünteti föl.* Azt is tudtuk, hogy e még kiadatlan arczképét a költő rokona és ifjúkori barátja, Orlay Petrics Soma, csak az imént elhunyt festőnk, festette 1849-ben, jul. elején közvetlen azelőtt, hogy Petőfi, Bem hadtestéhez csatlakozandó, Erdélybe indult s néhány napig Orlayéknál Mező-Berényben időzött. Már csak napok választották el akkor még nem is sejtett" sírjától. . . Megkerestük a művészt, engedné át képét lemásoltatás végett a «Vasárnapi Újság»-nak. A kép nem volt nála, ő ugyanis e képet Petőfi özvegyének ajándékozta volt, ennek halála után a kép előbb Petőfi fia Zoltán, majd Petőfi öcscse István birtokába jutott s nála volt Csákón. Orlay a legnagyobb készséggel megígérte, hogy a képnek ide kölcsönzése s Budapestre hozatala iránt intézkedik. Nem is telt bele sok idő s a már akkor gyöngélkedő művész maga hozatta * A Petőfi Debreczenbent czímű képét Orlay csak később, az ötvenes években, emlékezetből festette.