Vasárnapi Ujság – 1881
1881-02-27 / 9. szám - A boerok országa (képpel; térképpel és 2 arczképpel) 138. oldal / Általános nép- és országisme - Petőfi Mező-Berényben 1849 május havában. Bonyhay Benjámin 138. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyak
nek ide ? Azok bizony a promenade des anglais-n nem találhatók. Ott a nem egészen elzárt levegő-áramlat mindig szellőssé teszi a helyet, amit óhajtva óhajt az egészséges, de kerül a tüdőbeteg. Az elhúzódik innen a tengerpartról, s egészen a hegy tövében választ lakást. Ott a szél nem bántja soha, a meleg nagyobb, a növényzet bujább, üdébb. Ott deczember és januárban is szabadban nyilik az ibolya és a jászint, s februárban a baraczkfákat már ellepi a virág. Nizza egy megbecsülhetlen drágakő a Földközi-tenger foglalatában, s Napoleon bizony nem kért s vett kicsiny dijat Olaszországtól a nyújtott segítségért, a midőn Nizzát kérte, s csatolta Francziaországhoz. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 9. SZÁM. 1881. XXVIII. ÉVFOLYAM. PETŐFI MEZŐ-BERÉNYBEN. — 1849. május havában. — Lapunk mult évi 26. számában «Petőfi kiadatlan arczképe» czim alatt mutattuk be olvasóinknak a költő azon —• nem arcz-, hanem egész alak-képét, melyet barátja Orlai Petrics Soma a költőnek 1849 nyarán Mező-Berényben tartózkodása alatt természet után festett, s mely ma már a nemz. muzeum birtokában van. E kép, mint olvasóink emlékezhetnek, pongyolában (egy ingben), hosszú csibákból pipázva s magyaros modorú esztergályozott támlájú karosszéken ülve ábrázolja Petőfit. Ez öreg karosszék tulajdonosa Bonyhai Benjámin, akkor és most is mezőberényi birtokos lakos, akkor békésmegyei számvevő, kinek neve az irodalomban is eléggé ismeretes s kitől lapunk is, kivált régebbi évfolyamaiban, gyakran hozott közleményeket. Lapunk e régi tisztelt barátja, az emlitett kép közlése alkalmából, hosszabb emlékjegyzetekkel tisztelt meg, melyekben Petőfinek, elveszte előtt kevéssel, Mező-Berényben utolsó néhány heti mulatásáról közöl velünk érdekes részleteket. «Midőn Petőfi — irja Bonyhai — feleségével s alig féléves kis Zoltán fiával az 1849. év nyarán, hajól jut eszembe, még junius havában, M.-Berénybe megérkezett, s miután akkor is, mint a negyvenes évek elején, mikor először fordult meg M.Berényben, Orlainak közbecsülésben állt szüleihez, mint rokonaihoz, beszálltak : ő maga, meg ama negyvenes évekből származó régibb ismeretség folytán, neje pedig — mint aki kislány korában nem nagyanyjánál volt nevelésben, e kettős ismeretségnél fogva minket kis fiacskájukkal s annak dajkájával együtt fölkerestek s Mező-Berényben időzésük alatt házunknál mindennaposak voltak. Orlainak már akkor Aradon s a vidéken gyakori festői elfoglaltatása lévén, édesatyja pedig kereskedői üzletével, anyja — különben is beteges létére — háztartási gondjaival lévén elfoglalva, s Petőfiéknek magoknak, olvasáson, iráson s fiók ápolgatásán kivül más szórakozásuk nem igen akadván, természetes, hogy hozzánk naponkint bizalmasan ellátogattak, habár ittlétüket átalában bizonyos tartózkodás s elvonultság jellemezte. «Petőfi tehát, néha viseltes őrnagyi, többször vitorlavászon nyári kabátjában, a nap bármely órájában időzött nálunk : kedves pihenőhelye volt az az öreg karszék, mely reám, atyám és nagybátyáim után családi ereklyeként jutott, melyben ő sokszor eregette csibukja füstjét, olvasgatta az újságokat, s mikor őt Orlai festette, abban kivánta levétetni magát s azt ez alkalomra tőlem csakugyan át is vitette. «Kedvező alkalmul kínálkozott Petőfi szórakoztatására az én gyakori berándulásom Gyulára, hová megyei számvevői hivatalom miatt be-be kelle rándulnom s hová ő több izben szívesen szegődött utitársamul. Itt nekem rendes szállásom levén, miután kocsimmal ott megállottam, Petőfi a megye főjegyzőjéhez, a «Czimbalom» népszerű költője , Szakál Lajoshoz sietett, kinél akkoriban unokatestvére, Sárosi Gyula is gyakran időzött s a lelkes és egymással költői és hazafias érzelmeikben rokon három költő ejfélekig eltöltötte barátságos beszélgetésben s nyájas mulatozásban az időt egymással. «Petőfinek, Mező-Berényben mulatása alatt, egy gondolat forgott agyában szünetlenül, habozva, tépelődve, visszamenjen-e Erdélybe, Bem táborába, vagy ne ? Neje, családja iránti kötelességére hivatkozással, igyekezett őt lebeszélni az Erdélybe menetről. Ugy látszik rokonai (Orlaiék) s barátjai (Szakál és Sárosi) is hasonló véleményben voltak; s talán nem is ment volna el e végzetes és a halálba vezető útjára, — ha a körülmények esetleg oly véletlenül nem alakulnak — a mit én, vallásom tana szerint — predesztinácziónak vagyok hajlandó tulajdonítani. «Ezen azon, előre meg sem álmodott napra ugyanis, melyen Petőfiék, Egressy Gáborral és Kiss Sándor ezredessel Erdélybe elutaztak, nekem is eleve hivatalos teendőm lévén kitűzve Gyulára menetelve, én azt Petőfivel, nálunk létekor tudattam, kérdezve : nem volna-e kedve harmadnap (holnapután) reggel Gyulára lőni. Ő készséggel vállalkozott. «Másnap azonban egy kis levélkében tudtomra adá, hogy miután kis fia az éjjel nyugtalanul aludt s fél, hogy még rosszabbul lehet, letett az utazásról. Nekem egész nap sok dolgom volt s nem látogathattam meg Petőfiéket; ők sem jöttek, mit kis fiuk gyöngélkedésének tulajdoníték. «Harmadnap reggel, mikor kocsira ültem, feléjök akarok hajtatni, megnézendő, ha a kisfiú jobban van, nem határozta-e el Petőfi mégis a Gyulára jövetelre magát? Bár tettem volna! De nem, azzal állva elő, hogy ha magammal viszem Petőfit s Zoltánnak azalatt nagyobb baja talál lenni, mily szemrehányást tennék magamnak s hogy vállalhatnám el a felelősséget? — lebeszélt szándékomról. «Magam mentem tehát Gyulára. Lehet képzelni meglepetésemet, mikor este, későcskén hazatértem s Orlaiék felé hajtaték, hogy Petőfiéket meglátogassam, s az öreg Petrics, a boltajtóban állva, azzal a hírrel lepett meg, hogy «ne is tessék leszállni, mert Petőfiék a váratlanul ide érkezett Egressyvel s Kiss Sándor ezredessel Nagy-Váradra, onnan pedig Erdélybe elutaztak, még pedig a számvevő úrtól (mármint tőlem) elkévetett bőrös ekhós kocsin !» «Hogy Petőfi lelkéből gondolat, Erdélybe visszatérni, a soha sem volt teljesen kiirtva családja s barátainak aggodalmai és lebeszélései által, az több mint valószínű. S erről a mindjárt elmondandók is meggyőznek. «Petőfi ugyanis, mint azt a ma is életben levő Csipkár Pál itteni szűcsmester nekem beszélte, őt — mint a ki jó lovával fuvarba szokott járni —előtte való nap magához hivatván, vele 10 forintban megalkudt, hogy őket másnap Kadnáig vigye , mivel ugy gondolta, hogy Arad felé az ut még szabad Erdélybe. Aznap este későn, már lefekvéskor két uri ember kért Csipkáréknál szállást, kiben ő épen Egressyt és Kiss Sándor ezredest gyanítja, kik reggel mindjárt Petőfihez mentek tőle. S midőn Csipkár, útra készen, fölszerszámozott lovaival, az Orlai-háznál megjelent, hogy Petőfiéket az egyezés szerint Badnára vigye, Petőfi az udvarra kimenve mondá neki, hogy most már nem Badnára, hanem Váradra akar menni, mire Csipkár a radnai útra kialkudt 10 frt fuvarért szintén késznek nyilatkozott. Erre Petőfi azzal küldé a fuvarost nőmhöz, hogy bőrös ekhós kocsinkat kérje el az útra s abba fogjon be. «Ez meg is történt, s Petőfi egész kis családjával a kényelmes kocsiba betelepedett. A malom onnen azonban nem maradt el. Csipkár lovai, nem levén az ekhós kocsihoz szokva, megbokrosodtak s — mielőtt Csipkár felülhetett s a gyeplőt kezébe vehette volna— a kocsit ugy nekivitték a kapufélfának, hogy egyik lőcse eltörött s a kovács által kellett megvasaltatni. Az után is az Egressyék kocsija után csak nagy vigyázva tudtak elindulni. «Igy szakadt félbe a Petőfiék utolsó, rövid időzése Mező-Berényben!» Visszatérve az öreg karszékre, ekkép végzi a derék öreg ur megemlékezéseit: «Minthogy pedig az én százados öreg karosszékem, melyet több évekkel azelőtt, egy nálam ajtók befestésével foglalkozó csabai asztalos, látva annak ütött-kopott voltát, honn nem létemben — csupa kedveskedésből— szintén bemázolt vala, a Petőfi utolsó arczképének termeszei után Orlai által lett lefestésénél, mint a festvény kiegészítő része megörökíttetett, habár én ezen, atyáim után örökölt, ereklyeként megőrzött kedves bútordarabomtól, melyhez engem szinte annyi édes emlék köt, nehezen válok is meg: mindazáltal hazafiúi kötelességet vélek teljesitni, midőn azt a nemzeti muzeumnak, ahol Petőfinek azon arczképe is őriztetik, ezennel rendelkezésére bocsátom.» A BOKROK ORSZAGA. Dél-Afrika egyik vidékének földabroszát mutatjuk be, melyen több ország látható. Ez országok voltakép egy ugyanazon nemzetnek, egy európai származású népnek képezték székhelyét, mely meghódította azokat a kulturának, termékenynyé tette a földművelés számára s «önkénytelen» vándorlással bejárta valamennyit. Valóságos népvándorlást okozott eme vidékeken, hasonlót a régi időkbelihez, midőn egy nemzet kiszorítja hazájából a másikat, s a kiszorított elindul ujat keresni. Az első európai telepítvényt e vidéken hollandok alapították 1652-ben, kik egy várat építettek a mostani Fokváros helyén. Először csak az európaiak kereskedésének biztosítása czéljából. Azután látni kezdték, hogy ezeken a természettől gazdagon fölruházott vidékeken, hol olykor ölnyi magasra nőtt a fű, a földművelés is gazdag jövedelmet biztosítana, s a vár őrsége közül sokan kivándoroltak a «senki földjére», s elkezdték ott nagy mértékben űzni a gazdálkodást. Boéroknak , parasztgazdáknak nevezték magukat. Dolguk egyre jobban ment, számuk folyton szaporodott. Utoljára egész kis országot alapítottak, mely azonban az európai anyaállam fenhatósága alatt állott. 1806-ban történt, hogy Hollandia lemondott eme birtokáról Anglia javára. A telepitvényesek nem tudták elszenvedni az uj uraságot, mely nem ugy bánt velők mint alattvalókkal, hanem ugy mint legyőzöttekkel. Eladták földjeiket a hol lehetett, ott hagyták veszendőben a hol ez nem ment, s minden ingóságaikkal észak felé vándoroltak. Átkeltek a Narancs (Oranje) folyón, s azon nagy mezőségeket és erdőségeket foglalták el, melyek e folyó és a Vaal között feküdtek. A művelhető földön városokat és falvakat alapítottak, a többit lefoglalták legelőnek, nagyszámú csordáik számára, melyeket a nomád népek módjára majd itt, majd amott legeltettek. Hely volt elég, mert az ország kiterjedése körülbelül akkora mint a Szent István korona birodalmáé, s alig 30,000 ember lakott benne. Transvaal és a szomszédos területek térképe.