Vasárnapi Ujság – 1881
1881-08-21 / 34. szám - Molnár Aladár (arczképpel) 539. oldal / Élet- és jellemrajzok
SZÁM. ISII. XXVIII. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG » 539 MOLNÁR ALADÁR. (1839—1881.) Szomorú hírt hozott csütörtökön délután a távíró Gleichenbergből, — szomorú hírt a magyar népnevelés, átalában a közoktatásügy, valamint a magyar tudományosság minden barátjának , hogy Molnár Aladár meghalt. A hír alig mondható váratlannak. A kezdettől fogva gyönge testalkatú férfit, az erőltetésig hajtott munkásság, a legnemesebb dicsvágy, a használni kívánás buzgalmától sarkalva, utóbbi években már szemmel láthatólag sodorta az enyészet felé. A jelen év tavaszán egy erős tüdőláb annyira vitte, hogy barátai és orvosai már akkor kétségbe estek felgyógyulhatása iránt s a krízis néhány napja alatt, csaknem óránként, elfojtott lélekzettel várták halálát. A gondos ápolás még egyszer lábra állította, de épen csak annyira, hogy nagy gonddal és nehézséggel Gleichenbergbe szállíthatták, a mellbetegek Mekkájába. Onnan eleinte jó hírek érkeztek róla, s barátai remélni kezdték, hogy a drága és hasznos élet, még legalább néhány évre meg lesz mentve a munkásságnak, a hazának. Hiú remény ! A mindig gyönge s most kétszeresen megtámadott test nem állhatott ellent a halál szárnycsapásainak s a lélek , mely még maradni kivánt, nem a lét gyönyöréért, hanem hogy befejezetlen ne kelljen hagynia munkáját, hasztalan támogatta küzdelmében az összeroncsolt testet! Meg kelle halnia. Élete munkája befejezetlen maradt. Egy társa, mely igy töredékben is oly szép, mint egy művészi alkotás. Félben maradt legközelebbről az akadémia megbízásából készülő nagy munkája : «A magyar közoktatás története a XVIII. században», melynek első, vastag kötete, megjelenésekor az irodalom s a szakközönség részéről oly nagy és méltó elismerésben részesült. Eredetileg két kisebb kötetre volt tervezve. De az anyag, gyűjtés közben, oly óriásira növekedett kezei közt, hogy csak az első korszak története is megközelítette az egész munkára tervezett évszámot; s midőn azt, a munkának kevesebb mint felét közrebocsátotta, kétkedett, ha egy második, hasonló terjedelmű kötetben befejezhette az egészet. Állami és egyházi levéltárakból, fáradhatatlan gonddal és szorgalommal gyűjtötte az anyagot, oly műhöz, melyhez az irodalom s a könyvtárak alig nyújtottak valami földolgozott előmunkálatot. S mily büszke terve volt, ha ezt befejezheti! Egy második műben közoktatásügyünk jelen századi történetét is kidolgozni, egész az 1868-ki népiskolai törvény keletkezéseig, «quorum magna pars fuit». — «Ha élek!» mondá szomorú mosollyal maga is, midőn e sorok írója előtt e szép tervéről beszélt. — Nem eshetett! S nemcsak ez a munkája maradt félben. Neki része volt és pedig nagy része az utolsó tizenhét év valamennyi közoktatási és közművelődési mozzanatában. Ami e téren alkottatott, az mind az ő közreműködésével történt — s ami még alkotandó, az mind az ő közreműködésére várt. Legközelebbről, a középiskolai törvényjavaslatnak a múlt országgyűlés közoktatásügyi bizottságában történt tárgyalásánál s az eredeti szövegen eszközölt — kétségkívül előnyös átdolgozásnál, szintén őt illeti a dicsőség oroszlánrésze; s mikor e törvényjavaslat a jövő ülésszakban a képviselőház elé kerül, — ő nem lesz ott, hogy annak érdekében fölemelje szelid, de mindig hatályos szavát s alapos érvelését, — melyet a tanácskozó testület mindig figyelemre méltatott, nélkülöznünk kellene. — Októberben összeül a reformátusok országos zsinata Debreczenben, s Molnár Aladár, ki az iskolai rendszer szervezeti javaslatát kidolgozta, nem lesz ott műve tárgyalásánál! Oh, az ő élete munkája korántsem volt befejezve még. Az egyház s iskolai politika számos kérdése megoldatlan még, s neki mindenikhez mély előtanulmányai, megállapított nézetei voltak s határozott meggyőződéssel járulhatott azok vitatásához. Emlékezzünk a zsidó rabbiszeminárium ellen az orthodox párt által benyújtott kérelmek tárgyalásakor mondott nagy beszédére, mely a kérdést a kultúra oly magas szempontjából, oly mély alapossággal és széles tárgyismerettel fejtegette; emlékezzünk a vallás- és tanulmányi alapok jogi természetét illető felszólalásaira; emlékeznünk átalában, a törvényhozás teremében s az egyháziskolai téren minden fellépésére, s éreznünk kell, mit vesztettünk abban, hogy e férfiú, ki alig 40 éves koráig ennyit tett, nincs többé soraink közt, s elszakittatott a még reánk váró munkától. Molnár Aladár tevékenységének s nagy hatásának egyik titka személyiségében rejlett. Dicsvágy (a legnemesebb !) s lángoló ügyszeretetét a szakadatlan munkásságra, tanulmányra, búvárkodásra hajtotta. Ebben szenvedélyes volt, a miben legkevesebben azok. S a vitatkozásban, ahol a legtöbben lesznek szenvedélyesekké, ő a legkevésbbé volt az. Erős meggyőződés, mely a makacsságig ragaszkodóvá tette saját, jól megfontolt s mélyen megalapított nézeteihez, az a tudat, hogy ő a legjobbat akarja S dZ cl hit, hogy a legjobbat sürgeti is: soha sem tették türelmetlenné az ellennézet iránt, melyet mindig csak objektív érvekkel igyekezett megczáfolni, durván soha sem támadott. Vitatkozási modora soha sem sértette ellenfeleit; beszéd közben a szenvedély soha egy perezre sem ragadta el. Előadása, mely az élet, satyra, sőt a humor elemeit is nélkülözte, mely a szív és érzés húrjait is ritkán pendítette meg, mely csupa tanulmányon alapult s kizárólag érvekkel küzdött, azért soha sem vált unalmassá, mert világossága, szabatossága jóltevőleg hatott s a meggyőződés melege, ajkairól sugárzott hallgatói lelkébe is. Nem fogjuk többé hallani szavát. De munkájának csak jövőben várható része szállt sirba vele (az is mily óriási veszteség!) A mit befejezett , az maradandó s nem veszti el sem becsét, sem hatását. Arczképét és életrajzát lapunk 1874-diki évfolyama 32. számában adtuk, a második egyetemes tanitógyülés alkalmából, melynek — valamint már az előkészítő bizottságnak is — elnöke volt. Akkori adatainkból, az azótai munkásságára vonatkozókkal kiegészítve, adjuk a következő rövid életrajzi vázlatot. Molnár Aladár 1839-ben Veszprémben született, hol első iskoláit végzé. Atyja Dénes, turvázsonyi birtokos, 1848-ban országgyűlési képviselőnek választatván, a fővárosba költözött s fiát is magával hozta. A forradalom leveretésével atyja is kereset alá vonatott, vagyona elkoboztatott s Aladár iskoláztatása abban maradt; de a szép eszű és ritka szorgalmú gyermek öntanulás által pótolta az iskola hiányát. 1853-ban a tudós Pap! István keze alá került, kinek vezetése mellett pár év alatt minden mulasztását kipótolta. 1855-ben már kellőleg előkészítve beléphetett a pápai főiskolába, hol előbb bölcsészeti, azután a theologiai tanfolyamot hallgatta s 1860-ban fényes sikerrel mind a kettőt befejezte. Ez évekre esik első föllépése az irodalomban is. Pápán elvégezvén a theologiát, a papi pályára lépett s Pap István mellett volt egy ideig Vámoson ref. segédlelkész. Alig volt 21 éves, midőn Kerkápoly Károly pápai bölcsészettanárt, ki betegsége miatt hosszabb időre fürdőkbe ment, fényes sikerrel helyettesité a kollégiumi tanszéken. Hire ment ekkor a fiatal tanárnak s 1862-ben pesti ref. theol. intézethez hívaták meg a bölcsészeti tanszékre. Rendkívüli munkássága, bölcsészeti szakba vágó magvas dolgozatai, melyekért az akadémia tagjai sorába választá, egészségébe kerültek. E miatt 1864-ben hosszabb időre volt kénytelen állását elhagyni. Egészsége némileg helyreállván, nagyobb utazást tett Németországban, Svájczban, Felső-Olaszországban, különös tanulmányokat gyűjtve a közoktatás ügyére vonatkozólag. 1867-ben Eötvös József b. közoktatásügyi miniszter titkárrá nevezte ki. Szakértelme és buzgósága annyira megnyerte Eötvös bizalmát, hogy osztálytanácsossá léptette elő s a népoktatási törvénynél referensül használta. Az első képezdék szervezésében is ő volt Eötvös jobb keze. A népoktatási intézmények, különösen a képezdék tanulmányozása végett Bajorországban, Svájczban, Hollandban és Belgiumban nagyobb utazásokat tett s tapasztalatait egy általános elismerésben részesült terjedelmes jelentésben dolgozta fel, melyet németre is lefordítottak. Ez időben jelentek meg jeles dolgozatai: «A tanfelügyeletről, hazánkban és a külföldön», «A néptanítók nyugdíjazásáról», a «Gazdasági népoktatásról a külföldön és hazánkban». Ekkor indította meg a «Néptanítók ismerettárát» is. Buzgalmának és emberszeretetének maradandó emléke a balatonfüredi szeretetház. Időközben azonban meghalt dr. Eötvös József, kihez Molnárt gyöngéd szeretet és mély tisztelet csatolta. A kiválóan bizalmi állás, melyet minisztériumában elfoglalt, megszűnt s ő azonnal benyujtá lemondását, melyet Pauler nem fogadott el. Később azonban mégis végleg lemondott, miután már előbb a veszprémmegyei nagyvázsonyi kerületben 1872-ben országgyűlési képviselővé választották. A képviselőházban csakhamar mint alapos szónok és vitatkozó ismertette meg magát s az egyes szakbizottságokban kitűnő tevékenységgel és sikerrel működött. Különösen kitünteté magát, mint a középiskolai törvény előadója a tanügyi bizottságban. A politikai viszonyok alakulata mély benyomást tett reá. Megunta az aprólékos, kicsinyes küzdelmeket, visszavágyódott a csöndesebb tanári székre s nagyobb irodalmi tevékenységre gondolt. Sokféle terve volt. Végre elhatározta, hogy az akadémia felhívására megírja a közöli MOLNÁR ALADÁR.