Vasárnapi Ujság – 1882
1882-04-16 / 16. szám - Mikszáth Kálmán 16. szám / Arczképek, Hazaiak - Verescsagin Vazul 16. szám / Arczképek, Külföldiek - Mikszáth Kálmán (arczképpel) Törs Kálmán 241. oldal / Élet- és jellemrajzok - A havrei katasztrófa. – A mentő csónak az Amfard-park szikláihoz ütődött 16. szám / Időszerü illusztrácziók - Jumbo elutazása Amerikába: Végre kocsiban van. – A park-kapunál. – A hajóra szállitás 16. szám / Időszerü illusztrácziók - «A legyőzöttek.» Telics erőd átadása után (Verescsagin festménye) 16. szám / Műtárgyak - «A Sipka-szorosnál minden csendes.» (Verescsagin festménye) 16. szám / Műtárgyak - Pilátus. (Munkácsy Krisztus-képének részlete) 16. szám / Műtárgyak - «Talpig ember» czimü elbeszéléshez (2 kép) 16. szám / Vegyes tárgyuak, illusztrácziók elbeszélésekhez
Előfizetési feltételek: VASÁRNAPI UJSÁG és i egész évre 12 fit POLITIKAI ÚJDONSÁGOK együtt t I félévre — 6 » Csupin ft VASÁRNAPI ÚJSÁG : "ft"2 eTM 8 fit Csupin a POLITIKAI ÚJDONSÁGOK : ® féLZ éVre í félévre — 4 * — félévre— 3 Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó. 16-ik szám 1882. BUDAPEST, ÁPRILIS 16. XXIX. évfolyam. HUSZÁTH KÁLMÁN: SOKSZOR gondolkoztam, ha váljon Petőfiből, Aranyból, Jókaiból lett volna-e Petőfi, Arany, Jókai, ha, mielőtt még ittak volna Castalia forrásának költővé avató vizéből, valamely szerkesztőség pipafüstös asztalához lánczolja a végzet, ahol innia kell. Kell, de nem akkor, mikor valami ellenállhatatlan benső ösztön, titkos sugallat, valami lázas izgatottság kényszeríti rá, — hanem mikor a szedő gyerek borzas feje a kéziratért az ajtóban megjelen; — kell, de nem azt, amiben lelke szárnyra kelve, bekalandozhatná a képzelet világát, urává lehetne a mindenségnek, a csillagok keringésétől az emberi sziv dobbanásáig, keresve a valót, a szépet, hanem innia kell, most czikket, aztán referádát, szinházi kritikát, börze-tudósitást, újdonságot, külföldi levelet, gazdasági jelentést, távsürgönyt s azt a száz meg százféle aprólékos dolgot, aminek az a hivatása, hogy egy huszonnégy óráig éljen, azután meghaljon, mint a kérést s elenyésszék, szétfolyjon, mint a szálló hang, mint a kimondott szó a levegőben, egyenes czáfolatául annak, hogy «scripta manent». Igazi tehetség az életviszonyok bármi kedvezőtlen alakulásaiból fölküzdi magát, — hallám igen sokszor. És el is hittem. A faköpönyegre is lehet irni verset, a csizmadiaműhelyben is teremhet jó költemény. A szellemet nem vonja el hivatásától sem az őrállás, sem a szurok. De ha a szellemet elfoglalják, lekötik, odaszegezik más egyébhez, mint amihez magától vonzódik; ha nem engednek neki időt alkotásra, — de termelni kényszerítik egészen mást, mint a minek magvát magában hordozza; ha a lélektől, akármilyen nagy is egészében, azt követelik, hogy törje magát darabokra s apró adagokban tálalja föl magát a közönségnek; és ha ez állapot így tart évekig s az eredeti természetet fölváltja a kénytelen megszokás : vájjon akkor is keresztül törheti-e magát a tehetség s eljuthat-e oda, ahova más viszonyok között valószínű, hogy eljut vala? E kérdésre abszolút igennel felelni annyi, mint tagadni, hogy nagyra hivatott tehetség ily körülmények közé jutva eltörpült, elveszett valaha; annyi, mint azt állítani, hogy a tehetség, az mind érvényesült és a ki nem birta kivivni az elismerést, a hirt, a dicsőséget: nem is volt tehetség. Pedig hány van olyan, hányat ismer mindenikünk, a kihez a remények legszebbikét kötni sem volt tul merész számítás, — s mégis, mire e reményeknek teljesülni kellett volna, nem találtunk egyebet, mint szegett szárnyat, lemondást, csalódást, prózai mindennapiságot. Kivált a hirlapszerkesztői irodáknak van ily emésztő levegője a tehetségekre. Megfogja a lelket, mint a rozsda. A mindennapivá tett szellemi foglalkozás bizonyos megszokott bablonokba szorítja a szárnyaló erőt, megköti, nem ereszti, alkalmazkodni tanítja a napi élet igényeihez, megtanít gyorsan, szabatosan dolgozni, teremt ügyes, gyakorlott hírlapírót, sőt olyanokat, kik az írás mesterségét virtuozitásra vitték, — de nem teremt srót a szó költői értelmében, mely föltételezi a szabad, az eredeti, az önkénytes alkotást. Hírlapjaink virágzásának sokat köszönhet, de alighanem még több veszteséget is tulajdoníthat az irodalom, kivált pedig a szépirodalom. Elnyelnek, elemésztenek nem egy sokat igérő erőt, mely az irodalom más ágában többre, talán sokra vitte volna. De hogy a hírlapirodalom sem olyan pókháló, mely minden tehetséget megfog és lenyűgöz; hogy aki «erősebb dongó», ezen is keresztül törheti magát, — arra eleven példánk támadt a közelmúltban. Megértük, MIKSZÁTH KÁLMAN. Kozmata fénykéje után.