Vasárnapi Ujság – 1882
1882-10-29 / 44. szám - A Petőfi-szobor leleplezése (képpel) 701. oldal / Tárczaczikkek, napi érdekü közlemények, vegyesek - Arany János temetése 701. oldal / Tárczaczikkek, napi érdekü közlemények, vegyesek
702 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 45. SZÁM. 1882. xxix. ÉVFOLYAM. > Vidd — mit egyedül adhatunk — a könyeket, a koszorúkat, melyekkel az akadémia, a Kisfaludy-társaság, hatóságok, egyesek emlékednek szenteltek. A béke angyala kisérjen nyugvó helyedre. Lelkednek legyen nyugalma teljes a mennyben. Megáldunk tégedet az Atyának, Fiúnak s Szentlélek istennek nevében. Amen!» Az énekkar Erkel Ferencz gyászdalát hangoztatta. Szász Károly minden jelenlevő mély meghatottsága közt mondta el az akadémia megbízásából az emlékbeszédet. Szász Károly beszéde. Nem saját szivem ösztönéből — mert az csak félreállva hallgatni s a sírókkal sírni készt — hanem a magyar tudományos akadémia parancsából állok itt ez emelt helyen, hogy az akadémia érzelmeinek Arany János ravatalánál tolmácsa legyek. De mert e ravatalnál az egész nemzet, a koronás királytól kezdve a nép legkisebb fiáig együtt érez s együtt siratja legfényesebb csillagának lehunytát az akadémiával — mely mindig hivatásának és dicsőségének tartotta, hogy a nemzet nagy érzéseinek és aspiráczióinak kifejezője legyen— tolmácsolhatom-e az akadémia érzelmeit a nélkül, hogy saját fájdalmaimnak is tolmácsa ne legyek ? Szólhatok-e a kin azon elfogadása nélkül, mely csak töredezve ejti a szót s érzelméhez mérve, a mit mondania kell, sokat akarna mondani kevés szóval s hangja végre is fuldoklásba vész. Mert bár azon szerencsések közé tartozom — vagy tán épen azért— kik nem csak lángelméjét bámulták s szelleme dicső műveiből gyönyört merítettek (ebben milliókkal osztozom), hanem a kik szivéhez is közel állottak (harminczkét évi barátság kötvén hozzá), e perczben a sokszoros vesztés súlyától lenyomva, arról sem tudok számot adni, a költőt és tudóst, vagy az embert kell-e jobban siratnunk benne ? Maga az akadémia is, mely a költőt ismételten megkoszorúzta s a tudóst tudósai első sorába ültette, mely lángelméje örökre maradandó alkotásait oly gyakran kisérte tapsaival — maga az akadémia is nem egyszer meghajolt a fényében oly szerény és igénytelen ember nagysága előtt s érezte, hogy nagy elméjénél még nagyobb szive s lángeszénél még tiszteletet parancsolóbb jelleme. Ugy járt-kelt soraink között, mintha közöttünk ő volna a legkisebb, s nem akart tudni arról, amit mi mindnyájan éreztünk, hogy ő a legnagyobb. Mikor az akadémia főtitkári székén ült, melyen egy Toldy és Szalay voltak elődei, halhatatlan eszméinek ruháiul szolgálandó betűit az akadémia legegyszerűbb határozatainak hű és engedelmes kifejezőivé tette; s mikor onnan, betegsége miatt, leszállni kényszerült, az ókor rómaijához méltó önzetlenséggel még azt sem fogadta el az akadémiától, ami őt az alapszabályok szerint jogosan megillette volna. Koszorúink és tapsaink elől, ahol lehetett, önként kitért, s ha ki nem térhetett, lehajtott fővel, majdnem tiltakozva fogadta a babért, mely homlokát és lantját díszítendő vala. Ragyogóbb szellem soha sem járt igénytelenebb ruhában. Még a mivel a királyi kegy és elismerés, a nemzet egy nagy napján megajándékozá, bár hódolattal fogadta, azt sem viselte soha, távol akarván tartani a maga egyszerűségétől a külső fénynek legkisebb csillámát is ; s ugy érezvén, a mint egy költő társa jellemezte a költőt a pacsirta képében, mely Alázva van porig, Kopott fakó ruhát hord, S az útfélen lakik. Valóban, tisztelt gyászoló gyülekezet, Arany Jánosban a nagy költőnél az ember sem volt kisebb. Érzületének kristály tisztaságát és nemességét, jellemének egyszerű és igaz nagyságát — mert az talán még a lángésznél is ritkább — lehetetlen volt nem bámulni s e részben őt csak nagy kortársával, nemzetünk feledhetetlen nagy fiával, Deák Ferenczczel lehet összemérni, kiben a szellem és ész fénye a jellem szint azon egyszerűségével és önzetlenségével párosult, mint benne. Hajh! de a kik őt ismertük s benne az embert szerettük és bámultuk, rendre egyenként mind elmegyünk utána, s ezt a nagyságát nem lesz, a ki érezze és emlegesse többé. Halhatatlan művei azonban fenn fognak maradni s dicsőségei lesznek nyelvünknek, mig a Duna és Tisza partjain magyar él s magyar szó zeng. S állitson bár a nemzet kegyelete érczszobrot halhatatlansága emlékének, az a szobor előbb el fog mállani az idő vasfogai alatt, mint azok az alakok, melyeket a költő képzelete teremtett, s művészete a nyelvnek viasznál fogékonyabb és ezernél tartósabb anyagába szobrászi erővel és biztossággal vés ki. Mert elfelejthetik-e a mig magyarul beszélnek és olvasnak, sőt azon tul is a mig emberek élnek s az emberi természet nemesebb vonásai iránt fogékonyság lesz a szivekben, Toldi Miklóst, a ki épen oly nagy és ép oly egyszerű a maga nagyságában, mint költője, a ki őt a hagyomány ködéből kiemelte s jellemmé megteremtette ? S az anyasziv igazsága Toldi anyjában s a királyi sziv nemessége Nagy Lajosban nem örökös életű képek-e, a mint őket Homér-Arany János (a mint Petőfi nevezi) festette ? És a kit saját szive vérével festett, a kinek alakjában forrón szeretett s örökre siratott leányát, nevében ma koporsójára bomló unokáját halhatatlanitotta: az ő Rozgonyi Piroskája, nem él-e örökre ? Oh Toldi Miklós — a tudomány bebizonyíthatja s be fogja bizonyítani, hogy te nem voltál mese, de az oklevelek adatainál s a történelmi bizonyítékoknál biztosabb létet és kétségbevonhatatlanabb igazságot a költő adott neked; adott látnoki hitével, melylyel létedben nem kételkedett; mielőtt az be lenne bizonyítva s — mint Kemény Zsigmond mondá — oh mily sokat köszönünk annak, hogy Arany János oly erősen hitt benned! Olyan erősen, mint Homér Achilleuszban, hitt ő világbíró Etelében s a hadúr kardjában is, melyet az négy szélbe suhintva s vele nemcsak magának, hanem utódainak is, Árpádnak s maradékainak, nekünk is örök országot hódított a Duna mentén. Az epikus e hite a próféták és az apostolok hitéhez hasonló erőre és hatásra nézve. Ez feltámasztja a mult nagyságát s országot épit annak alapján. Hiszen az istenben, a ki a nemzetek sorsának intézője s hiszen a hősben, a ki az istennek végzetes eszköze. S a mi egy nagy költő lelkében megfogant és gyökeret vert, az sajátjává lesz általa egész nemzetének, mely azontúl nem szakadhat el a mult hitétől, melyre jövőjét épiti. De mit nekem a régi mult költött alakjai és érzelmei ? Ismertem én Toldi Miklóst s vén Benczéjét és ifju Piroskáját, ismertem én Etelét s Budát, Krimlildet és Gyöngyvért, Csabát és Aladárt s a furfangos Detrét, hogy együtt erezzek velök ? Nem értünk-e nagy és komor időket magunk is, melyekből egy eposz s egy tragédia egyaránt kitelik ? S nem az-e a költő első feladata, hogy korának szóljon s kora érzelmeit és küzdelmeit fesse s maga fájdalmában és vágyaiban egész nemzete baját és törekvéseit megörökítse ? Arany János a mult nagy énekese, épen oly hű és művészi tolmácsa volt saját korának is, abban az időben legkivált, mely a költő vigaszára oly nagyon rászorult; mikor az «enyésző kép — méla kedvvel múltján borong» s nem kell neki Homér fénydus ege, csak Osszián ködös, homályos énekével, a hunyó ditsőség lantosa; mikor lelkét csak borongó ég, kihalt tusa érdekli s emlékhalom a harcz fián, ki az utolsók közt esett el remény nélkül. S mikor «A dalnok búja» elzengett és a ködös, borongós ősz után a tavasz egy langy fuvallatára, az egész nemzet ajkán ismét megzendül a «Rendületlenül ...» ő a költő és hazafi int: Hallottad a szót: «rendületlenül?» Ábránd, hiúság, muló hegy, javak Lenn a sikamló tér, nyomás felül Vész és gyalázat el ne rántsanak ! Oh értsd meg e szótárban és apályon — Szirt a habok közt — hűséged megálljon S fejezte-e ki valaha költő egy nemzet érzéseit hívebben és erősebben, mint ő épen itt az akadémiában, mikor Széchenyi halálán felkiáltott: Egy szó nyilallott a hazán keresztül. .. Ne tovább — a példa fáj — mert most ismét Egy szó nyilallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom ... Három nagy kor dalnoka , az Etele és Nagy Lajos korának alakjait, saját korának érzelmeit és hangulatát véste kőbe örökre, maradandólag. S azonkívül mintha, mint az idő méhe, soha sem fáradna ki uj meg uj alakokat szülni, mennyi alaknak adott létet képzelete, mennyit tett halhatatlanná ecsete. Rozgonyiné, a mint a harczra öltözik, Zách Klára, a mint atyja elé borul, Ágnes asszony, a mint «fehér leplét, véres leplét a futó hab elkapdossa», a Both bajnok özvegye, a mint talpig gyászban ül Hunyad alatt egy kis házban, a Mátyás anyja, a mint a hollót űzeti hiába, a Szondy két apródja, e bül-bül szavú rózsák két mennyei bokra, Török Bálintné, a mint ki-kiül a bársony könyöklőre s Eduard király, angol király, a mint vágtat fakó lován ; Kund Abigél, mikor a tőrt megismerve a sebben, visszariad s arcza szobor lesz, lába gyökér . . És annyi még ! Oh bizony nincs annyi tér és utcza közülünk, hogy az Arany János akotta szobrokkal mind be ne lehetne népesíteni. Szobrok! A nemzet csak az imént állított érez szobrot egyik halhatatlan dalnokának , annak, aki a maga jól érzést nagyságában, oly önérzettel, mint szerényen, jóslólag mondá Arany Jánosnak : «Mit én nem egészen dicstelenül kezdek, Folytasd te barátom, teljes dicsőséggel.» Arany betöltötte e jóslatot és a magyar irodalom évlapjai, két egyenrangú nagy névtől ragyognak. Mindkettőnek igazi nagyságát az mutatja, hogy mindenik a másikat nagyobbnak tartotta magánál. S mind a kettőnek igaza volt. Mi pedig csak hálát adhatunk a gondviselésnek, hogy míg amaz a csaták viharában elveszett, mint egy harczi kiáltás, emezy még azután alkotta meg legdicsőbb műveit, megértette költőtársa és barátja apotheozisát és ugy hunyhatta le szemét az örök álomra, hogy abban a magáét is láthatta és érezhette. Amannak a dicsőségéből nem hiányzik semmi, bár ő hiányzik a mienkből — mint Moliéreről mondja a franczia akadémia, — emezéből sem hiányzik semmi s ő sem a mienkből, mindketten pedig örök dicsőségei a nemzetnek, mely őket nemcsak szülte, hanem meg is tudta érteni. Nem a te dicsőségedből, felejthetetlen barátunk s dicső társunk, semmi sem hiányzik. S mi is örök kincsünk gyanánt őrizzük a te nevedet és alkotásaidat. Tudományos irataidból fogják tanulni és megismerni ifjaink a nyelv és ízlés törvényeit, irodalomtörténetünk néhány kiválasztott kedvencz alakjának vonásait s a magyar próza remekségének példányait. Költői alkotásaid megtermékenyítették képzeletünket, újra élesztették honszerelmünket s az ősi dicsőség iránti lelkesedésünket. Emberi alakod nagysága pedig példányul maradt előttünk az önzetlenségre, a munkásságra s a hűségre. Oh milyen nehéz, ennyi kapoccsal ide kötve, elszakadni ravatalodtól! Oly önzők vagyunk, hogy inkább akartunk volna szenvedni látni még tovább is, ahogy évek hosszú során át panasz és zúgolódás nélkül szenvedtél, mint a mi szivünk sajogjon elvesztéseden. Pedig a ki a halálban megdicsőült arezodon, a kínoktól megszabadulva átszelidült vonásaidon a felséges nyugalmat látta: csak áldhatja azt a kegyelmes isteni kezet, mely megszabaditott. Mi is áldjuk, Tieid is, zokogva bár, áldják azt. Mert eddig, éltél bár, de fogyhatatlan hűségük és szerelmök gyöngéd ápolgatásai alatt is, csak szenvedtél; most pedig nem szenvedsz már, s mégis élsz, örökre, halhatalanul. A szónok szívig meghatottan hallgatott el. Komor, mély csendben tölt el néhány pillanat. Gyulai Pál elfojtott hangon szólalt meg. A Kisfaludy-társaság nevében kellett beszélnie. A fájdalmas érzések közül fakadt szavakat csak szaggatottan tudta elmondani: «Ob halhatatlan halott, mielőtt elhagynád e csarnokot, küzdelmeid, szenvedéseid és dicsőséged e színhelyét, fogadd búcsúját a Nisfaludy-társaságnak is, mely először koszorúzta meg lantodat s melynek kebelében zengted el hattyúdalod is! Egy nagy költő és egy jó ember hunyt el benned ; nagy elmédet csak nagy szived multa felül. A hazafi, férj, atya és barát példányképe voltál. A költő és ember egy volt benned. A képzelet magas röptét s a sziv mély érzéseit, a szenvedély erejét s az örök erkölcs igaz kultuszát egyesited műveidben. A népköltészetből merited ihleted, régi hagyományaink lelkesítettek, s az egyszerű népének formájában ki tudtad fejezni az ó és uj kor remekíróin mivelt szellemed egész gazdagságát. A magyar nyelvművészet felülmúlhatatlan mestere, az irodalom méltóságának képviselője s a magyar népjellem valóságos tipusza voltam minden erényével, gyöngeségei nélkül. Oh mennyit vesztettünk benned, oh mennyi mindent takar e koporsó. A fájdalom elfojtja a szót, csak könyeink omlanak. Isten veled, Isten veled, Isten veled!» Már jól esett e szomorú csarnokból kiszabadulni a ragyogó verőfényre, a nagy nyüzsgő tömeg közé, s nem lenni tanújának, a mint a temetésrendezők hozzá fognak az előkészületekhez, hogy az utolsó útra rendelkezzenek. A koszorúkat kivitték egy külön e czélra való emelvényes kocsira, mely elé két fehér ló volt fogva. A koporsón csak a négy koszorú maradt. Hat fekete mén vonta a gyászkocsit, mely a koszorúk trofeumát követte. Lassan mozdult meg a menet, melynek első zászlói már a sorakozásban a fürdő utczában foglaltak helyet. Négy óra jóval elmúlt, mikor a halottas kocsi is megindult. A koporsót a költő fia hajadon fővel követte egész a sírig. A család többi tagjai, a rokonok kocsikra ültek. Egyszerűbb, impozánsabb temetési menetet képzelni sem lehet. Semmi fény. A koszorúk tömege, a virító szalagok tündöklő felirataikkal, amint lassan ott viszik a koporsó előtt — ez a költőt oly természetesen megilleti. Azután a gyászkocsi, rajta egy halott és körül, amerre látni lehet, az ezernyi ezer sokaság, mely tudja és érzi, hogy ki az a halott. A család tagjait hozó kocsik csak nagy messzeségben követhették a koporsót. Semmi látványosság, de annál imponálóbb gyász. Az elvonulás lassan történhetett. Mindenütt sűrű volt a tömeg. A rendőrség összeakasztott póznákkal igyekezett korlátot vetni a tömeg elé. Ahol utczák torkolódnak a menet útjába, ott mindenütt rendkívüli erősen állt a sokaság. A nemzeti szinház előtt újra annyi tömeg várt, mint a lánczhid-téren. Ez bele akart vegyülni a kíséretbe, s nagy tolongás támadt. És a temetőt is már előre úgy ellepték, hogy a