Vasárnapi Ujság – 1882
1882-12-17 / 51. szám - Fejes István: A vándorok 806. oldal / Költemények - Greguss Ágost. A tavaszhoz őszszel 806. oldal / Költemények
806 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 47. SZÁM. lI S2. XXIX. ÉVFOLYAM. tualizmus s határozott theizmus, az ép oly sekélyes, mint durva materializmus ellenében , szépérzékének a kifolyása, vagy legalább szoros összefüggésben áll azzal. Az anyag érzékisége, durva érintésével, beszennyezi a lelket is, a testtel együtt : ez erős hite volt s azért kísértéseinek sem akarta kitenni magát, sőt ahol csak tehette, síkra szállt ellene, a tudomány érveivel, az érzés hevével s a gúny nyilaival egyaránt. Valóban ritka szellem dicsekedhetik oly öszhanggal, mint az övé. A tudós, a művész és az ember teljes harmóniában volt nála és soha sem jött ellentétbe egymással. Amit a tanár tanított, követte az ember, s amit az gesthetikus tételül állított, alkalmazta a kritikus. Nem volt különböző mértéke művekre és tettekre, tanokra és alkotásokra, másokra és önmagára. E szép és ritka öszhang elkísérte őt élete utolsó perczéig s nem bomlott meg a betegség kínai s a halál küzdelmei között sem. A jó és a szép egy fogalom levén nála, a mily jól, oly szépen élt s halt is meg. Lelke lantján a hur, a mint elpattant is, dallamos hangot adott. Több idő kellene — mint amennyivel halálának bekövetkezte s lapunknak sajtó alá adása között rendelkezünk, hogy valamennyire is teljes életrajzát s némileg kidomborított jellemképét adhassuk. Hiszszük, hogy azon irodalmi és tudományos testületek, melyeknek disze volt, az akadémia, Kisfaludy-társaság és tudományos egyetem, emlékbeszédekben fogják méltányolni működését és érdemeit. Most, a ravatallal szemben, meg kell elégednünk az élet- és jellemrajz szakadozott vázlatával. Greguss Ágost 1825. ápril 27-én Eperjesen született, hol atyja, a köztiszteletben állott Greguss Mihály, a bölcsészet és aesthetika s egyszersmind a természettudományok tanára volt az ottani evang. kollégiumban, s innen 1833-ban a pozsonyi lyceumba hivatott tanárul. Eperjesen és Pozsonyban töltötte tehát az atyai háznál gyermekéveit, szüleinek gondos nevelése alatt. Atyja 1838-ban Pozsonyban elhalán, az özvegy édesanya gyermekeivel együtt szülőföldére Gömör megyébe, Rozsnyóra költözött, s Greguss Ágost itt folytatta megszakasztott gimnáziumi tanulmányait. A bölcsészeti tanfolyam bevégzésére Eperjesre ment vissza s az ottani kollégium ifjúsága körében fennállott úgynevezett «magyar társaság»-ban adta az irói pályára való hajlamának és képességének első bizonyságait. Tanulmányait a bécsi és hallei egyetemeken befejezve, már 1846-ban Szarvasra hivatott meg az ágost. hitv. gimnáziumba, a korán elhunyt Vajda Péter helyére bölcsészettanárul. Huszonegy éves volt, mikor a tanszékre lépett. Az irodalomban már versekkel, jelesen epigrammokkal, valamint kritikai dolgozatokkal fellépett volt s mindjárt polémiája volt Petőfivel. De csakhamar komolyabb feladatot tűzött maga elé. A minek irodalmunk nagy hiányát érezte: rendszeres széptant irt, melyet a Kisfaludy-társaság elfogadott kiadásra. A forradalom kitörése a nyomdában érte a munkát s az csak 1850-ben jelenhetett meg, és Gregussnak egyszerre elismert tudós nevet szerzett. Az 1848—49-iki mozgalmakban ha nem is kiváló, de tevékeny részt vett. Demokratikus eszméi, érzülete s nemes önérzettel párosult rendkívül szívélyes modora oly népszerű egyéniséggé tették, hogy a szarvasi választók addigi képviselőjük helyett őt, a még alig 22 éves ifjút akarták a mandátummal megtisztelni. Azonban fiatal kora iránti tekintetből és ismert szerénységével háttérbe vonult, hogy annál odaadóbban szentelje napjait az irodalmi munkásságnak. A szabadságharczban fegyveresen vett részt, mint győztes nemzetőr vonult be Világosba s állt őrt a tiszai partokon. A szabadságharcz lezajlása után nem annyira e miatt, mint inkább irodalmi munkáiért (a szarvasi naptárt is szerkesztette) megfosztatott tanári állásától s midőn megtudta, hogy elfogatására a parancs kiadatott, egy szép őszi estén neki indult a világnak. Müller Károly álnéve alatt Török Gábor fiainak nevelője lett. (Török Gábor, a híres aradmegyei alispán, szintén álnév alatt mint béresgazda tartózkodott saját jószágán.) Később, midőn a katonai szigor a kompromittáltak irányában enyhülni kezdett, Greguss is jelentkezett. Elitéltetvén, 11 hónapot töltött a nagyváradi vár börtönében. Fogságából kiszabadulván, előbbi állását többé nem nyerheté vissza. Toldy Ferenczhez fordult, a ki oly nagy szívességgel mutatta be már előbb a kezdő írót a nagy közönségnek. Az ő eszközlésére jött föl 1852-ben igen szerény föltételek mellett a «Pesti Napló »-hoz, melynek szerkesztője Török János volt. Irt e lap számára szinbirálatokat, azonkívül szépirodalmi és politikai czikkeket is. Majd az ugyancsak Török János által szerkesztett «Magyar Sajtó »-nak, s aztán ismét a «Pesti Napló »-nak, «Magyarország»-nak munkatársa lett; utóbb az «Ország» czimü politikai napilap szerkesztője, s mint ilyen a provizorium ideje alatt a haditörvényszék súlyát is érezte, mely egy havi fogságra ítélte el. Ezután pár évig Pákh Alberttel együtt szerkesztette a «Magyar Sajtó »-t. A politikai lapokba irt czikkein kivül folyvást számos dolgozata jelent meg egyéb folyóiratokban is, főkép sesthetikaiak és kritikaiak. Munkássága jól megérdemelt jutalmául az akadémia 1859-ben tagjává választotta, hol székét a materializmusról irt értekezésével foglalta el; a következő évben pedig a Kisfaludytársaságba is bevezette lelkes barátja, Toldy Ferencz, kinek mindig leghűbb tisztelője maradt. «Érdemben szegény az érdemben gazdaghoz folyamodik», e szerény kijelentéssel köszöntött be Toldy oldalán s székét a népköltészet viszonyáról a műköltészethez irt értekezésével — melyhez a külföldi népköltészetből, sikerült fordításokban, egész gyűjteményt csatolt — foglalta el. E művével nyitotta meg «Külföldi Lant» czim alatt a Kisfaludy-társaság a hatvanas évek elején megindított pártolói könyvtárát. Egyszersmind tagtársai mindjárt a titkári állásra emelték, melyet legújabb időkig (midőn az alelnöki székkel cserélte fel) egész odaadással töltött be. Az akadémia kiküldötteként 1864-ben ő tette le első hazai tudományos intézetünk nevében» «első kritikusunk» (Kölcsey) szatmári emlékszobrára a koszorút s ugyanő mondott később beszédet egyik legjobb barátja, Pákh Albert sirjánul. Mint sokoldalú s a természettudományokat is kedvelő tudós, 1864-ben részt vett az orvosok és természetvizsgálók rozsnyói nagygyűlésén, melyen azon érdekes kérdésről tartott értekezést, hogy vájjon a magyar faj fentarthatja-e ezután is társadalmi fensőségét az ország többi nemzetiségei felett?. A Kisfaludy-társaságban tevékeny irodalmi munkásságot fejtett ki. Legnevezetesebb s egyszersmind diadalmas föllépte a ballada elméletéről irt pályamunkája, mely a maga elé vett feladatot ritka alapossággal s teljességgel oldja meg, s e majdnem közmondássá vált tantételben tetőz: «a ballada: tragédia, dalban elbeszélve». Azonkívül irt és felolvasott egyes kisebb értekezéseket, melyek az «Évlapok»-ban és «Tanulmányai» ban jelentek meg; fordította Shakespeare «Timon»-ját és «Szeget szeggel»-jét; Goethe «Korinthosi ará»-ját és Corneille «Cid»-jét s legújabban nagyobb munkát irt Shakespeareről, mely az első Shakespeare-kommentátorok sorába emelte őt s melyet az akadémia a gróf Karácsonyi-jutalommal tüntetett ki. Fájdalom, e nagybecsű tanulmánynak csak első fele, «Shakespeare pályája» készülhetett el; a második, mely a nagy brit egyes műveinek elemzését foglalta volna magában, csak az előkészületnél s töredékes jegyzetekben maradt. 1870-ben a budapesti tudományegyetem aesthetikai tanszékének rendes tanárává neveztetvén ki, székét «Bevezetés az aesthetikai tudományokba» czimü előadásával foglalta el. Hogy mennyire meg tudta kedveltetni tárgyát az ifjúsággal, mutatja azon örvendetes körülmény, melyre 1880-ban, egyetemi tanárságának tizedik évi fordulója alkalmával némi büszkeséggel hivatkozott, hogy e 10 év alatt tanítványainak száma megtízszereződött. «Majdnem 20 évi szellemi földönfutás után, — mondá ugyanez alkalommal, — végre olyan otthonba jutottam, melyre mindig vágytam, bár érte sohasem folyamodtam.» Mintegy másfél évvel ezelőtt kínos betegség szakítá félbe tanári működését, hasztalan keresett üdülést a szelídebb olasz ég alatt; bár Velenczéből, hol a mult telet töltötte, némileg üdülten tért vissza s maga is, övéi is egy ideig áltathatták magukat a gyógyulás reményével: ez nem soká tartott. Orvosai a nyáron Bártfára küldöttek, de baját az erős vasas víz nem enyhítette. Szeptemberben megkisérlette előadásokat tartani az egyetemen, de nem bízta meg. Kétségbeesetten vánszorgott haza. Októberben még Erlangenbe ment, Leubenhez , hiába. Most már befejezte munkás, tiszta, szép életét. Ami utána félbemaradt is, aminek be nem fejezhetését fájlalnunk kell, élete egységén s öszhangján nem hagy csorbát. Ki az, aki mindent befejezve, amihez kezdett mehet a sírba? De akinek élete s munkája közt zavartalan az öszhang, annak emléke nem csonka szobor, hanem égbe nyúló sudár oszlop. A TAVASZHOZ ÖS ZSZ EL. Greguss Ágosttal. Jogosítva sok reményre, Megjösz hozzánk minden évbe', S újra elmégy, szép tavasz ! Mindig más, és mindig az. Zengedezve, dulakodva, Két csapat jár nyomdokodba', Mind a kettő légió , A madár s a versíró. Én is volnék versíró tán, Csakhogy ősszel szól a nótám Üdvözölni bájaid, Amikor már nem vagy itt. Közeledve sír széléhez Az agg ismét gyermekké lesz, Vágygyal az emlékezet, Ősz tavasszal fog kezet. Félvetelem rosszát, hosszát, Igy fordulok én is hozzád, Isten nagy természete Éljen kiáltása te! Éltess, éltess fris leheddel; Ha megjöttél, sohse menj el; Szivem legyen székhelyed; Töltsed nálam a telet. A VÁNDOROK, Éget a nap, poros után Csak egy lépés már az árnya, Delet mutat, — hála isten! — A vándorok napórája. Apostolok két kerekén Nehéz az ut gyalogszerrel, Üres ámbár a tarisznya, De a szijja mégis terhes, Nosza ! még csak egy kicsinykét, Csak egy ugrás, meglesz délig, Haladjatok, jó vándorok, Legalább a faluvégig! IHS se a keresztnek Nektek int már pihenőre ; «Ha megállj!» — a korcsmaházon Rátok kiált jóelőre. Jó vándorok, épen ketten, Faluvégre együtt érnek, S kiki a mint szive vonja, Pihenésre oda térnek. Egyik néma sóhajtással Letelepszik a keresztnél; Korcsmaházba száll a másik, Kurjantását megeresztvén: «Igyunk Hát Sort! rongy az élet, A kereszt is azt papolja!» Szegény ördög, mit tegyen mást ? Keserűt szed a nyomorra.