Vasárnapi Ujság – 1882
9. Tárczaczikkek, napi érdekü közlemények, vegyesek - A Petőfi-társaság Debreczenben 314. oldal
314 A népdalokban rejlő nemzeti kincsnek e nagy részében elkallódását megakadályozandó, Bartalus István nagyérdemű zenészeti irónk meglátogatta a népdaltermő tájak némelyikét és százakra menő gyüjteménynyel tért haza. Két kötetre valót, 365 dallal, ki is adott belőlök 1873-ban «Magyar népdalok« czim alatt. Most e gyűjteményből 22 darabot kiválasztott s azt egy díszmunkában adja ki, mely a Rózsavölgyi czégnél még ez év folytán megjelen, s mely alkalmi ajándékul alkalmas művekben oly szegény irodalmunkban mindenesetre előkelő helyet fog elfoglalni. E nagy díszmunka kiállításához közreműködésre hivta föl a magyar művészek javát s azokból immár többen megígérték, hogy a kiválasztott népdalokhoz illusztrácziót készítenek. Igy Greguss János az «Esteledik alkonyodik» kezdetű ismert népdalhoz készített egy hangulatteljes képet, Greguss Imre a «Haj Rákóczi, Bercsényi»czímű kurucz nótához, Aggházi Gyula a «Domokosi menyecskéhez», Gyulai László az «Elindul a Szent Péter Rómába» kezdetühöz, Tölgyessy Arthur a «Sárga csizmás Miskához», Frecskay László a «Hol járt itt kend, Pista bácsi» kezdetühöz, Mészöly Géza az «Erdő erdő, sűrü erdő»-höz, Kacziány Ödön «A pinczében ég a gyertya», Kohányi Károly a «Nyári virág hófuvalom» cziműhöz s azonfelül rajzolnak még Jankó János, Vastagh György, Böhm Pál, Feledi Tivadar, Feszty Árpád, Baditz Ottó, Irinyi Sándor, stb. Zirin Mihály, ki most egy orosz kiadó fölhívására Lermontovot illusztrálja s e végből Tifliszben időz, szintén megígérte közreműködését e díszmunkához. S nagy művészeknél nem oly igen gyakori pontossággal emlékezett meg a messze távolban ígéretéről s ott a Kaukázusban szép képet rajzolt a «Gyere haza, édes anyám» kezdetű dalhoz, melyet Bartalus Perbenyiken talált. A geniális művészt, úgy látszik, erősen megragadta a költemény rendkívül drasztikus tárgya s két ellentétben, fölül a tánczoló anyával, alól a halottas ágyán fekvő apával igazán megható képet vetett papírra, egész visszatükröztetve azt az erőt, mely e kitűnő művészünk kompozíczióit jellemzi. KIVÁNDORLÁS. A magyar a föld legkonzervatívebb természetű népfaja, és ebből folyólag a legföldhöztapadtabb is. Elannyira, hogy ezelőtt évtizedekkel még világlátás végett utazni sem indult, és szellemes irók, kiknek lángoló hazafisága iránt semmi kétség, még meg is rótták e tulajdonságért, s «formába esett féreg» s más efféle czimekkel igyekeztek őt tapasztalatszerzés végett világutra ösztökélni. A konzervatív természetnek vannak jó, de vannak rossz oldalai is. Kivált mai e korban, midőn a haladás a nemzeti lét föltétele. Ma már a körutazásban a magyar az angol után következik. Ez jó dolog. De nem jó, ha a kivándorlási arányban meg már a német után akar következni, amely a legkozmopolitább nép a világon. Ez már nem jó, mert mi tartotta vissza, mi tapasztotta úgy e földhöz eddig is a magyart, ha nem az a hazaszeretet, mely azt súgta neki, hogy : kevesen vagyunk és csak úgy maradhatunk meg életben, ha minél inkább összetartunk és szaporodunk. És az igaz, miszerint még egy más körülmény is tartotta vissza : az, hogy kevesen voltunk nemcsak átalában a nagy szomszéd óriásokhoz képest, de kevesen voltunk a sok kenyérhez is, mely e kövér földben termett. Az idegen, aki ide jött, egyszerre csak vette észre, hogy pirosabb, pozsgásabb lesz az arcza, keményebbek az izmai, erősebb, egészségesebb napról napra és megszerette e földet, e hazát előbb a gyomrából, azután később a szívéből is — és itt maradt. Ma már ez utóbbi körülmény, úgy látszik, elváltozott. Akik innen ma tömegesen kivándorolnak, bizonynyal nem azért teszik, mintha azt hinnék, hogy már e hazának nincs szüksége rájuk, nem is azért, mert kétségbeestek a nemzet, hanem — önmaguk megélhetésének lehetősége fölött. Hát már most ha ez így van, és ha se hatalmi, se erkölcsi, szellemi — rábeszélési — eszközökkel nem lehet meggátolni ez áramot, hát az a kérdés marad fönn, nem lehetne-e, és nem volna-e czélszerű e kivándorlásnak oly irányt adni, mely megmentené a magyarságnak e kivándorló csoportokat ? Nem volna-e lehetséges politikai czéllal ellátni és rendszert hozni ez őrültségbe — mert hiszen a kétségbeesés is egy neme az őrültségnek — ? A magyarság konzerválása eszméjének zászlója alatt egy külön mederbe szorítani e kivándorlási áramot, — kijelölni egy földet, abba jó méhész gazdaként ez elszéledni, elzülleni készülő rajt mintegy köpübe fölfogni és ekként a nemzetiségnek megóvni ? Nem lehetne-e rábírni a kivándorlástól vissza nem tarthatókat, hogy ne szanaszét, hanem egy bizonyos pontra vándoroljanak, hogy ha már elhagyják e földet, ne hagyják el a hazát, mert a haza mindenütt van, ahol nemzet van, hiszen az angolnak, spanyolnak, Amerika ép oly hazája, mint Európa; ne menjenek világgá, mint földönfutó gyülevész, lelketlen nép, hanem mint magyarok, mint nemzet, azzal a vigasztaló eszmével, hogy eshetőleg egy új nemzeti lét fájának magvául szolgálnak? Ez esetben tán nem is kellene oly igen megijednünk ez új tünettől. Mert mit mutat az újkori kivándorlások története ? Azt, hogy a kitajzás, ha az mint ilyen megy végbe, nem is válik az anyatörzs fogyatkozására, a létszám megcsappanására, sőt ellenkezőleg, gyors szaporodására. Az angol, a spanyol, századok előtt alig volt jóval számosabb, mint hazánk jelen lakossága. És ma az angol az a faj, melynek nyelvét legtöbb ember beszéli a föld kerekén, több mint száz millió! A spanyol uralkodik egész Dél-Amerikában. És ezt a kirajzás eredményezte. A németségből talán még többen vándoroltak ki — de hullámozva, politikai czél, nemzeti eszme nélkül, csupán megélhetés, haszonlesési czélból. És ennélfogva el is vesztek a német nemzetiségre nézve. Bizonyos, hogy csak az uralkodó hódít. Az angol, a spanyol, úgy telepedik le, mint uralkodó faj. Vájjon a lakatlanabb világrészeken nem volna található olyan alkalmas pont, melyen a kivándorló magyarság egy tömegben uralkodó maradhatna? Íme már alakult Amerikában egy társaság, mely a magyarságot egy külön telepen összpontosítni tűzte ki czéljául. De hogy az a pont volna-e erre épen a legalkalmasabb, melyet az illető vállalkozók kitűztek, ezt a kérdést érdemes volna megvitatni. Mindenesetre olyan helynek kellene annak lenni, ahol még századokon át nem kellene tartani a nagy, veszélyes szomszédságok beolvasztó hatásától. Ha nemsokára jobb napok következnek, reánk itthon és anyagi helyzetünk megjavul, a tömeges kivándorlás mozgalma remélhetőleg megszűnik... De az egyesek kihullározása a közlekedési eszközök mai kényelmessége mellett már állandó és átalános divatja marad az új kornak. És ez egyesek fölfogására is jó szolgálatot tenne egy ily magyar telep létezése, mert sok kicsi sokra megy és fajunk föntartására irányzott törekvéseinkben soha sem lehetünk eléggé takarékosak. VAJDA JÁNOS: Megígértem, — meg is tartom . Az a kérdés — kell-e még ? Ezt adta képe alá a nagyhírű művész Bartalusnak, s megtudva azt, hogy Wagner százados, ki a kormány megbízásából a perzsa sah udvaránál időzött, hazatérőben van, s fölkérte őt, hogy képét hozza haza. Így érkezett meg e magyar művész kezétől a Kaukázus tövében készült magyar tárgyú kép lóháton a hazába. Ez mindenesetre emeli e kép külső érdekességét, mi azonban sokkal inkább szeretnék, ha a világ ma élő egyik legnagyobb illusztrátorának nem kellene oly messze földön készítenie magyar tárgyú képeit, hanem rajzolna és festene itt köztünk s illusztrálná Lermontov helyett Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt stb. Hogy költőink az ő ékesen beszélő kommentálásával mennyit nyernének s irodalmunk diszművek tekintetében is mily könnyen közelítené meg az előhaladottabb nemzetekét, ha Zichy Mihály fogná karon, azt nem nehéz elképzelni... VASÁRNAPI UJSÁG I. 22. SZÁM. 1882. xxix. ÉVFOLYAM. A PETŐFI-TÁRSASÁG DEBRECZENBEN, A Petőfi-társaság vidéki első felolvasó ülését e hó 7-én tartotta Debreczenben, hol a szívesség és a társaság elnöke, a koszorus regényíró iránti tisztelet egész irodalmi ünnepélylyé avatták e kirándulást. A társaság tagjai e hó 6-án reggel indultak el Budapestről, köztük Jókai, gr. Teleki Sándor, Szana Tamás, Komócsy József, Bartók Lajos, P. Szathmáry Károly, Kiss József, dr. Váradi Antal, Endrődi Sándor, Reviczky Gyula, Szabó Endre, stb. Debreczenbe 3 óra után értek, s a legszívesebb fogadtatás várta őket. Simonffy Imre polgármester köszönte a vendégeket, külön is üdvözölve Jókait, kinek a debreczeni nőegylet pompás koszorúját is itt nyújtották át. Jókai válaszolt a meleg köszöntésre, melyet az összegyűlt sokaság is viszhangozott. Jókai a polgármesterrel a város híres fogatán vonult be, utána a többi hintók, s az egész városon át mindenütt zajos üdvözlet. A vendégek elszállásolása hamar megtörtént. Azután a nagy erdőre tettek kirándulást, útközben megtekintették a gazdasági intézetet. Este a főiskolai ifjúság fáklyás menetet rendezett, mely a kaszinó elé vonult. Erőss Lajos főiskolai szenior üdvözölte az irodalom képviselőit, kiknek törekvéseire áldást kért. Jókai köszönte meg a fényes megtiszteltetést, melyben a Petőfi-társaságot részesítik ; szépen szólt Petőfi költészetéről is, melynek korszakalkotó eszméje volt fölemelni a magyar nép nyelvét, a magyar nép költészetét irodalmi nyelvre, magas poézissá:a pusztát az Olympra. «Nekem — mondá Jókai — isten különös kegyelme azt juttatta ki, hogy magyar hazánkban négy költői nemzedékkel éljek együtt. Pályám kezdete benyúlik abba a korszakba, a melyet Vörösmarty képviselt, majd végig futott Petőfi fényes epokriáján, keresztül küzdte magát a nagy országzsibbadás nehéz idején, melynek költői nemzedékét Tóth Kálmán vezette, és most már a harmadik olympiás végét járja, a nemzeti újjáébredés korszaka a legújabb ifjú nemzedékkel. Én tudok tanúságot tenni róla, mily becse volt a költői hatásnak nemzetünk életében e negyven év alatt, mit tart, mit érdemelt mind a négy egymást felváltó nemzedék ez országban». Végül az új nemzedék költőihez szólt, hogy kövessék azt a világosságot, melyet Petőfi lánglelke vetett a költészet láthatatlan régióira. Riadó éljenek fogadták e beszédet. A fáklyás menet után a vendégek és nagy közönség a «Bika» vendéglőben gyűltek össze ismerkedési estélyre. A felolvasó ülése hó 7-én délelőtt 10 órakor volt a színházban, belépti díjak mellett, ami a társulatnak 500 fotot jövedelmezett. A közönség nagy érdeklődést tanúsított. A színház egészen megtelt. A színpad hátterében Petőfi arcképe volt elhelyezve. A Petőfi-társaság tagjainak székére borostyán-koszorúkat tettek. A színfalak közül férfi hallgatóságnak volt hely tartva, köztük honvédtisztek, közös hadseregbeli tisztek, Kovács György ezredes, gr. Csáky alezredes. Átalában a tisztikar az egész ünnepélyeken részt vett. Mikor Jókai megjelent az elnöki helyen, perczekig tartó éljenzés fogadta. Az elnöki megnyitó szavak után Váradi Antal olvasta föl Szana Tamás titkárnak a társaság czéljairól és feladatáról szóló dolgozatát. Ezt követte Komócsy József, ki az «Ezredik év» czimü hazafias költeményét hévvel szavalta. Vértesi Arnold «Az égben köttetett» czimü elbeszélést mutatott be. Szász Gerő három költeményt: «Szomorú dalok», «Sohasem» s «Örök élet» czimüeket szavalt. Bartók Lajos szintén több költeményt, melyek közt egy Debreczenről és Petőfiről szólt. Gróf Teleki Sándor elmés rajzát: «Garibaldi alatt 1859 ben» Szász Gerő mutatta be, nagy tetszés mellett, s mikor a rajz pár helyén Kossuth neve fordult elő, akkor is mindig éljeneztek. Váradi Antal maga szavalta «Az isten ostora» czímű vallásos szellemű költeményét. Legélénkebb hatást Jókai felolvasása tett «Drága fütty», egy epizód 1848 ból, a koszorús költő megragadó styljével és kitűnő előadásával. Az ülést berekesztő köszönetet Komócsy alelnök mondta. Déli 1 órakor ért véget az ülés. Egy óra múltán a város által rendezett díszebéd volt a Bikában, nagy közönséggel. A felköszöntések csakhamar megindultak. Simonffy polgármester a király éltetésével kezdte meg. Révész Bálint superintendens a társaságot, gr. Vay Dániel a társaság elnökét és gr. Teleki Sándort éltették. Jókai Debreczen városáért emelte poharát, s hévteljesen szólt az irodalomról, egy jellemző adomát is fölelevenítve. Egy apa egyszer kérdezte fiát: mi szeretne lenni, ez azt felelte, hogy penzionátus generális. A mai világban azt felelhette volna: «meghalt költő», mert ezt életbe öntik s elmondhatja magáról, hogy biztos állása van. Ezután Komócsy a polgármestert, Szathmáry Károly Révészt, Váradi és Neugebauer a nőket éltették, Bartók Jókait a költőt, azt az óhajtást fejezve ki, hogy Jókai ne legyen politikus, hanem maradjon a nemzet költője. Gr. Csáky lovas alezredes felköszöntője, az igazi honvédekre, kik szellemi fegyverekkel hódítanak, az írókra — nagy tetszésre talált. Jókai aztán szellemesen szólt a valódi honvédekről és katonákról s a monarkhia egész véderejét éltette. A lakoma, a * Hát Arany János ? ... Szerk.