Vasárnapi Ujság – 1882

1882-05-14 / 20. szám - Kivándorlás. Vajda János 314. oldal / Elmélkedések, Értekezések, fejtegetések - A Petőfi-társaság Debreczenben 314. oldal / Tárczaczikkek, napi érdekü közlemények, vegyesek

314 VASÁRNAPI UJSÁGr. 22. SZÁM. 1882. xxix. ÉVFOLYAM. A népdalokban rejlő nemzeti kincsnek e nagy részében elkallódását megakadályozandó, Bartalus István nagyérdemű zenészeti irónk meglátogatta a népdaltermő tájak némelyikét és százakra menő gyüjteménynyel tért haza. Két kö­tetre valót, 365 dallal, ki is adott belőlök 1873-ban «Magyar népdalok« czim alatt. Most e gyűjteményből 22 darabot kiválasz­tott s azt egy díszmunkában adja ki, mely a Rózsavölgyi czégnél még ez év folytán megje­len, s mely alkalmi ajándékul alkalmas müvek­ben oly szegény irodalmunkban mindenesetre előkelő helyet fog elfoglalni. E nagy díszmunka kiállításához közreműködésre h­ívta föl a ma­gyar művészek javát s azokból immár többen megígérték, hogy a kiválasztott népdalokhoz illusztrácziót készítenek. Igy Greguss János az «Esteledik alkonyo­dik» kezdetű ismert népdalhoz készített egy hangulatteljes képet, Greguss Imre a «Haj Rá­kóczi, Bercsényi»czimü kurucz nótához, Aggházi Gyula a «Domokosi menyecskéhez», Gyulai László az «Elindul a Szent Péter Rómába» kez­detűhöz, Tölgyessy Arthur a «Sárga csizmás Miskához», Frecskay László a «Hol járt itt kend, Pista bácsi» kezdetüh­öz, Mészöly Géza az «Erdő erdő, sürü erdő»-höz, Kacziány Ödön «A pinczében ég a gyertya», Kohányi Károly a «Nyári virág hófuvalom» czimühöz s azonfelül rajzolnak még Jankó János, Vastagh György, Böhm Pál, Feledi Tivadar, Feszty Árpád, Ba­ditz Ottó, Irinyi Sándor, stb. Zirin­ Mihály, ki most egy orosz kiadó föl­hívására Lermontovot illusztrálja s e végből Tifliszben időz, szintén megígérte közreműkö­dését e díszmunkához. S nagy művészeknél nem oly igen gyakori pontossággal emlékezett meg a messze távolban ígéretéről s ott a Kaukázus­ban szép képet rajzolt a «Gyere haza, édes anyám» kezdetű dalhoz, melyet Bartalus Per­­benyiken talált. A geniális művészt, ugy látszik, erősen megragadta a költemény rendkívül drasztikus tárgya s két ellentétben, fölül a tán­czoló anyával, alul a halottas ágyán fekvő apá­val igazán megható képet vetett papírra, egész visszatükröztetve azt az erőt, mely e kitű­nő művészünk kompozíczióit jellemzi. Megígértem, — meg is tartom . Az a kérdés — kell-e még ? Ezt i'ta képe alá a nagyhírű művész Bar­talusnak, s megtudva azt, hogy Wagner száza­dos, ki a kormány megbízásából a perzsa sah­ udvaránál időzött, hazatérőben van, s föl­kérte őt, hogy képét hozza h­aza. Így érkezett meg e magyar művész kezétől a Kaukázus tö­vében készült magyar tárgyú kép lóháton a hazába. Ez mindenesetre emeli e kép­ külső ér­dekességét; mi azonban sokkal inkább szeret­nők, ha a világ ma élő egyik legnagyobb illusz­trátorának nem kellene oly messze földön készítenie magyar tárgyú képeit, hanem rajzolna és festene itt köztünk s illusztrálná Lermontov helyett Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt stb. Hogy költőink az ő ékesen beszélő kommentálásával mennyit nyernének s irodalmunk diszművek tekintetében is mily könnyen közelítené meg az előhaladottabb nemzetekét, ha Zichy Mihály fogná karon, azt nem nehéz elképzelni... KIVÁNDORLÁS. A magyar a föld legkonzervativebb termé­szetű népfaja, és ebből folyólag a legföldhöz­tapadtabb is. Elannyira, hogy ezelőtt évtizedek­kel még világlátás végett utazni sem indult, és szellemes irók, kiknek lángoló hazafisága iránt semmi kétség, még meg is rótták e tulajdon­ságért, s «formába esett féreg» s más efféle czi­mekkel igyekeztek őt tapasztalat­szerzés végett világutra ösztökélni. A konzervatív természetnek vannak jó, de vannak rossz oldalai is. Kivált mai e korban, midőn a haladás a nemzeti lét föltétele. Ma már a körutazásban a magyar­ az angol után következik. Ez jó dolog. De nem jó, ha a kivándorlási arányban meg már a német után akar következni, a­mely a legkozmopolitább nép a világon. Ez már nem jó, mert­ mi tartotta vissza, mi tapasztotta ugy­e földhöz eddig is a magyart, ha nem az a hazaszeretet, mely azt súgta neki, hogy : kevesen vagyunk és csak úgy maradhatunk meg életben, ha minél inkább összetartunk és szaporodunk. És az igaz, miszerint még egy más körülmény is tartotta vissza : az, hogy ke­vesen voltunk nemcsak átalában a nagy szom­széd óriásokhoz képest, de kevesen voltunk a sok kenyérhez is, mely e kövér földben termett. Az idegen, a­ki ide jött, egyszerre csak vette észre, hogy pirosabb, pozsgásabb lesz az arcza, keményebbek az izmai, erősebb, egészségesebb napról napra és megszerette e földet, e hazát előbb a gyomrából, azután később a szivéből is — és itt maradt. Ma már ez utóbbi körülmény, úgy látszik, elváltozott. A­kik innen ma tömegesen kiván­dorolnak, bizon­nyal nem azért teszik, mintha azt hinnék, hogy már e hazának nincs szüksége rájuk, nem is azért, mert kétségbeestek a nem­zet, hanem­­ önmaguk megélhetésének lehető­sége fölött. Hát már most ha ez így van, és ha se ha­talmi, se erkölcsi, szellemi — rábeszélési — eszközökkel nem lehet meggátolni az áramot, hát az a kérdés marad fönn, nem lehetne-e, és nem volna-e czélszerű e kivándorlásnak oly irányt adni, mely megmentené a magyarságnak e kivándorló csoportokat ? Nem volna-e lehetséges politikai czéllal ellátni és rendszert hozni ez őrültségbe — mert hiszen a kétségbeesés is egy neme az őrültségnek — ? A magyarság konzer­válása eszméjének zászlója alatt egy külön mederbe szorítani e kivándorlási áramot; — kijelölni egy földet, abba jó méhész gazdaként ez elszéledni, elzülleni készülő rajt mintegy köpübe fölfogni és ekként a nemzetiségnek megóvni ? Nem lehetne-e rábírni a kivándorlástól vissza nem tarthatókat, hogy ne szanaszét, hanem egy bizonyos pontra vándoroljanak, hogy ha már elhagyják e földet, ne hagyják el a hazát, mert a haza mindenütt van, a­hol nemzet van, hi­szen az angolnak, spanyolnak, Amerika ép oly hazája, mint Európa, ne menjenek világgá, mint földönfutó gyülevész, lelketlen nép, hanem mint magyarok, mint nemzet, azzal a vigasztaló eszmével, hogy eshetőleg egy új nemzeti lét fájának m­agvául szolgálnak­? Ez esetben tán nem is kellene oly igen megijednünk ez uj tünettől. Mert mit mutat az újkori kivándorlások története ? Azt, hogy a kitarzás, ha az mint ilyen megy végbe, nem is válik az anyatörzs fogyat­kozására, a létszám megcsappanására, sőt ellen­kezőleg, gyors szaporodására. Az angol, a spanyol, századok előtt alig volt jóval számosabb, mint hazánk jelen lakossága. És ma az angol az a faj, melynek nyelvét leg­több ember beszéli a föld kerekén, több mint száz millió! A spanyol uralkodik egész Dél-Amerikában. És ezt a kirajzás eredményezte. A németségből talán még többen vándo­roltak ki — de hullámozva, politikai czél, nem­zeti eszme nélkül, csupán megélhetés, haszonle­sési czélból. És ennélfogva el is vesztek a német nemzetiségre nézve. Bizonyos, hogy csak az uralkodó hódít. Az angol, a spanyol, ugy telepedik le, mint ural­kodó faj. Vajjon a lakatlanabb világrészeken nem volna található olyan alkalmas pont, me­lyen a kivándorló magyarság egy tömegben uralkodó maradhatna? Íme már alakult Amerikában egy társaság, mely a magyarságot egy külön telepen összp­on­tosítni tűzte ki czéljául. De hogy az a pont volna-e erre épen a legalkalmasabb, melyet az illető vállalkozók kitűztek, ezt a kérdést érde­mes volna megvitatni. Mindenesetre olyan hely­nek kellene annak lenni, a­hol még százado­kon át nem kellene tartani a nagy, veszélyes szomszédságok beolvasztó hatásától. Ha nemsokára jobb napok következnek, reánk itthon és anyagi helyzetünk megjavul, a tömeges kivándorlás mozgalma remélhetőleg megszűnik... De az egyesek kihullámozása a közlekedési eszközök mai kényelmessége mellett már állandó és átalános divatja marad az uj kor­nak. És ez egyesek fölfogására is jó szolgálatot tenne egy ily magyar telep létezése, mert sok kicsi sokra megy és fajunk föntartására irány­zott törekvéseinkben soha sem lehetünk eléggé takarékosak. VAJDA JÁNOS: A PETŐFI-TÁRSASÁG­ DEBRECZENBEN, A Petőfi-társaság vidéki első felolvasó ülését e hó 7-én tartotta Debreczenben, hol a szívesség és a társaság elnöke, a koszorus regényíró iránti tisztelet egész irodalmi ü­nnepél­lyé avatták e kirándulást. A társaság tagjai e hó 6-án reggel indultak el Budapestről, köztük Jókai, gr. Teleki Sándor, Szana Tamás, Komócsy József, Bartók Lajos, P. Szathmáry Károly, Kiss József, dr. Váradi Antal, Endrődi Sán­dor, Reviczky Gyula, Szabó Endre, stb. Debreczenbe 3 óra után értek, s a legszívesebb fogadtatás várta őket. Simonffy Imre polgármester köszönte a vendége­ket, külön is üdvözölve Jókait, kinek a debreczeni nő­egylet pompás koszorúját is itt nyújtották át. Jókai válaszolt a meleg köszöntésre, melyet az összegyűlt sokaság is viszhangozott. Jókai a polgármesterrel a város híres fogatán vonult be, utána a többi hintók, s az egész városon át mindenütt zajos üd­vözlet. A vendégek elszállásolása hamar megtör­tént. Azután a nagy erdőre tettek kirándulást; út­közben megtekintették a gazdasági intézetet. Este a főiskolai ifjúság fáklyás menetet rendezett, mely a kaszinó elé vonult. Erőss Lajos főiskolai szenior üdvözölte az irodalom képviselőit, kiknek törekvé­seire áldást kért. Jókai köszönte meg a fényes meg­tiszteltetést, melyben a Petőfi-társaságot részesí­tik ; szépen szólt Petőfi költészetéről is, melynek korszakalkotó eszméje volt fölemelni a magyar nép nyelvét, a magyar nép költészetét irodalmi nyelvre, magas poézissá:a pusztát az Olympia. «Nekem — mondá Jókai — isten különös kegyelme azt jut­tatta ki, hogy magyar hazánkban négy költői nem­zedékkel éljek együtt. Pályám kezdete benyúlik abba a korszakba, a­melyet Vörösmarty képviselt, majd végig futott Petőfi fényes epokháján, keresztül kü­zdte magát a nagy országzsibbadás nehéz idején, mely­nek költői nemzedékét Tóth Kálmán vezette,­­ s most már a harmadik olympiás végét járja, a nem­zeti újjáébredés korszaka a legújabb ifjú nemzedékkel. Én tudok tanúságot tenni róla, mily becse volt a költői hatásnak nemzetünk életében e negyven év alatt, mit tart, mit érdemelt mind a négy egy­mást felváltó nemzedék ez országban­. Végül az uj nemzedék költőihez szólt, hogy kövessék azt a világosságot, melyet Petőfi lánglelke vetett a költé­szet láthatatlan régióira. Riadó éljenek fogadták e beszédet. A fáklyás menet után a vendégek és nagy közönség a «Bika» vendéglőben gyűltek össze ismer­kedési estélyre. A felolvasó ülés­e hó 7-én délelőtt 10 órakor volt a színházban, belépti díjak mellett, a­mi a tár­sulatnak 500 frtot jövedelmezett. A közönség nagy érdeklődést tanúsított. A színház egészen megtelt. A színpad hátterében Petőfi arczképe volt elhe­lyezve. A Petőfi-társaság tagjainak székére boros­tyán-koszorúkat tettek. A színfalak közül férfi hall­gatóságnak volt hely tartva, köztük honvédtisztek, közös hadseregbeli tisztek, Kovács György ezredes, gr. Csáky alezredes. Átalában a tisztikar az egész ünnepélyeken részt vett. Mikor Jókai megjelent az elnöki helyen, perczekig tartó éljenzés fogadta. Az elnöki megnyitó szavak után Váradi Antal olvasta föl Szana Tamás titkárnak a társaság czél­jairól és feladatáról szóló dolgozatát. Ezt követte Komócsy József, ki az «Ezredik év» czimü hazafias költeményét hévvel szavalta. Vértesi Arnold «Az égben köttetett» czimü elbeszélést mutatott be.­ Szász Gerő három költeményt: «Szomorú dalok», «Soha­sem» s «Örök élet» czimüeket szavalt. Bartók Lajos szintén több költeményt, melyek közt egy Debre­czenről és Petőfiről szólt. Gróf Teleki Sándor elmés rajzát: «Garibaldi alatt 1859 ben» Szász Gerő mu­tatta be, nagy tetszés mellett, s mikor a rajz pár helyén Kossuth neve fordult elő, akkor is mindig éljeneztek. Váradi Antal maga szavalta «Az isten ostora» czimü vallásos szellemű költeményét. Leg­élénkebb hatást Jókai felolvasása tett «Drága fütty»,­­ egy epizód 1848 ból, a koszorus költő megragadó styljével és kitűnő előadásával. Az ülést berekesztő köszönetet Komócsy alelnök mondta. Déli 1 órakor ért véget az ülés. Egy óra multán a város által rendezett díszebéd volt a Bikában, nagy közönséggel. A felköszöntések csakhamar megin­dultak. Simonffy polgármester a király éltetésével kezdte meg. Révész Bálint superintendens a társa­ságot, gr. Vay Dániel a társaság elnökét és gr. Teleki Sándort éltették. Jókai Debreczen városáért emelte poharát, s hévteljesen szólt az irodalomról, egy jellemző adomát is fölelevenítve. Egy apa egyszer kérdezte fiát: mi szeretne lenni, ez azt felelte, hogy penzionátus generális. A mai világban azt felelhette volna: «meghalt költő», mert ezt él­etbe öntik s elmondhatja magáról, hogy biztos állása van. Ezután Komócsy a polgármestert, Szathmáry Károly Ré­vészt, Váradi és Neugebauer a nőket éltették, Bar­tók Jókait a költőt, azt az óhajtást fejezve ki, hogy Jókai ne legyen politikus, hanem maradjon a nem­zet költője. Gr. Csáky lovas alezredes felköszöntője, az igazi honvédekre, kik szellemi fegyverekkel hódí­tanak, az Írókra — nagy tetszésre talált. Jókai aztán szellemesen szólt a valódi honvédekről és katonákról s a monarkhia egész véderejét éltette. A lakoma, a * Hát Arany János ? ... Szerk.

Next