Vasárnapi Ujság – 1884
1884-08-24 / 34. szám - A sár-szent-lőrinczi Petőfi-ünnep. S. K. 542. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek - Vesztegzár Bardonecchiában (képpel) 542. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
* * 547 íme, t. hazafi-közönség, az akadémia Petőfi iránt minden körülmények közt lerótta az elismerés és tisztelet szives adóját,— s a hol csak Petőfit ünnepelnek, mindenütt jelen van vagy lélekben vagy követei által. Ezt a meghivást is kész örömmel és köszönettel fogadta s korántsem tart azon kérges szivü ócsárlókkal, kik, mert maguk lelkesedni nem tudnak, a honfiúi tiszta lelkesedés e fenkölt tényét csúfra emlegetik, — s egyesek hiu önzésének szeretnék bélyegezni, a kik az okot kicsinyesnek, a helyet méltatlanak híresztelik: minek Petőfi-emlék egy hitvány faluba, ahol együgyű szántóvetők laknak ? ! Emeld föl fejedet, jámbor atyámfia, becsületes magyar nép ! s dobbanjon meg a szived ! Mert tudd meg, hogy az a nagy költő, kinek hite-neve győz az időkön, ugy senkié, mint a tied! Tied eredetre, tied költészetre, tied érzésre nézve. S ha méltán áll nagyszerű érczszobra az ország fővárosában, hadd jelölje, de nem kevésbbé méltán jelöli dicső emlékezetét e csekély zugoly is! Igen, t. közönség, Petőfi a nép fia volt. S ezt nem hogy szégyelte vagy tagadta volna, sőt fennen emlegeti. «Nem a palotáknak fényos gyertyaszála Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága. Alant születtem én, szalmafödél alatt, Sohsem tagadom meg a származásomat, Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya, S egyszerű nótákat kerepel le róla.» S valóban, ezek az «egyszerű nóták» az ő legremekebb alkotásai. Abban volt ő mester, amiben a nép volt a mestere. Az elevenség, közvetlenség, a természetes báj, az egyszerű, de erős szerkezet, egyszóval: a népdalnak minden jellemző sajátságai, a genius teremtő hatalma által fokozva egyesülnek dalaiban. Ezekben mutatta ő meg dicsőségesen, mint kell és lehet legkevesebb művészi eszközzel legnagyobb hatást tenni. Nyelvében is a törzsökös népies magyarság friss ere csörgedez s szinte szinte mezők illatja csap meg édesen. A nép költője volt a ő a szó nemes értelmében. A mit a néptől vett, azt dús kamatokkal, hálásan visszaadta a népnek. Ő maga mondja, hogy «Az az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját, A szegény nép olyan felhős láthatára, S felhők közt kék eget csak néha napján lát Nagy fáradalmait ha nem enyhiti más, Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, Egy édes álom a kemény nyoszolyára.» íme, mily igaz, mély részvét szól itt a nép iránt, melyet Petőfi őszintén szeretett, érdeme szerint becsült, sanyarú állapotbán szóval, tollal, tettel segíteni igyekezett, sőt érdekében, ha jónak látta, lázitott is. Neki «nem kell szép öltözet, de szép sziv, s a sötét szobákban találni fényes sziveket». «Oh szent a szalmakunyhók küszöbe ! Mert itt születnek a nagyok, az égi megváltókat ide küldi be.» Egyszer vádló keserűséggel jajdul fel: «Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.» Másszor elszánt lelkesedéssel száll sikra a nép jogaiért «az emberiség szent nevében». « — — Jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rásüti Isten kezét el nem kerülheti. — Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét, S vegyétek vissza a tövis felét !» Szeretett földmivelő felebarátom ! Valahányszor ez emlék mellett visz el utad, vedd le süvegedet s ne feledj áldást mondani annak nevére, a kinél, mióta és mig a világ, nem volt s nem lesz igazabb barátod, sorsodnak hűbb osztályosa, javadnak lelkesebb munkálója, — de egyszersmind adj hálát magadban, hogy az, a miért ő küzdött, ma ki van küzdve. «A haza nem kemény mostohád már, a ki izzadásod dijában csak kenyeret vet s rongyokat dob rád.» «Szemei vagyunk mindnyájan egy láncznak.» «A bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. A jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet.» De Petőfi, t. közönség, sokkal magasabb, sokkal nemzetibb volt, semhogy egy rend vagy osztály költőjének lehetne mondanunk, sokkal egyetemesebb és igazabb érzelmek, sokkal nemesebb és magasztosabb gondolatok zendülnek meg isteni lantján, semhogy minden tiszta kebelben élénk visszhangot ne keltenének. Költői öröksége az egész nemzet kincse, dicsősége mindnyájunkra fényt áraszt. De teljesen és méltán csak úgy lesz a mienk, ha megértjük, ha nemcsak magasztaljuk és kérkedünk vele, de olvassuk és ismerjük is, s költeményeiben valódi gyönyörűséget tudunk találni; ha nemcsak csodáljuk, de tanulunk is tőle s róla veszünk példát : «ha szavainkkal egy az érzet s lelkünk utja tetteinkben egyenes», mint ő nála; •—ha meggyőződésünket soha «áruba nem eresztjük», mint ő nem tette; — ha nemzetünket «imádjuk még gyalázatában is», mint ő, ha a szabadság lesz «lelkünk Istensége», mint ő néki volt, — ha ugy szeretjük a hazát, mint ő, nem szájjal, mert «kinek a hon mindig ajkain van, nincsen annak, soha sincs szivében», hanem áldozattal s tettel, mert ez az a «két tükör, mely a valódi honfiút mutatja», — s ha mint ő vérét ontotta érte, mi is készek vagyunk bármely pillanatban kiállani oda «hol rózsák teremnek, véres rózsák férfi kebleken» s az élet-halálnak elkövetkezhető vészes napjaiban az ő tyrtaeusi tűzláng-szózata lesz buzdítónk : «Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba. Előre ! Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan itt veszünk is Előre ! Hogyha el kell veszni, nosza, Mi vesszünk el, ne a haza. Előre! H. Baksay Sándor Kisfaludy-társasági tag beszéde. Azoknak, kik az emberiségben legnagyobbak voltak, a kik a nemzetek életének különféle nyilatkozásaiban legfontosabb tényezőkül magaslottak ki, dicsőségük abban áll, hogy hatásuk nincs kötve az ő rövid életükhöz, sőt nagyobbak, sőt folyvást növekednek haláluk után ; abban az arányban, amelyben távolodik tőlük a jövő, növekszik hatásuk, nevük, emlékezetük, örökkévalóságuk. Életük, tevékenységük nem esztendőkben, hanem századokban nyer kifejezést. Nincsenek kötve időhöz. De térhez sem. A közembernek — a mik vagyunk millió és millió számra, — útját két czölöp jelöli, egyikhez bölcsője, másikhoz koporsója kötve, de a sekély barázdát, melyet a két czölöp között az a csolnak hasított — ottan befolyják a habok. Nem igy a nagyoknál. Mint a nap útját csillagképletek szegélyezik : ugy jegyzi ki a kegyeletes utókor a nagy és szép lelkeknek zodiákusát. Minden hely részt kér a dicsőségből, melyen keresztül ment, minden bokron, mely neki árnyékot adott, fuven őrzi a lombokat, melyek alatt pihent, minden porszem, mely saruba tapadt, fürdik a fényben, mely nevéről sugárzik. Verseny támad birtoka fölött. S itt a jelen pillanatban a verseny majdnem nagyobb mérveket ölt annál, amelyet Szmirna folytatott a többi hattal, s a kérdésnél: Kié volt életében? még feljebb megyünk, s feltesszük a kérdést: Kié volt, mielőtt született volna? «Az én csontomból való csont», feleli egy tisztes és kiváló nemzetiség, egészben véve ős időktől fogva a leghívebb hozzánk mindannyi között, a kik szent István hajlékában velünk egy són és egy kenyéren élnek. «De az én lelkemből való lélek», dicsekedik a magyar géniusz, gondolván a lélekre, melynél mélyebb érzelemmel s hűvösebb hangon soha a hazának senki nem vallott szerelmet, szerelmet, mely nemcsak mosolyogni és hízelegni, de metszeni, sebezni és kivérezni is tudott, s melynek nemcsak sugarait, de villámait és mennyköveit is haragos lelkének láttuk, tudjuk mind. Jön a Kiskunság, kevélyen emelvén föl kalászkoszorus fejét, és azt mondja: «Enyim volt ő; az én rónáimnak, — melyek a pacsirtán kivül más dalt nem hallottak soha,—• némaságát az ő éneke varázsolta át zengő ligetté, az én sivatagaimat az ő lelke öltöztette föl égi szivárványnyal százezer virágból; az ő szive, lelke mindig én hozzám vágyott viszsza, mert én tápláltam az ő képzeletét az én édes tejemmel.» «De az ő lelkének kincsei az én alázatos hajlékomban tisztultak szinaranynyá», — mondják egymásután sorakozva : Sár-Szentlőrincz, Aszód, Selmecz, az én dajkáló gondjaim alatt fejlődött ez a lélek; «de itt kelt föl nyugoton s innét áramlottak ki fényes sugarai ennek a napnak», mondja Sopron és Pozsony; «de én szépítettem meg ifjú életének rövid alkonyát», feleselnek Szathmár bérczei, én tettem babérkoszorus fejére a szerelem koszorúját. «Én e koszorúhoz harmadikat tűztem véres rózsákból fűzve», kérkednek az erdélyi ligetek. «Ne átkozzatok meg engemet — szól gyászba temetkezetten Segesvár völgye ; én bennem teljesült az ő végakarata: itt folyt ki az ifjú vér szivéből, én vagyok a czipruserdő az ő jeltelen sirja fölött....» Dicsőséges versenye száz és száz vidéknek, mely mind őrzi a költő emlékét, nevét, s mint Cserhalom bajnoka a lányka lábanyomát,— pajzsára kimetszi. Itt is egy lábnyom, a költő lábnyoma pajzsra kimetszve. E házban lakott, nem a monda dicsekszi, hanem a történet bizonyítja. E házban lakott, s e pillanattól fogva e ház nemzeti ereklyévé, a költő számos monumentumainak egyikévé lőn, hivatva vagyok ezt kinyilatkoztatni annak a társaságnak, a Kisfaludy-társaságnak nevében, melynek koronája ékes és ragyogó gyöngyei, — vagy homályos és értéktelen kövei közül egyedül ez az egy gyémánt hiányzik — ő sokkal nagyobb volt, mintsem az ott levő keretek bármelyikébe befoglalható lett volna. Ez a szerény hajlék el fog egykor tűnni a földszínéről, az a márvány, melyen most az ő neve fénylik, el fog porlani talán hamarább, mint gondolnók, szeretnők, de a lábnyom, az ő lábnyoma — hogy ő itt járt, itt növekedett, nem fog elenyészni, míg az ő halhatatlan éneke, most pacsirta és fülemile, majd vadgalamb, majd a fások vijjogása, végig zeng az ország síkjain ; az a dal, melyet midőn hall a későbbi költő, kész összetörni lantját, mint egykor szent Cecília, midőn az angyalok énekét meghallotta. Üdvözlöm e lelkes és tiszteletreméltó közönséget, mely a mai napon egy drága ereklye hitbizományosává emelkedett. Mig nemzetemnek nagyja és kicsinyje ily féltő gonddal őrzi jeleseinek nagy nevét: — a költő szavaival fejezhetem be : «Nem félek addig a haláltól, Viselje bármilyen csalárdul A változékony sors magát, Sebet kapunk talán, de nem halált.» III. Dr. Sass István ünnepi beszéde. Petőfi gyermekkorának csak egy évét töltő e helyen, egy évet, mely a végtelen mindenség időmérőjében tán pillanathoz hasonlítható, s mi mégis kifogyhatatlan kegyelettel ennek nyomait két emléktáblával megörökíteni érdemesnek tartok. Hogy hiú fitogtatástól menten jártunk el, engedjék röviden bebizonyítanom. E vidék kedvelt helye volt a költőnek. Közel ide, Borjádon óriás szellemének elévülhetetlen termékeivel találkozunk. Ama világhírű négyökrös szekér ez országúton, Uzdtól Borjádig tette meg egy csillagos nyári éjszakán nevezetes útját. Ott ült ők a hegyen, mint boglya tetején a gólya». Ama patak, melyről éneklé, hogy «életének képe ez», még most is ott tévedez. «Őseimnek fényes kardja, fogason függ — rozsda marja — rozsda marja, nem ragyog» — szintúgy mint 39 évvel ezelőtt, itt időzésének ép ezen évszakában. Ezenkívül még sok egyéb emlék köti személyét sajátságaival együtt e vidék élő nemzedékéhez! Azonban nem ezen nyomokat keressük mi ma. Ünnepélyünk czélja itt töltött gyermekségének megörökítése, azon gyermekkoré, melyről örökszépen megirá: «Jött az idő, mely soha meg nem állott S miként a szélvész a virágot Elvitte boldog gyermekségemet. Azóta tiszta látköröm Oly gyakran elsötétedett. S az éjszakában, mely sírként fedett el, Csak egy csillag volt, a köny, melylyel Sirattam boldog gyermekségemet.» Egy boldogtalan életnek megsiratott boldogsága van tehát e helyhez kötve, tisztelt közönség, s igy kérdem, ki lehetne nagy költője iránt oly tiszteletlen, hogy azon helyet, hol gyermek-ártatlanságban boldog egy évet töltött, hol gyermek-barátnéja szive dobbanását tán első hallható, hová évek multával visszatérve, a viszontlátás örömében kinos ifjúságát elfeledé s gyermekkorára emlékezve mondá: «Ismérem én jól e szemek sugárát , melylyel glóriába zárod — Hajdanta boldog gyermekségemet —» — szóval, hol életének oly nevezetes eseménye van megörökitve — mondom, mindezt miként ként feledhetnők el, midőn ő nemcsak e kedves időkre, hanem e helyre, ennek tájára mindig szívesen emlékezett. Hisz e téren, ennek hajdan zöld pázsitján versengett lapdázó pajtásaival. Túl a völgyben pedig majd mint magános andalgó, majd a fészkelő madárkára leselkedő, majd ama dombról leszaladó szánon mint bátor kormányos tűnik fel képzeletemben — gyermekörömének megannyi jeleneteivel ártatlan S még egyéb emléke is fűződik e helyhez. Petőfi — mint maga is mondá — életiskolában járt és tanult legtöbbet, de ne feledjük, nem előkészületlenül. Ennek hiányában műremekeit alig építheti vala fel s igy alig tévedünk, ha e házat, mint iskolát, mint bizonyos irányban vezetett intézetet, alapvetőül fogadjuk el klasszikai kiképzése tekintetében. — Itt sajátitá el szinte klasszikus képzettségű tanára, Lehr András vezetése mellett a latin nyelv alapját annyira, hogy már kora ifjúságában, ezen irányt fejlesztve, annak remekíróit eredetiben olvashatá s igy költészetének üdeségét, ellenállhatlan báját részben ebből is meritheté. S igy tán elfogultság nélkül állithatjuk, hogy zsenijének két gyökérszála, tudniillik nyelvezetének egyszerű tisztasága és szívhez szóló hangja itt e helyen — részben az iskolában, részben gyermekbarátnéja boldogító közelében — fogamzott meg, szívta be első táplálékát — azon szikrát, melynek fénye hazánk dicsőségére még soká világolni fog. És ma, a kegyelet oltárán áldozva, midőn azon helyet hol tanult, hol megsiratott boldog gyermekségének ideálját föltaláld, hol boldogtalan létére egyszer boldognak érezheté s annak valld is magát, emléktáblával jelöljük — az ünnep méltóságához luven — irányában hálás kötelességet teljesítünk. Legyen e hely az ő emlékével gazdagabb !