Vasárnapi Ujság – 1884
1884-08-31 / 35. szám - Mezőhegyesen. Pekár Gyula 550. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; műtárgyak - Palágyi Lajos: Hajnal 550. oldal / Költemények - Palágyi Menyhért. Éj 550. oldal / Költemények
35. SZÁM. 1884. xxxi. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 551 gyermekektől vagy az aratóktól nem félnek, ellenben a vadászt már távolról megismerik s mig ő puskájával csak nagy ritkán lőhet le egyet, parasztgyerekek akárhányszor kettőthármat is agyonütnek furkókkal. Különben Mezőhegyesen eléggé csodálatosan, kevés a vad; legtöbb még a róka, melyek az apró erdők fiatal cserjéjében rejtezkednek, a honnan hajtó vadászatok alkalmával igen sokat hajszolnak ki. Néha csöndes nyári estéken egyegy vadkacsa-csapat húz végig a kék egen s kísértetbe hozza az arra járó gyakornokot, ki még a karikájával is rájuk lőne, ha tudna. A kacsa-csoport pedig hápogó üdvözletet gágogva le az ecsedi láp nevében, tovább repül s csakhamar eltűnik a láthatár felhőinek homályában. Aratáskor veszi kezdetét az úgynevezett patról s ez tart egészen augusztus végéig. A patrol nem más, mint éjjeli őrjárat, mely abból a czélból lőn berendezve, hogy a lopásra hajlandó atyafiakat garázdálkodásaikban kissé óvatosabbá tegye. A patrouilleurök (rendesen huszárok, lovászok, őrmesterek) a mezőhegyesi kerület segédjének vezérlete alatt lóháton bejárják minden éjjel a grániczot. Igen érdekes egy ily őrjárat. Vacsora után a segéd, S. Miklós ur fölnyergelteti lovainkat s azok a koromsötétben kilencz óra felé az ajtó elé vezettetnek. Felcsatoljuk a sarkantyút s egy sóhajjal fordulva el a kényelmes vacsora-asztaltól, a türelmetlenkedő lovakra ülünk föl s ugy indulunk el a sötétben Egy pár borzed utánunk szalad s csámpás lábaival ugyancsak aprózza a göröngyös utat. Az egész telep csöndes, csak a kis hodályi kocsmában vannak még vigan; az égen a kaszás csillag csillámlik. A szilfás allékban valóságos gyönyörűség ilyenkor végig menni: a föld egész kihűlt s a nappali forróságot kellemes hűvös szellő váltotta föl. Az ut mentén a fákról széles szárnyú vércsék és sasok repülnek fel s elbújnak az előttünk feketéllő kis erdő mélyébe. A tücskök szakadatlan zenekarához szegődik egy-egy eltévedt fürj is, mely még mindig hallatja pitypalatyját. A legközelebbi majornál előrontanak a vadállatias komondorok s majd lehúznak a nyeregből. A még ébren levő gulyás jó estét kiván s csütitgeti a kutyákat, melyek szemrehányólag csaholva egymásra, lassankint visszasompolyognak a kutgém mellé. Elhagyjuk a majort is, s most kezdetét veszi a hosszú vándorlás a gránicz irányában. A dakszlik mindig előttünk járnak s nem egy tövises disznót vernek fel. Van aztán csaholás, mely azzal végződik, hogy ostorral kell elhajtani őket a tüskéjébe hempergőzött tövises disznó mellől. A hosszú vándorlás alatt telnek az órák, a beszéd fonala megszakad s egynémelyikünk trappolás közben el is álmosodik. Tizenegy óra felé elérjük a grániczon fekvő első kaput, melynél tűz lobog s az éjjeli őr szénagunyhójából előmászik. Itt pillanatra megállapodunk. Az őr kukoriczát süt s mindegyik patrouilleurt megkínálja. A sötétben alig láthatjuk egymás arczát, s csak homályosan sejtjük, hogy a tűz túlsó felén a fűben egy korábban odaérkezett patrouilleur fekszik. A lovak ezalatt legelésznek s horkolásukkal és kapálódzásaikkal gyakran fölébresztenek a kényelmesebb ágyról való mélázásainkból. Végre az egyik mén, a sötét Furioso, fülét hegyezi s nemsokára távoli lódobogás hallatszik. Kevés idő múlva a mi lovaink nyugtalankodni kezdenek s a sötétből egy magas szürke bontakozik ki szalmakalapos lovagjával együtt. Az uj patrouilleur referál a maga vonaláról, mi fölszedelőzködünk s tovább megyünk a gránicz mentén. És az órák, a hosszú éjjeli órák telnek, mindig hűvösebb szellőt hozva magukkal. A láthatáron feljön a fiastyúk, mig az Orion kaszája már nagyon lefelé fordult. S a cavalcade csak megy tovább. Igy még igen kényelmes : a patról szépen megnézheti az állomásokat, de egészen másként veszi ki magát az efféle kirándulás amolyan igazi pusztai zivatarban. Ilyenkor versenyt ügetünk a széllel s a hátunkat ugyancsak veri a jég, a láthatáron pedig a czikázó villámok egész gyűlést tartanak. Ilyenkor nem tréfa a pokol! Reggel három óra fele az eddigi kellemes hűvösséget pozitív hideg váltja föl s a cavalcade tagjai a kabátokat magasra fölgombolják. A keleti ég alig megkülönböztethetőleg világosabbá lesz, de az időközben feljött hold azért még mindig uralja a tájékot s a lovascsapat hosszú árnyai fantasztikusan hegyesednek végig a mezőkön. Lassankint az egész égre átterjed a kelejten kezdődött derengés és egy pár arató-tanyán már megmozdulnak az emberek. A tárgyak láthatóakká lesznek s egy óra múlva már piros csíkok jelennek meg a keleti láthatáron. A lovak érezve, hogy haza felé mennek, vígabban emelik föl fejüket, sőt a borzebek is felhagynak morózus komorságukkal s vígan kezdik egymás fülét harapdálni. A patrol végigmegy a mélyen alvó telepen, s berobog az istállóba; a segéd ura fölveri a kocsisokat, kik aztán lenyergelik a gőzölgő lovakat. * Mire büszkébb az alföldi, mint arra az óczeáni méltóságú, felséges síkságra ?... köröskörül puha gyeppel benőtt térség, távolabb egyegy sárgás kukoricza vagy sötét zöldes muharföld, még távolabb egy keskeny zöld tömeg, valami kis erdő. A gulya, a kolompossal élén, a karikás legyintése alatt arrább megy, mig az elmaradt bikákat egy pár igen kóczos juhászkutya kergeti. A bikák kis idő múlva megállanak és bámészan néznek reánk és kocsinkra. A segéd ur kérdésére a gulyás bemegy az állatok közé és kiválasztja a legszebb almásit s karikájával felénk hajtja. A többi eleinte megy utána, de azután elmaradoz s a méltóságos állat, széles szarvaival s hatalmas nyakával ügyetlenül megáll előttünk s olykor visszanéz a többi felé. A kóczos kutyák csak ugatnak körülötte, mit azonban a nemes állat királyilag föl se veszen. Tomporára be van égetve a kacskaringós M betü, alatta egy magyar czimerrel. A gulyás valamennyit ismeri s el tudja mondani mindeniknek családfáját, isten tudja hányadiziglen. A hátunk mögött, a majorból, nagy bődülés hangzik ki: ide vannak bezárva a hornyuk, melyeket holnap fognak bélyegezni. Az állatorvos ur már behozatta a vasból készült M betűt és a magyar koronát. Szegény hornyuk! A tehenek meg oda állanak a rácsozathoz s csinálnak a műtét alatt oly konczertet, hogy az embernek megesik a szive rajtuk. A gazda s a gulyások adjon istent mondanak s a kocsis megreszelve az akaratoskodó lovak száját a zabolával, megindítja a kocsit. Az egész gulya utánunk néz, sőt még a bornyuk is elhallgatnak egy pár pillanatra. A méltóságos tartású bikák a gyepen sétálnak s konokul néznek a lovakra. Mert a ló és a bika nemcsak a spanyol czirkuszban ellenségek ám, hanem Mezőhegyesen is. Nem egy arra ügető gazdatisztet hajtott meg már a bika s nem egy incselkedő lovasgyakornokot kergetett be az erdő mélyébe. Van a központban egy vaskos termetű, kedves, jó őrmester, kit egyszer szintén meghajszolt a bika. Csakhogy az őrmester urnak nem volt ám lova , igy nem tudott más egyebet tenni, mint belehengeredni egy kis, de eléggé mély gödörbe. A gödör annyira megfelelt az őrmester ur alkatának, hogy épen szinig telt meg vele s igy a bika igen széles szarvaival nem férhetett hozzá, hanem csak homlokával lapitgatta meg az elnyeletett férfiú hasát. A harminczötös számú majortól jó meszszire van a huszonnyolczas számú erdő, hanem a prüszkölő lovak azért hamar megteszik ezt az utat. A huszonnyolczas erdő zöld hátterében látszik a ménes barnássárga szine s a kolompos kolompolását már messziről hallhatjuk. A két szál csikós a fűben heverész s csakis piros mellényük látszik ki belőle. Mikor a kocsizat felébreszti őket, az egyik felugrik s egy pillantást vetve a főállatorvos ur katonai egyenruhájára, a mély csikós nyeregbe zörren s karikáját vállára akasztva, várja a kocsi jöttét. Mikor aztán az állatorvos ur kiszáll a kocsiból, a csikós kemény arczczal szalutálva megszólal: — Jelentem alassan vitéz főállatorvos uram, az állomány százhúsz és három a kórház. Erre a főállatorvos uram azt mondja, hogy jól van , s a csikós ismét szalutálva leveszi a karikást és tovahajtja a ménest, melynek pompás Gidránjai szökdösnek a karikás csapásai elől. Érdekes egy ily csikós. Szebb jelenséget alig lehetne képzelni. Piros huszársipka, kék nyakravaló, piros mellény, kék gatya és hosszúszárú sarkantyús csizma teszi öltözetét, melybe mintha beleöntötték volna, ugy illik a sötétbarna bajusztalan arcz. Nyerge mély, huszárfanyereg, melyben a csikós csak ritkán trappol, hanem legtöbbször galoppirozik. Lova rendesen vásárolt vidéki ló, mely rövid idő alatt tönkre megy a csikós szolgálatában. A folytonos galoppirozás tönkre teszi s a szegény pára nemsokára már nem áll többé a négy lábán, hanem csak támaszkodik azokon. A csikóskosztüm legfontosabb részét azonban a karikás teszi, mely hosszabb és vastagabb, mint a gulyásoké. Ha a csikós lóhátról «kiereszti» ezt a hatalmas jószágot, az egész ménes szökik előle, s cserditése nagy távolra elhallatszik. Az állatorvos ur csakhamar a ménesbe vegyül s nagy gonddal vizsgálja azokat a lovakat, melyek csak az imént kerültek ki a kórházból. A pompás Gidrán-kanczák ott legelésznek csikóikkal ; ezek ugyancsak bizalmatlanul fogadják az ember czirógatását s hajlandók kiszökni a ménesből. S van-e csikós, a ki az ilyen fiatal csikót utóléri? Bizony nincs, mert az ilyen jószág a széllel fut versenyt. S ha ez állatokat látjuk, szinte hajlandók vagyunk elmondani, hogy legszebb a ló csikó korában. A nyak hajlása oly szép, a rövid sörény oly merészséget fejez ki és a finom, vékony lábak oly gyorsaságot fejtenek ki, hogy szinte sajnáljuk, hogy a csikó nem marad örökre csikónak. A hatalmas Gidrán anyakanczák egész ellenkezőek: kifejlődött csontozatuk s erős lábaik századokra látszanak teremtve lenni. E kanczáknál csak a Nonius ménesei különbek, melyek nagyságukkal s erőségükkel szinte fölülmúlják a mecklenburgiakat. Hátuk oly széles, hogy ritka nyereg illik rájuk. A csikós szótlanul nézi vizsgálódásainkat s karikáját a földön maga után húzva, a ménest az állatorvos ur felé tereli, kihez a kanczák és a csikók oly barátságosan simulnak. Az öreg N. bácsi mind ismeri őket, pedig bizony azt a sok ezer mezőhegyesi lovat nem kicsiség ám még számban tartani sem, nem hogy egyenként megkülönböztetni. Mikor aztán ismét a kocsira ülünk s a kocsis meglegyinti ostorával a hatalmas két highflyert («hájfájer» mondja ő), a csikós katonásan szalutál s a ménes bámulva néz utánunk. A távol nőttével a lovak kisebbednek, de