Vasárnapi Ujság – 1884
1884-01-27 / 4. szám - A győztes Bertók. Elbeszélés. Irta Sienkiewitz Henrik. Lengyelből fordította Csopey László 54. oldal / Elbeszélések; genreképek - Képek a jégről (11 képpel) Várnai B. Sándor 54. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
54 Már ekkor nagyon beteges ember volt Zrínyi János. Hiában keresett üdülést a Breznnc melletti dobrávodai gyógyfürdőben, már 1612 február 24-én lezárta szemeit a halál, alig néhány héttel azután, hogy elkísérte Vok Péter holttestét a hohenfurti kolostori sírboltba. Kolowrat Máriával kötött házasságából nem született gyermeke s, igy az összes Rosenberg-birtokok Schwamberg Györgyre szállottak át. A hohenfurti templomnak a három királyokról elnevezett kápolnájában alussza örök álmát Szigetvár halhatatlan emlékű hősének fia. A Zrínyi név, a hős nagy tetteiért s családi összeköttetéseért a leghíresebb cseh nemesi családok egyikével, mindig igen népszerű volt a cseheknél. VASÁRNAPI ÚJSÁG 4. SZÁM. 1884. XXXI. ÉVFOLYAM. A GYŐZTES BERTÓK. — Elbeszélés. — Irta SIENKIEWICZ HENKIK. Lengyelből fordította : CSOPEY LÁSZLÓ. (Folytatás.) Egyébiránt Bertók jól tudta már eleve, hogy egyszer halunk meg, de ezt tudni és róla teljesen megbizonyosodni annyival inkább jól esett lelkének, mert az ütközet már valódi förgeteggé kezdte magát kinőni. Hisz az ezrednek, mely még nem is lőtt, már alig van meg a fele. Más ezredbeli csapatok rendetlenül futnak vissza a harcztérről, de a Pognenbinba, Nagy- és Kis-Krnodába, meg a Mizerovába való fiuk, leigázva a porosz vasfegyelemtől, rendületlenül állnak. Azonban már az ő soraik is inogni kezdenek. Még egy másodpercz és a vasfegyelem lánczszemei felbomlanak. Az ember lába alatt a föld lágy, sikamlós lesz a vértől, melynek nehéz illata összekeveredik a lőpor bűzével. Némely helyt a sorok a hullák miatt nem jöhetnek összébb. A kik még erősen állnak a talpukon, azoknak lábainál vérükben fetrengnek sokan, kínosan nyögnek, görcsösen rángatóznak, haldokolnak, vagy már életjelt se adnak magukról. Nehézzé válik a lélekzés. A sereg ajkain moraj kél: — Vágóhidra hoztak bennünket! — Egy se marad meg közülünk! — Still polnisches Vieli! — hangzik a tiszt szava. — Könnyű neked a hátam mögött beszélni. — Steht der Kerl da! Valahol a sorban egy hang hangoztatja :— Oltalmad alá ... Bertók azonnal folytatja: — Menekülünk óh szent szűz ! És a lengyelek a halál e mezején segítségül hívják a csensztochovi isten-anyát, mondván: «Hallgasd meg imáinkat!» És a földről, a lábak tájáról fel-felhajlik egy-egy nyögés : «Oh Mária, óh Mária!» Az istenanya nyilván meghallgatta a forró imákat, mert e pillanatban ugratott ide a hadsegéd, és hangzik a vezényszó: «Szuronyt szegezz ! Hurrá! Előre!» A szuronyok pillanat alatt fent ragyognak, a csapatok hosszú lánczot képeznek és rohannak előre, fölkeresni a szőllőben bujkáló ellenséget. De hát odáig van még vagy kétszáz lépés, azt a tert át kell futni a gyilkos tűz pusztítása közt.. . Vájjon nem pusztulnak-e el egy szálig.' Vajjon nem szaladnak-e meg ? Elveszni elveszhetnek, de meg nem futamodnak, mert nagyon jól tudja a porosz vezénylet, mily húrokat kell pengetni lengyelszívben roham idején. Az ágyuk dörgése, a fegyverek ropogása, a füst, a félelem és nyögés e pillanatában megharsan a lengyel himnusz : «Jesete Polszka nie zginela» ... a melytől felpezsdül keblük minden csöpp vére. — Hurrá ! — kiáltják a fiuk és folytatják: — «Poki mi zsijeme !» Tűz futja át ereiket, láng perzseli arczukat. Rohannak mint szélvész a ledöntött ember- és lóhullákon, és a tört fegyvereken át. Sokan elhullanak, de azért egyre rohannak zaj és dalolás közt. Már elérik a szellő peremét, már el is tűntek benne. Csupán az ének hallik, vagy felcsillan egy-egy szurony. A csúcson a tüzelés egyre hevesebb , lent a harsonák riadása egyre erősebb. A francziák sortüze egyre gyorsabbá válik, őrült, lázas gyorsaságúvá . . . De im elhallgattak! Odalent pedig a harczok edzett farkasa, az öreg Steinmetz porczellán-pipájára rágyújt, és elégülten mondja : — Csak ezt harsogjátok nekik ! Már elérték a tetőt ! Kisvártatva egy a büszkén lobogó háromszínű zászlók közül egyet leng fölfelé, oldalra hajlik és eltűn . . . — Ok nem tréfálnak ! — mondja Steinmetz. A tárogatók újra harsogják a lengyel himnuszt. A másik pozeni lengyel ezred siet az elsőnek segítségére. foly. A szőllőbokrok közt kemény szurony-tusa És most Múzsa, zengd el Bertókom tetteit, hadd tudja meg az utókor is, miket mivelt ő. Bertók szívében őrületes dühödtséggé olvadt össze a félelem, türelmetlenség és a kétségbeesés , de ha szólt a zene, tüstént kifeszült minden erő, akár a vasdrót. Haja ég felé meredt, szeme szikrákat szórt. Elfeledte már azt is, hogy «egyszer kell elveszni», elfelejtkezett mindenről, és hatalmasan megmarkolva fegyverét, rohant a többiekkel előre. Amíg a magaslatra ért, felbukott tízszer is, betörte az orrát, összekeverte arczát vérrel és földdel, de azért rohant előre, fuldokolva, zihálva, és tátott szájával kapkodva a levegőt. Kimereszte a szemét, csakhogy el ne szalassza a francziákat a bokrok közt, és rá is bukkant háromra, akik ott álltak a zászlónál. Algiriak voltak ezek. Vajjon mit gondoltok, megfutott-e Bertók? Korántsem ! Most olyan hangulatban van, hogy magát a Luczifert is megragadná szarvánál! Amint hozzájuk ért, ezek nagy bődüléssel rohanták meg, két szurony, mint két óriás falánk, már-már keresztüljárta kebelét, de Bertók nem hagyja magát, csövénél fogja meg puskáját, mint valami kocsirudat, és úgy suhint vele ... Szörnyű bődülés volt a felelet, és két fekete halálos görcsöktől vonaglott a földön. A harmadiknak, aki tartotta a zászlót, vagy tíz társa futott segítségére. Bertók, akár a fúria, rohant nekik. Sortüzet adnak. Egy villanás, egy roppanás! s ugyanakkor kihallik a füstgomolyok közül Bertók rekedt szava: — Nem találtatok el ! És ismét megcsinálta fegyvere a halálos félkört, és ismét nyögés kél az üités nyomában. Az algíriak meghökkentek ez embernek eszeveszett, őrjöngő támadásától, és hátrálni kezdtek; Bertók pedig vagy rosszul hallotta, vagy tán valami arab szót ejtettek ki a szájukon, elég az hozzá, neki ugy tetszett, mintha azt kiabálnák: — Magda! Magda ! — Magdára fáj a fogatok? — üvölte Bertók és egy ugrással közöttük termett. Szerencsére már akkor a többi Bertókok és Vojtekek futottak segítségére. Ádáz tusa fejlődött ki, a harczosok hallgattak, csupán a fegyverek csattogtak, s a küzdők lihegtek és nagyokat fújtak. Bertók rettenetesen működött. Egészen fekete volt a füsttől, befecskendezve a vértől s inkább vadállathoz, mint emberhez hasonlóan, magánkivüli állapotban — csapásaival csak úgy tömte le az embereket, törte a puskákat és ütötte a fejeket. Kezei ugy jártak akár egy rombolást szóró gép karjai. Eljutva a zászlótartóhoz, vaskézzel ragadta azt torkon. A zászlótartó szemei kidüledtek, arczát elfutotta a vér, egyet hörgött — és kihullt kezéből a nyél. — Hurrá! — kiáltott Bertók s magasra emelve a zászlót, elkezdte azt lobogtatni. Ezt a libegő-lobogó zászlót pillantotta meg alulról Steinmetz. Azonban a lobogó csak egy perczig volt látható, mert a következőben Bertók menten agyonütött vele egy aranyzsinóros vörös sapkást. Ez alatt földjei előre nyomultak: Bertók egy pillanatig magánosan maradt. Letépte a lobogót a nyélről, elrejtő kebelébe, két kézre fogta a rudat és társai után törtetett előre. Az algíri turkuszok vad módra üvöltve futottak a hegyen levő ágyukhoz; sarkukból nem tágítottak a Vojtekok és Bertókok, rettentő csapásokat osztogatva a puskaaggyal és szuronyokkal. Az ágyuknál levő zuávok barátra, ellenségre tüzeltek egyaránt lőfegyvereikből. — Hurrá! — kurjantott ismét Bertók. Embereink már elérték az ágyukat. Uj tusa fejlődött ki itt. Fegyver fegyver ellen küzdött. Ekkor jött segítségül a második pozeni ezred. Bertók kezében a zászlónyél valami ádáz cséplővé változott. Minden ütése sort nyitott a francziák zárt tömegében. A zuávok és turkuszok megrémültek. Azon a ponton, ahol Bertók keze működött, kezdtek hátrálni. Egy perez, és Bertók az ágyún terem, mintha csak az ő hóka kanczáján ülne. De társai még hozzá se érhettek, Bertók máris egy másik ágyún nyargalt, miközben leütött egy második zászlótartót. Hurrá Bertók! — hangoztatják társai. A diadal teljes volt. Az ütegek porosz kézbe kerültek. A hátráló franczia gyalogság, a hegy túlfelén más porosz ezredekre bukkanva, lerakta a fegyvert. (Folyt. köv.) KÉPEK A JÉGRŐL. Jégpálya ! Tükre és jelképe az életnek, csábitó, de hazug, fényes, de sikamós jéglapoddal ; — minő két végig suhanni simán és nesztelen meszeterülő tiszta meződön, melyen millió sugárkára megtörve csillog a csillagok fénye, mig a könnyű korcsolya rezgő szilánkokat hasit türelmes hátadon s éles vasával ábrándos arabeszkeknek most gömbölydeden kanyargó, majd merészen kiszögellő idomait rajzolja rá. Itt suttogó párok keresztbe fogott kézzel keresik a sötétebb és csendesebb helyeket, s ütemhez alkalmazott lépteik alatt gyöngéden simul egymáshoz az áruló barázda, ott dühös vetélytárs vág mélyebb redőt a szokottnál a fagyos kéregbe s mérges vonallal szeli át a szembejövőnek legfinomabb Halifaxra valló vékony és sugárszerű nyomait. Ma csak vonalak, holnap tán vasak is kereszteződnek. Vagy nem ? Hisz ez a bolond és hideg jégtükör — hinnék-e, hogy csupa néma vallomások, titkolt ábrándok és rejtett vágyak szeszélyes betűivel teljes. A sors néhol összebogozza a szétfutó csikókat, azután újra szétveti őket messze, messze, egészen ellenkező irányban, ahol többet soha sem találkoznak össze. Amott egy hullámzó vonal epedve látszik űzni azt a másikat, azt a halványt, melyet csak épen hogy rálehelt a piczi lábacska, mely őzirammal lebegett végig a nyilt sikon, itt meg minden ösvény czifrára kerekített kacsban ér véget, mint hogyha ugyanazon nap körül tánczoló bolygók ellipszei lennének. Minő regények, pletykák és kalandok e semmi grammatikát nem ismerő abrak a dabrákban, egész addig, míg a lámpák lassanként kialusznak, a zaj elcsendesül, napszámosok lőnek durva bekecseikben s mig vizzel beöntik a tágas tért, pipaszó mellett, mogorván, elseprik róla mindazt, a mit a korcsolyák beszéltek. A jégpályák rendesen a táncztermek előcsarnokai. Ha Hymen a bálokban köti is rózsalánczait, de azok a virágok, melyeket koszorújába fon, itt nyilnak először. A bál hivatalos feszessége már a garde des dames-ok kritikusi szemei előtt érleli meg azt a hajtást, mely itt önkénytes véletlen támad életre. Ah a jégen még minden regényes és érdekes,nem úgy mint a parkettek csiszolt koczkáin. Mennyi alkalom egy-egy véletlen találkozásra, egy-egy váratlanul felajánlott lovagias szolgálatra, melyet nincs és nem is lehet mód visszautasítani. Aztán ki is ellenőrizne minden felszakadt sóhajt, minden lopva vetett tekintetet, melyet sulphidek könnyű suhanása közben árul a szem? Itt nem ülnek hosszú sorban sárkánynézésű mamák, benső elégtétellel, de gáncsoskodó és átkozott éleslátással legeltetve szemeiket a forduló párokon. Szóval a jég az a terrénum, ahol a fiatalság még föltétlenül uralkodik, kijátszva a földi gondviselést s féket eresztve pezsgő kedve csapongó derűjének. Nem értem azokat, akik a felsőbb tízezer hagyományai szerint kilesett órában látogatják a városligeti tó korcsolyázó helyét, mikor mindenki elszéled s csak itt-amott unatkozik nagyúri közönnyel egy-egy világgyülölő kedély, ki diétából űzi a sportot s hullámzó schawl-ba bányálja érzékeny nyakát. Azoknak, kik templomba is csak a déli misékre járnak, elegáns dolog akkor menni a jégre is, mikor legkevesebb a tolongás. A kényelmet — azt megkaphatják, de azt, a mi e mulatságnak úgyszólván költészetet képezi — soha. Mi más, mikor a népáradat megindul a főváros két utczáján, a kerepesi és a sugárutakon, s tolongva hullámzik lassú vonalban a liget zúzmarás kopasz fái felé, melyek között már messziről integet a kitűzött zászló. A csöndes téli szél kiveti a műcsarnokig a zene villanyozó ütemeit, s a hód- és kasztorprémes muffokba dugott gömbölyded karokon megcsörren a ráaggatott korcsolyapár. És kivillannak a