Vasárnapi Ujság – 1884
1884-02-10 / 6. szám - A győztes Bertók. Elbeszélés. Irta Sienkiewitz Henrik. Lengyelből fordította Csopey László 90. oldal / Elbeszélések; genreképek
90 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 8. SZÁM. 1884. XXXI. ÉVFOLYAM, melyet a párisi rongyszedők egy oly tanácsi végzés ellen kezdeményeztek, a mely bizonyos, hogy bénitólag fog hatni több más, a rongyszedési ipartól föltételezett üzletágra is. Már több izben tettek kísérletet jelentékeny tőkéjű vállalatok alapítására, melyek a rongyszedés monopóliumát kézre kerítsék. Mindez azonban, ha meg is csappantotta időről-időre rongyszedők jövedelmét, de végkép nem tette a őket keresetképtelenekké ! Tovább is megjelentek, a kora hajnali órákban, kopogó cipőikkel az alvó Páris néptelen utczáin, egyik kezökben pislogó lámpa, a másikban kurkászó kampó, melylyel fölrezzentették a majszoló patkányokat, s meg-megállva a szemetes zugok bűzös halmazai előtt, szakértő figyelemmel vizsgálták át azoknak tartalmát s rakták bele a használható hulladékokat házukra akasztott ronda kosaraikba, hogy ki indíthatta most a községtanácsot arra, erőszakos konvulziót idézzen elő egy oly elterjedt kereseti ágban, minő a rongyszedés, nem igen lehet tudni. Sokat suttognak azonban oly dolgokról, melyek nem valami tiszta színben tüntetik föl bizonyos körök hivatali önzetlenségét. Mondják, hogy létezik egy hatalmas angol társaság, mely már régóta kerülgeti azt a pompás zsákmányt, melyet Páris hulladékainak neveznek s hogy ez a társaság maga több milliónyi értékűre becsülte azt a rongy-és hulladék-állományt, mely Páris utczáin szemétként hever. Azt hihetnék sokan, hogy ez a becsű kissé mindenesetre túlzott. De a világért sem az. Mert ha csak két frankra tesszük egy rongyszedő átlagos napi keresetét, amaz 50,000 iparűző mellett, mely naponként Páris utczáit üzlete érdekében bebarangolja, már ez is évenként 36 millió összeget képvisel. Gyanús színben tünteti föl a községtanács végzését még az a körülmény is, hogy ugyanazon napon, melyen a szajnai préfet rendelete megjelent, a háztulajdonosok egy gyárostól jelentést kaptak, melyben ez előírás szerinti szemetes ládák készítésére tett ajánlatot. Hogy mikép értesülhetett ez az üzletember a még akkor köztudomásra sem jött rendelet tartalmáról, az természetesen a találgatásokra tág tért nyit a gonosz nyelvek előtt. Bizonyos az, hogy a nevezetes kezdeményezés ezereket fog kenyér nélkül hagyni, és néhány más iparágat is fog sújtani, mint például az ócskadugó-készítőket és különösen a franczia papírgyártást, mely rohamosan fog meghátrálni a külföldi gyárak versenye elől. De ami különösen érzékenyen érinti a franczia szellemet, ez az, hogy a romantikus alakoknak és hagyományoknak egy egész világát meríti a feledés tengerébe, mely valaha oly hálás tárgya volt a dráma- és regényirodalomnak, a Féval-féle ponyvairány fénykorában. Ne hagyjuk letűnni ez érdekes típuszt a szereplés színpadáról, anélkül, hogy egy pár ismertető szót ne ejtsünk róluk, mely bizonyára azt a közönséget is érdekelni fogja, amely különben nem volt abban a szerencsés helyzetben, hogy szemtől-szembe ismerje őket. A párisi rongyszedők testületének megvan a maga arisztokrácziája és a maga polgári osztálya, sőt a maga harmadik rendje is, a szerint, a mint foglalkozása egyik vagy másik ágába vág a rongyszedésnek. A kurkász (piqueur, vagy coureur) például legalsóbb faja a rongyszedőnek ; nincs állandó helye, utczáról-utczára kóborog, s minden szemetet átkutat, kezében lámpával, hátán a fonott puttonnyal, melyet maga tréfás fargonján «fűzfa kasmírnak» nevez. a Szereti ez életet a függetlenségért, melyet nyújt s vaskampójával, ha elég szorgalmas hozzá, naponként 2—3 frankot is megkeres. Középső helyet foglal el a rongyszedőtársadalomban az úgynevezett «házi rongyszedő» (placier). Ennek már megszokott helyei vannak valamelyik jószívű házmester engedélyéből. Fontos állomásokat tart kezén s akadálytalanul hatol be azoknak udvaraiba. Gazdag városrészekben 8—10 frankot is megkeres naponkint, sőt van olyan is, aki a 120 frankig fölviszi. Az ilyen aztán nem is jár puttonnyal hátán, hanem kis taligájával járja be napi útját, melyet hol kutyája, hol meg felesége és gyerekei hoznak. Mindkettőnek felette áll a rongykereskedő, a clineur, aki maga soha sem ereszkedik le a szemétdombig, hanem csak vásárol és újra elad. Gyakran hallani az utczákon csengő hangját, a mint «törött üvegeket!» vagy «ócska rongyot, ócska vasat!» kiáltoz. Vannak szemérmes rongyszedők is, kik rendesen czélt tévesztett, elzüllött egyénekből telnek ki; félreismert lángelmék, balsors-sujtotta hivatalnokok, dologtalan, renyhe csavargók, kik fokról-fokra sülyedtek odáig, hogy erre a mesterségre adják árva fejőket. A köznyelven «Nadrágos asszony»-nak nevezett városrészben csak nemrég halt el egy ilyen típusz, ki 1848-ban némi szerepet játszott, majd viszontagságos életpálya után harmincz évig rejtőzött nevezhetetlen nyomorban a rongyszedőknek negyedében. Mert a rongyszedőknek külön negyedük van. Ott laknak mindnyájan a várfalak környékén, saját magok által meghatározhatlan anyagokból készített kunyhókban. Legismertebb tartózkodási helyük a Doré-nak és a Maupynak nevezett két városrész. Itt élnek távol a világ zajától. Egy-egy család egy közös szobát foglal el heti 1—2 franknyi bérért. Reggel 10—11 óra tájt aztán megkezdődik a szanelődés. Kiürítik a földre puttonyaik tartalmát, s minden tárgyat osztályoznak; mikor készen vannak ezzel, a rongykereskedőt keresik fel, kinek eladják munkáik eredményét. A piszkos szemetes ládák tartalma így nő újra forgalomba a legelegánsabb czikkek neve alatt. A kidolgozott csontok a fogkefe-gyárakba kerülnek, a közönséges csontokból fekete festék készül. Néhány undorító kövérséget félrevetnek; jó lesz gyertyának, sőt vajnak is megjárja szerényebb konyhák szükségleteire, amelyek tudják, honnan kell és lehet valamit minél jutányosabban szerezni be. S a törött üvegek ? Beváltják mázsáját 3 és fél frankért s aztán az üveggyárakba küldik. A gyapjurongyok papírra használódnak föl, a lenrongyokat pedig szétfosztják és újra szövik. Vannak ócska dugók, melyeket százával adnak két sou-ért; mit csinálnak ezekkel? Egyszerűen kalórba mártják s olyan fehérek lesznek, mint a hó; a fűszeres egy frankért adja el százát. Épen ezért nem jó bízni az igen fehér dugókban, valamint az igen fehér kis szivacsokban sem, melyeket 10 centime-on kínálgatnak az utczán, s melyek hasonló kezeléssel átalakított kórházi szivacsok. Hát az elszaggatott czipők ? Az ócska talpat két új talp közé varrják, s a czipész különös ajánlattal sózza vevője nyakába, mint elszaggathatlant. Ami a bőrt illeti, abból karikákat szabnak esernyők tetejére. Egy más érdekes metamorfózis. Páris, a választási mozgalmak kivételével, évente 1.325,370 fajragaszt fogyaszt el. A választási manifesztumokkal együtt természetesen sokkal többet. És valószínűleg egy képviselőjelöltnek sem jutott soha eszébe azon töprengeni, hogy mi lesz sorsa azoknak az ünnepélyes politikai vallástételeknek, melyekben az adók eltörlését s több ily üdvös reformokat ígér. Nos hát papirragacsokat készítenek belőle, czipőgombok előállításához. Szóval a párisi rongyszedő semmit sem hagy felhasználatlanul. Még a kenyérhéjakat is belegyömöszöli puttonyába. Ha tiszták, maga eszi meg, ha piszkosak — a közönséggel eteti meg. Mert tudnunk kell, hogy a jól megszárított, kisütött és porrá tört fekete kenyérhaj kitűnő kérget szolgáltat a vendéglőkben a sonkadarabokhoz. Aki kíváncsi rá, hogy mi történik azokkal a kis hajcsomókkal, melyeket a nők fésűjeikből tisztítanak ki, a rongyszedő útján megtudhatja, hogy miután naponta kilószámra gyűjtenek össze belőle, fontját 4 frankért árusítják el fodrászoknak, kik viszont illatos, selymes tekercsekké dolgozzák fel, s úgy szolgáltatják vissza, jó áron, eredeti tulajdonosnőiknek, hogy bizonyos hiányokat pótoljanak velük, melyekkel nem szoktak kérkedni. Még különösebb a szárdellás dobozoknak értékesítése. Először is fűrészporral keverik össze, aztán tűzbe teszik. A meleg hatása alatt a dobozok szétesnek, s csak a hamut kell eltávolítani, hogy az örvény készen álljon a használatra. Van iparos, aki ilyen módon több mint 100,000 frank értékű örvényt nyer évenként szárdellás dobozokból. Magok a dobozok a lemezgépbe kerülnek, hol kitisztítva, kifényesítve és átdolgozva gyermekjátékhoz és velenczei lámpákhoz használtatnak föl, mig a hulladék vaskéneget szolgáltat az iparnak. Eme csak vázlatosan előadott ipari feldolgozásokból is kitetszik, hogy a rongyszedő csakugyan hasznos munkája a czivilizácziónak, s foglalkozásának fontos nemzetgazdasági jelentősége van. Érthető ebből az a mozgalom is, A GYŐZTES BERTÓK. — Elbeszélés. — Irta SIENKIEWICZ HENRIK. Lengyelből fordította: CSOPEY LÁSZLÓ. (Folytatás.) Bertók levelei most már áradoztak a francziák iránti megvetéstől. «Minden csatában ugy futnak előlünk, mint a nyulak» irta Magdolnának. És igaza is volt. Azonban Páris ostroma nem igen nyerte meg a tetszését. Napokig kellett feküdni a futóárkokban, hallgatni az ágyuk fülsiketítő dörgéseit, és a mellett ázni is. Aztán meg nagyon sajnálkozott ezredbeli társai után. A mely ezredhez beosztották őt önkéntes minőségben, abban jobba dán német fiuk voltak. Igaz ugyan, hogy ő már beszélt németül, de csak töredezve. De azért «polnischer Ochs» volt a becses neve az ezredben, és hogy más, jóval érzékenyebb boszantásoknak nem volt kitéve, azt leginkább érdemjeleinek és rendjeinek köszönheti vala. Néhány csatározás után azonban már itt is kivívta társai elismerését, és egészen megbarátkozott velük. Végre is saját emberüknek kezdték őt tekinteni, mivelhogy az ő dicsősége dicsőségére vált az egész ezrednek. Bertók sértésnek veszi vala, ha valaki őt németnek meri nevezni, de a francziáktól való megkülönböztetés okáért ő maga is «ein Deutscher» -nek nevezte magát. Úgy tetszett neki, hogy ez egészen más valami, már pedig ő nem akart rosszabb lenni társainál. Mindamellett olyan eset is előadódott, amely gondolkozóba ejtette volna őt is, ha ugyan a gondolkozás megfért volna az ő vitézi eszével. Egy izben ezredéből elküldtek néhány századot az önkéntes vadászok ellen. Lest vetettek a vadászoknak, akik csakugyan bele is kerültek a kelepcébe. Ez alkalommal azonban Bertók nem látta a lövések hallatára legugguló vörös sapkákat, mert az ellenséges csapat valamely idegen légió töredéke volt. A mindenfelől bekerített önkéntes vadászok oly vitézül védték magukat, hogy egyeseknek sikerült elmenekülni, a többiek pedig jobbadán halálos sebektől vérzettek el, és nem adták meg magukat, jól tudva, mi sors vár reájuk a fogságban. Bertók százada csupán két foglyot kerített hatalmába. Este bezárták őket az erdészi lakba. Másnap főbe kellett őket lőni. Az ajtónál őr állott. Bertóknak bent a szobában kellett őrt állnia. Az egyik fogoly már nem volt fiatal ember, szürke bajszú, közönyös arczú hadfi; a másik lehetett husz éves, alig pelyhedzett kis bajusza, és inkább látszott kisasszonynak, mint katonának.— Itt a végóra, — szólalt meg a fiatalabb, — egy golyó a szivbe és vége ! Bertók megrázkódott, hogy szinte megcsörrent kezében a fegyver — az ifjú lengyelül beszélt... — Mindegy már nekem, — feleié kelletlen a másik, — Istenemre, mindegy! Eleget kínlódtam már... Bertók szive egyre hevesebben dobogott. — Hallod, — szólt tovább az idősb, — a dolgon immár nem segíthetünk. Ha félsz, gondolj egyébre vagy igyekezzél elaludni. Ördög vigye ezt a keserves életet! Isten uccse ! nem bánom már! — Szegény anyámért fáj szivem ! — válaszol az ifjú tompán. És hogy elnyomja felindulását és önmagát rászedje, fütyörészni kezdett. Azonban hirtelen fölkiáltott: — Ördög és pokol! El se búcsúztam tőle ! — Megszöktél hazulról ? — Igen, azt hittem, megverik a németet, és véreinknek könnyebb sorsuk lesz Pózenben. — Én is azt hittem. Most pedig... Az öreg a kezével intett, és magában dörmögve végzé be a mondatot, míg szavait túlfütyölte a szél. Az éj hűvös volt. Apró szemű eső csapkodta az ablakot, az erdő ugy feketéllett, akár a gyászlobogó. A szoba szögleteiben is zúgott a szél, a kéményben pedig üvöltött, akár a mérges eb. A magasra felfüggesztett lámpa ott pislogott az ablak fölött, kísérteties fényt lövelve