Vasárnapi Ujság – 1884
1884-02-03 / 5. szám - A győztes Bertók. Elbeszélés. Irta Sienkiewitz Henrik. Lengyelből fordította Csopey László 74. oldal / Elbeszélések; genreképek - A házi állatok tehetségeinek fejlesztése 74. oldal / Elmélkedések; Értekezések; fejtegetések
74 azért is nagyon nevezetes, mert csaknem szemben fekszik vele, bár a tengerparttól kissé beljebb, a híres Mekka, a mohamedán világ szemefénye. Szuakim megvédése érdekében az egyiptomiak ezért sok minden áldozatot hoznak. Ezek közt nem a legcsekélyebb, hogy egy főpapot, Sejk-Syed-Mahomed el Mhargani-t, is leutaztattak a jelen év első napjaiban Szuakimba. A nevezett főpap a mahomedán világ összes sejkjei között a harmadik helyet foglalja el, Mahomed egyenes utóda s így fellépése nagyhatású volt. Seregestől tódultak közelébe a hivők, hallgatni átkozódásait a «málidi» s követői ellen, lova előtt három ember visz bíborpiros zászlót, melyre a korán szavai vannak felírva s mindenfelé leborulnak előtte. Ha ez az öreg, beteges ember vállalkozik, hogy Szudán rengetegeibe is behatoljon, prédikácziói kétségkívül fel fognak érni egy-egy kisebb csata megnyerésével. Jelenleg azonban még jó messze áll az idő, midőn az egyiptomiak eljuthatnak Khartumba, vagy épen El-Obeidbe s addig sok véletlen történhetik. VASÁRNAPI ÚJSÁG, 8. SZÁM. 1884. XXXI. ÉVFOLYAM. A HÁZIÁLLATOK TEHETSÉGEINEK FEJLESZTÉSE. Hogy az ember közelléte a háziállatokra nagy hatással van, senki sem tagadja. Különösen a kutya és ló, e két állat, melyekkel az ember legtöbbet foglalkozik, egész sereg, majdnem az emberhez hasonló sajátságokat vesz fel, melyekről a vadászok s a puszták lakói, de egyúttal komoly férfiak is, igen sok, csaknem csodálatos dolgot jegyeztek fel. Lehet vitatni, hogy mindez még nem lelki tehetség nyilatkozata, hanem csak ösztönből és megszokásból ered : a megkülönböztetés tulajdonkép csak elméletileg lehet fontos, gyakorlati szempontból kétségtelen, hogy a háziállatok tehetségei az ember közelléte által változáson mennek át. Régóta észrevették már, hogy e tehetség nyilvánulása leginkább az öröm kifejezésében látható. A kutya, midőn gazdáját ismét megpillantja, egész izgatottsággal csóválja farkát s ugrál felé; a paripa, midőn urának örömmel nyerít vagy a majom, midőn őrét látva csaknem őrületesen ugrál, igen világos példák erre. De a házi állatok, sőt a rabságban levő vadállatok körében is gyakran találunk ily jelenségeket. Az oroszlán úgy játszik néha őrével, mint a macska s még a vad farkas is hízelkedve nyúl végig lábainál. A madaraknál ilyesmit igen ritkán lehet tapasztalni. A baromfiak gyorsan előrepülnek vagy szaladnak, midőn az ételt osztó nőt látják, azonban háladatosságuknak igen csekély jelét szokták adni. Vannak azonban esetek, midőn a galamb annyira hozzászokik úrnőjéhez, hogy láttára előrepül. Gondos vizsgálók átalában azt állítják, hogy a madarak közül még leginkább a galamb s azonkívül a lud mutatnak legtöbb hajlandóságot az emberhez : a tyúk s kacsa csaknem semmit. De még a galambról sem kell sokat feltennünk. Az a régi hit, hogy a postagalamb azért is siet, hogy minél előbb eljuthasson urához, teljesen alaptalan. Megérkezésekor legkisebb jelét sem mutatja, hogy a viszontlátáson örül. Ellenben tény, hogy postaszolgálatra is lassan és fokozatosan kell betanítani s e tanítás nem minden galambnál sikerül. Azt a galambot, mely urához nyájaskodva simul, bizonyosan egészen kis korától fogva szoktatták az emberi társasághoz. A madarak idegenkedő, vagy legalább közönyös magaviseletét azonban hosszas szoktatás által le lehet győzni. Különösen érdekes példák erre a papagály és a kanári madár. Alig van oly papagálytartó ember, ki ne tudna beszélni arról, mily örömöt mutat ez állat, ha urát viszontlátja. A tyúknak soha sem jut eszébe, hogy kiterjesztett szárnyakkal üdvözölje gazdáját; ez az üdvözlet csak a tápláléknak szól: a papagály ellenben a táplálékot nyújtó egyénnek is örül. A papagály magaviselete tehát nem egyszerű ösztönből származik, már csak azért sem, mert érzelem mindig vegyül belé. Gyakran megtörténik, hogy a papagály jobban örül gazdája láttán, mintha saját , magához hasonló állatot vesz észre. Világos ezért, hogy az érintkezés az emberekkel új és különös lelki érzelmeket keltett fel benne. Ugyanezt lehet észlelni a kanári madaraknál, különösen ha oly eredetűek, melyek több nemzedéken át családoknál voltak. Az ily kanári nem ritkán üldözi saját fajrokonát, mig az embernek mintegy hízelkedik. Igen érdekes észleleteket tett egy komoly természettudós nemrég egy kanáriról, melyet valóban csodás állatnak lehetett nevezni. A kis állat asszonyának ujjára repült, mihelyt kalitkája ajtaját kinyitotta s ahogy ajkával vagy feje bólintásával jelt adott neki, azonnal énekelni kezdett. Még ha éjjel keltették is föl, megtette ezt, ha csak nem volt nagyon rossz kedvű. Ha a nő kezéről lerázta, fejére szállott, sőt fülét és orrát választotta ideiglenes tanyázó helyének. Bármikor s bárhonnan is visszatért azonban egyszerű hívás után az ujjra. Mig több, egyszerű parancsszó elegendő volt, hogy halottnak tettesse magát. Behunyta szemeit s mozdulatlanul feküdt az asztalon. Igy maradt, ha csőrénél fogva jó távolságra vonszolták is, mindaddig, mig úrnője pisszenésére egyszerre fölnyitotta szemeit, felugrott s hangosan énekelni kezdett, mintha maga is büszke lett volna produkczióira. E tettetés előidézésére a legcsekélyebb megrémítés sem volt szükséges, az egész csak játék volt. Hasonló játékszerű produkcziót mutatott a háborúskodással. Ha úrnője vagy gyermekei élesen füttyentettek, rögtön oly helyzetbe tette magát a madár, mintha kis harczoló kakas volna, lehajtotta fejét s oly hangosan énekelt, hogy a gyermek fütyülését túlharsogta. Alig lehetett meghatározni, vájjon versengésből dalol-e vagy mert haragszik. Valószínűbb azonban, hogy az utóbbi eset volt, mert a madár szárnyait verdeste, szemei haragosaknak látszottak s ha kimerült, elhallgatva ide-oda tipegett, hogy harczot ismét megkezdje s végre ily harcz után a jó időbe került, mig ismét az ujjra szállott. Ugyanez a madár más emberekhez, sőt az ölebhez is hamar hozzászokott. Székre repült, kutyára nézve énekelt, míg a kutya is barátságosan s farkát csóválva tekintett reá. Ha gyermekek a kutya hátára tették, egyik állata sem rettent meg. Ha néha összevesztek, a madár mérgesebb volt, mintha tudná, hogy őt oltalmazzák. Jellemző, hogy e rendkívüli kis állat más kanári madarat épen nem szenvedhetett. Különben a kanári madarak egyátalán szívtelen rokonok. Nem ritkán történik, hogy egyik hím megöli a másikat s az anya a kis állatot kidobja fészkéből. S mindez összefügg azzal a körülménnyel, hogy az emberrel megbarátkoztak s picziny lelkükben egészen új érzelmek és hajlamok keletkeztek. A legnevezetesebb hajlam, a mit az ember idomítás által az állatoknál felkelthet, a versenyzés. Két állatnál különösen mintegy második természetté válik ez: a versenyparipánál s a postagalambnál. Nem ritka eset, hogy a versenyző ló túlbuzgóságában még versenytársát is megtámadja s harapás által igyekszik őt harczképtelenné tenni, amiből látszik, hogy teljesen átérzi a versenyzés jelentőségét. A nemes postagalamb is sokszor mutat erőfeszitést, hogy más, vele egyidejűleg versenyre kelt galambnál előbb érje el fészkét s ezért meggyorsítja repülését. Kétségtelen, hogy ez állatokban megvolt már eredetileg is bizonyos alapja a versenynek, de az is bizonyos, hogy e hajlamot az fejlesztette ki s változtatta át tehetséggé. ember Mint említettük, a kutya és ló a legtanulékonyabb állatok s ha ezek életéből, s hogy úgy szóljunk, jellemvonásaiból akarnánk egyes példákat kiemelni, kétségkívül még érdekesebb adatokat nyernénk. De e vonások eléggé ismeretesek, s ha az olvasó csak egy pár, előtte ismert esetre gondol is, nem tagadhatja, hogy az ember képes a háziállatok tehetségeit fejleszteni. Ki tudja, a jövőkor, ha a háziállatokra több gondot fordít, nem fog-e új meglepő eredményeket létesíteni ? A GYŐZTES BERTÓK. — Elbeszélés. — írta SIENKIEWICZ HENRIK. Lengyelből fordította: CSOPEY LÁSZLÓ. (Folytatás.) Az üldözésben Bertók kerített még egy harmadik zászlót is. Látni kellett, amint izzadtan és véresen, fáradtan és zihálva ereszkedett le társaival a hegyről, büszkén lobogtatva a diadalmi jeleket. Mit nekem a francziák! ezt látszott kifejezni arcza. Mellette lépkedett az összevérzett, kimerült Vojtek, akire Bertók ígyen förmedt rá: — Hát te mit hazudtál nekem ? Nincs e mihasznákban parányi erő sem. Összekarmoltak engem is, téged is, mint a macskák szoktak, és ezzel vége a vitézségeknek. Alig hogy meglegyintem egyiket-másikat, máris halomra dől mint a légy... — Ki hitte volna, hogy te ily bőszült légy! — felesé Vojtek, aki tanuja lévén társa hőstetteinek, most egészen máskép vélekedett róla. De hát van-e olyan, aki tanuja nem lett volna e hőstetteknek? Látta mindenki, látta az ezred, a tisztek nagy része, sőt a történelem is. Bámulva nézte most minden ember ezt a szőke, ritkás bajszú és meredt szemű parasztot. «Ach! Sie verfluchter Pole !» — mondá neki az őrnagy, gyöngén meglegyintve arczát, amire Bertók laposra húzva száját, nagyot mosolygott. Mikor az ezred a hegy alján sorba állt, az őrnagy megmutatta hősünket az ezredesnek, ez pedig magának Steinmetznek. Az megnézi a zászlókat, elviteti onnan, aztán neki áll Bertókot bámulni. Az én Bertókom pedig úgy áll, mintha nyársat nyelt volna, «tisztelkedik», az öreg tábornok csak egyre nézegeti és csóválja a fejét. Végre valamit oda súg az ezredesnek. Jól hallatszik e szó: Unteroffizier!— Zu dumm, exczellencz ! — feleli az őrnagy. — Kisértsük meg, — szül ő nagyméltósága, — és megfordítva lovát Bertókhoz közeleg. Bertók pedig azt se tudja már, fiú-e vagy leány! Hallatlan dolog az porosz seregben, hogy egy tábornok szóba álljon a közbakával! Ő nagyméltóságának ez nem kerül fáradságába, hiszen tud lengyelíi1, aztán végre is ez a közbaka három zászlót és két ágyút hódított el. — Hova való vagy ? — kérdi a tábornok. — Pognenbinda. — feleli Bertók. — Jól van. És mi a neved? — Szlávik Bertók. — Mensch ! — magyarázza az őrnagy. — Menes! — Tudod-e, — ismétli Bertók, miért hadakozol a francziákkal? — Igenis tudom, exczelencziája... — Mondd hát. Bertók elkezd himezni-hámozni, hogy: «Mert... mert... mivel.. .»szerencsére hirtelen eszébe jutnak Vojtek szavai, és siet is velök kirukkolni, hogy el ne feledje ... Hát mert ők is németek, csakhogy a hitványabb fajtából! A kegyelmes ur arczizmain reszketés fut végig, mintha nevetni volna kedve. De csakhamar odafordul az őrnagyhoz, mondván : — Igaza volt, őrnagy úr. Bertók pedig önmagával elégedetten úgy áll ott, mintha ki volna peczkelve. — Hát ki nyerte meg a mai csatát? — kérdi újra a tábornok. — Én, exczelencziája! — feleli Bertók határozottan. A kegyelmes ur ajkai újra reszketni kezdenek. — Igen, igen, te nesze, itt a jutalmad... És az öreg katona leveszi a saját melléről a vaskeresztet, lehajlik, és odatűzi azt Bertók mellére. A tábornok jó humora visszatükrözik az ezredes, őrnagyok, tisztek és altisztek arczán is. Mikor a tábornok távozik, Bertókhoz lép az ezredes s ad neki tíz tallért, az őrnagy ötöt s igy lefelé. Mindnyájan ismétlik előtte, hogy ő nyerte meg a csatát, amiért is Bertók a hetedik égben érzi magát. Csodálatos! Vojtek az egyedüli, aki nincs megelégedve hősünkkel. Este a tűznél, mialatt Bertók nemes szája oly teli volt kolbásszal, mnt amily tömve volt a kolbász töltelékkel, megszólal Vojtek a reszignáczió hangján : — Oh, Bertók mégis csak tökfilkó vagy te ? — Mi lett ? — kérdi hősünk nagyot nyelve a kolbászból. — Minek mondtad a tábornoknak, hogy a francziák is németek. — Hát aztán ? Vojtek ümmögni kezdett... — Hát, mert ha ők németek is, de azért nem kell azt nekik szemükbe — nem jó azt mondani... — Hiszen én a francziákról beszéltem, és nem róluk ... — Hej, de hát mikor... Itt Vojtek elhallgatott. Nyilván azt akarta