Vasárnapi Ujság – 1884
1884-08-17 / 33. szám - A sár-szent-lőrinczi Petőfi-ünnep. S. K. 525. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek - Tárcza a gyümölcsösből 525. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
525 A SÁR-SZENT-LŐRINCZI PETŐFI-ÜNNEP, A tolnamegyei Sár-Szent-Lőrincz e hó 10-én kegyeletes ünneppel állított látható jelt a nagy költőnek, ki ifjú éveiben itt tanult. Az aug. 9-iki nagy vihar s nagy eső után fölvirradt reggelen közel s távolról sokan gyűltek össze Szent-Lőrinczre. Egyszerű földmivesek, mesteremberek, gazdatisztek, lelkészek, tanítók, grófok és bárók, szegény nők és úrhölgyek, fiatalok és aggok jöttek el a költőnek megadni a tiszteletet. A papi udvaron összegyülekezvén, 10 óra után megszólaltak a harangok, dörögtek a mozsarak s a Rákóczi-induló mellett mentünk a régi iskolaépülethez, melyben a kis Petrovics 1832/s-ban, mint első osztályú gymnáziumi tanuló, Lehr András kedves s általa mindig szeretettel emlegetett tanára ajkairól tanulgatta Horácz nyelvét. A «Szózat» eléneklése s Tolnamegye alispánja helyettesének, Madarász megyei jegyzőnek lelkes megnyitója után meghatottan kezdé ünnepi beszédét Petőfi egykori tanárának fia, Lehr Albert, a tud. akadémia küldötte. E derék fiatal tudós és igazi magyaros nyelvérzéssel biró nyelvész mély hatással szólt ép azon ház előtt, melyben ő is született. Utána alulírott szavalta el alkalmi ódáját. Most a kétezernyi ünneplő közönség lement a házhoz, melyben Petőfink tanult. Itt dr. Sass István főorvos emlékezett vissza «dicső barátjára». Majd a Kisfaludy-társaság képviselője, Baksay Sándor állt az emelvényre. Kedves, magvas, szép beszédet vártunk tőle s ő ilyet mondott. Köszönet neki, hogy örömmel, lelkesedéssel jött hozzánk s kifejezést adott annak, hogy jót miveltünk, mikor a költő lába nyomát megjelöltük ez emléktáblákkal. Baksay újra alulirt mondott alkalmi ódát s végre után Madarász alispán-helyettes a táblákat a község kegyeletes gondjaiba ajánlotta. Erre a «Himnusz» zendült meg s a babérkoszorúkat letéve az emléktáblára itt is, mint előbb az iskolánál, visszamentünk a paplakba, a sátor alatti közebédre. A vendégsereget látva, repesett a lelkünk örömében, képviselve volt itt nemcsak a nép, hanem a népnek pártfogósága is. Gr. Apponyi, gr. Széchenyi, gr. Eszterházy, báró Augusz, Apáthi lelkész, Bauer lelkész, Bergmann lelkész, Dobrovszky Gyula és Kálmán, Fördős D., Garay (a költő testvére), Göttmann, Grünwald, Kálmán D. a «Prot. Pap.» szerkesztője, Kiss István jegyző, dr. Kiss, Koncsics, Kurczok, Kollmanok, dr. Láng Frigyes főorvos, Lemle, Marhauser bonyhádi tanár, Mészáros czeczei ref. lelkész, Mészáros gazdatiszt, Nagy, Ocskay, Pesthy K, Pesthy Elek szolgabíró, Petrich F. képviselő, Ritter esperes, Dörre Tivadar a «Vasárnapi Újság» rajzolója, Reichert lelkész, Schád tanító, Schäfer tanító, Schleining jegyző, dr. Somogyi gazdatiszt, Stauber, Szeghy Zoltán földbirtokos, Szeremley Lajos, Tegzes, Tomka G. lelkész, dr. Varga, Varasdy L. tanfelügyelő, Vágner, Vidovszky inspektor, Wiezner tanár, Kiss B. gyönki tanár, Eiferth tanító, Dunajcsik lelkész stb. voltak vendégeink, részben nejeikkel és leányaikkal együtt. Sajnáljuk, hogy Bartók Lajos, ki mint a Petőfi-társaság képviselője volt bejelentve, hirtelen megbetegedése miatt le nem utazhatott hozzánk. A Petőfi-társaságnak azonban intézkednie kellett volna, hogy mégis képviselve legyen. A sok felköszöntő sorát az alispánihelyettes kezdte meg, a királyt és családját éltetve. Sántha a költő-király, Petőfi szellemére, ennek lelkes követőire, a vendégekre köszönté poharát, különösen az akadémia és Kisfaludy-társaság képviselőire s a jelen nem lehetett Bartókra. Lehr dr. Sasst és Sánthát éltette, amazt, mint a ki a Petőfi-ünnepély igéjét kimondá, emezt, mint a ki ez igét megtestesité. Bergmann lelkész Baksayt, Baksay Tolnamegyét, Sántha Baksayt, dr. Sass Lehrt, a lőrinczi biró a közönséget, Mészáros lelkész Sánthát éltették. Marhauser tanár 25 frtot gyűjtött «Petőfi-alap »ra. Délután a templom-téren népmulatság, az Izsó-féle Petőfimellszoborral díszített sátor alatt pedig tánczvigalom fejezte be a szép ünnepélyt. S. K. TÁRCZA A GYÜMÖLCSÖSBŐL. A kánikulai napok heve a tavasz zsenge virulásáról az érés korszakába vezet át. A tenyészet titkos működésének teljes fokozott erejével mártja ecsetét a legelütőbb és legbujább színekbe, a természet valódi orgiája az, mely az érés időszakát jelöli. bimes A virágok és lepek eszményiebb fejlődésfokát a gyümölcsidőszak komolyabb és gyakorlatibb uralma váltja föl. A természet a maga költői és csillogó ábrándképeitől hasznosabb, tartalmasabb munkásság útjára tér. Épen miként az ifjú erő, mely czéltalan alkotásban fáradva ki, végre is megtalálja az igazi utat, melyen rendeltetéséhez hiven érvényesítheti magát. A természet nagy tónusai, melyek télen át legegyhanguabbak, őszszel a legváltozatosabbak, s tavasszal legbájolabbak, nyár folyamán öltik magukra legerőteljesebb árnyalataikat. Mint minden, úgy a színek is a teljes kifejlődöttség állapotába jutnak. A nyár a férfiúság igazi évszaka, az érzelgés és a nőies melankholia legkisebb vegyülete nélkül. A sejtelmek helyett a czél tárul benne öntudatra, s még örömei is, melyek a tavaszban oly burkoltan, oly képlegesen szóltak képzelmeinkhez, itt inkább megtalálják az érzékiség, a valóság érthető nyelvét. A gyümölcsök fecskéi a cseresznyék, ők mosolyognak ránk először a sötétzöld lombok alól, utánok jőnek a szilvák sárgán, mint az arany, zölden vagy amethyszthez hasonló ibolyaszinben, de mindig azzal az aranyos himporral, mely szendén takarja szűzi valójukat s az első érintésre szétfoszlik. Majd a baraczkok piruló gödrös arcza pelyhes selymével ingerel, s többet ígér, mint a mennyit izének közönséges mindennapiságával s kissé vadócz utózamatával beválthat. Az arisztokratikus, pikáns zamatu meggyet kivéve azonban alig van finomabb gyümölcsnem, melynek tulajdonképeni évszaka ne az ősz volna. Ilyen a körte is, a legnemesebb gyümölcsök egyike, mely pedig nem dicsekedhetik előkelőbb származással, mint az útszéli vadkörtefa, mely ingyen teríti szájhuzó gyümölcsét boldog-boldogtalan elé. Körtet már a rómaiak is ettek s Cato hat változatát irja le, Plinius pedig harminczötöt. A most ismert és tenyésztett fajok azonban ötven év alatt megnégyszereződtek. Különösen e század eleje óta indult a körtetenyésztés nagyobb virágzásnak, úgy hogy ma több mint 900 fajt ismerünk belőle, mintegy 3000 különböző névvel. A pergamen-körte, e vékony héjáért és kitűnő levesességéért különösen kedvelt körtefaj már a XVI-ik században is ismeretes volt. A francziák Bergamote-nak nevezik, bizonyosan, hogy magoknak hóditsák a fölfedezés dicsőségét, vagy hogy a lombard Bergamóból származtassák. Mások azonban Pergamen, mysiai városra viszik vissza eredetét, honnan a rómaiak hozták volna be, hogy aztán piium regium(királyi körte) név alatt egyék — ami különös módja lehetett a megtisztelésnek— egy köztársaságban. Egyébiránt e körte viheti legmesszebbre föl nemességének családfáját. Lindley, angol pomplog, Caesarnak tulajdonítja, hogy Nagy-Britanniába behozta,honnan aztán később másfelé is elterjedt. Mindazáltal, a körte minden kultusza daczán kétségtelen, hogy a régi fajok már sokat veszítettek hitelökből. Gyöngülnek, terméseikben igen szeszélyesek kezdenek lenni, vénülve pedig felettébb kényesek, s minthogy nincs a világon örökké tartó dicsőség, tehát mind jobban kezdik az ujabb fajokat fölkarolni. Ami az almát illeti, természetes, hogy eredetét a paradicsomra viheti vissza. Igaz ugyan, hogy a biblia régi szövegében csak fáról (arbor) és gyümölcsről (fructus) van szó, minden közelebbi megjelölés nélkül, de az a hit, hogy a tudás fája valóságos almafa volt, már ugy megrögződött az emberiségben, hogy lehetetlen többé kiirtani. E mellett emel szót az 1738-ban elhalt tudós bajor orvos, Agricola is, midőn erősiti, hogy a kérdéses gyümölcsnek csakugyan almának kellett lennie, mert kettémetszve 10 magtokot lehet benne észlelni, ami megfelel a tízparancsolatnak, melyet isten azután ránk rótt. Héttel ellenben a hét főbűnt jelképezné, melybe Ádám utódai elmerültek. S ha még ez sem elég meggyőzni a kétkedőt, meg kell nézni a tudós Ursinus «Arboratum biblicum»-át, mely a földi paradicsomot tünteti föl, czimlapján egy gyümölcscsel megrakott almafával s körüle e szójátékos jelmondattal: «E malo nascitur omne malum» — minden rossz almából ered. Ily bizonyítékok előtt minden okoskodás kénytelen meghátrálni. «A milyen az almafa az erdő fái közt, olyan az én kedvesem az ifjak között,» mondja egy helyt az Énekek Éneke. Tovább pedig: «Fölébresztettem az almafa árnyékában, ott, ahol anyja szülte.» Mindezekből kétségtelen, hogy a zsidók is ismerték és nagyrabecsülték az almát. A görögök már hat faját ismerték — a hetedik az, a melyet Páris nyújtott a legszebbik istennőnek, s a nyolczadik, a melyet Eris, a viszály istennője gurított az olympi tanácsba. Látszik tehát, hogy az alma mindig végzetes szerepet játszott. Daczára azonban annak, hogy a ró- Zsivora szülőháza Sár-Szent-J őrmezen..