Vasárnapi Ujság – 1885
1885-03-22 / 12. szám - Lipcsey Ádám. Kórházban 186. oldal / Költemények - Utazás ismeretlen állomás felé. 1849. ápril 24-től–május 5-ig 186. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyak
186 VASÁRNAPI ÚJSÁG nak és tanulótársainak nagy ámulatára meg is tették. Ballaginak igy nem volt maradása Pesten, de pályájával felhagyni még sem akart s Párisba ment mérnöki tanulmányainak folytatására. Ismét kóstolnia kelle a nyomort, a piszkos, sötét utczák tömkelegében, hová szegénysége lakásra kényszeritette. De ő csak tanult, nélkülözve, nyomorogva — s ment czélja felé. Azalatt idehaza az 1840-iki országgyűlésen a zsidók emanczipácziója kerülvén szőnyegre, «legjobbjaink», köztük első sorban Eötvös, fölkeresték őt, hogy hitsorsosai körében mozgalmat inditson meg az ügy érdekében. Még Parisban hozzáfogott az eszme kiviteléhez. Ott irta meg «A Zsidókról» czimü röpiratát, melyet Vajda Péter adott ki. Párisból Eötvös visszahívta hazájába, hol a vallás-irodalom s a zsidók magyarosítása nagy ügyének szentelte munkaerejét, s 1840-ben, küzdve a kiadás s a magyar nyelv nehézségeivel, megjelent tőle Mózes öt könyve magyarul s mellette az eredeti héber szöveggel, valamint Józsua könyve. Toldy Ferencz Ítélete szerint «egy az ifjúi erő és tüz erényei és hibáival teljes mü ez, mely minden lapján, a sietés nyomai mellett, a betűt és hangot hiven követve, bibliai irodalmunkban eladdig utól nem ért szépséggel adja Mózest, és csak Józsuában érezteti a fárasztó munka lankadását.» Az emberfeletti erőfeszítések Ballagi Mór különben is ingatag egészségét egyre jobban megrongálták. Annyira idegessé vált, összes idegrendszere annyira megrendült, hogy az alig huszonöt éves fiatal embert nem egyszer támogatva kellett haza vezetni, hogy össze ne roskadjon. Igazán csak hálni járt belé a lélek, mely fölemelkedett, midőn 1840. szept. 5-én első megtiszteltetéséről értesült, hogy t. i. a magyar tudós társaság levelező tagjául választotta. Még azon évben megtartotta székfoglalóját, mely «Nyelvészeti nyomozások» czim alatt önálló füzetben is megjelent. Ehhez járult a következő évben az azóta öt kiadást ért, németek számára irt magyar grammatikája. Később, szintén németajkuak használatára, kritikai jegyzetekkel ellátott magyar olvasókönyvet szerkesztett. Életeseményei ezután rohamosan fejlődtek. Pestre hazajőve, itt egy zsidó rabbiszeminárium (a zsidók mivelésének ez elsőrendű eszközlője) felállításán buzgólkodott. De a kor, mely csak negyven év múlva ért idáig, cserben hagyta őt. Vallásos irányú szelleme sugallatára szakított ugy is kivihetetlen tervével, a mérnöki pályával s Tübingába ment bibliai tanulmányokra, Ewald, Baur stb. mellett, egyszersmind bölcsészettudorrá avattatta magát. Csakhamar a kereszténységre, jelesen a protestántizmusra tért át 1843-ban, Notzingenben. Ez alapon — mert egyesült protestáns lévén, sem ágostai, sem helv. hitvallásúnak nem nevezhette magát kizárólag, — midőn hazájába visszatért, 1844-ben először az evangélikusok szarvasi főiskolájában alkalmaztatott tanárul, hol Tatai Istvánnal és Vajda Péterrel együtt működött s egy ideig az igazgatói teendőket is vitte. De midőn 1848-ban a haza — bezárva a múzsák templomait — minden fiát a harcztérre szólította, bár előbb már K. Eötvös által egyetemi tanárul jelöltetett valaki, októberben a Görgey táborába sietett s ott először táborkari fogalmazóvá, majd hadelnöki titkárrá neveztetett ki. A forradalom leveretése után egy ideig — tiltva visszatérni tanári székére — internáltatott, később azonban ismét megengedtetett szarvasi tanári állását elfoglalnia, de a kecskeméti ref. theologiai intézethez hivatván meg, ennek adott elsőséget s egész lélekkel adta magát ismét a tanitásra és a mellett az irodalomra. Ekkor készítette két kötetes «Magyar példabeszédek» gyűjteményét, majd a «Legújabb magyar szók»-ét, s 1856-ban Prágában nyomatott héber nyelvtanát; egyidejűleg számos összehasonlító nyelvészeti, különösen szórjén nyelvtudományait, stb. De mindezeket felülmúlta Német-magyar és magyar-német szótára, melyet hosszú évek során át újra meg újra átdolgozott, mindig bővítve s mindig javítva, ugy hogy minden uj kiadás valódi uj dolgozattá vált s végre — minden kétségen felül, a legteljesebb és a legjelesebb magyar s német szótárrá lett; valamint a «Magyar nyelv teljes szótára», mely az akadémiai nagyszótárral szemben, alig negyedrésznyi téren, az összes magyar szókincset felöleli s szintoly teljes, de szabatosabb művet ad. Mellőzzük itt Ballagi terjedelmes munkásságát a protestáns theologiai irodalom (írásmagyarázat, dogmatika és polémika) terén, s csak két nagy vállalatát említjük, melyeket hosszú idősor szilárdított meg: a «Protestáns Naptár»-t, melyet huszonöt évig szerkesztett, s melyet később másoknak adván át, az most már XXXI. évfolyamát járja s a magyar protestáns népnek nélkülözhetetlen kézi és évkönyvévé vált; és az ennél még fontosabb Protestáns egyházi és iskolai Lapot, mely most huszonnyolczadik évfolyamában hirdeti a protestantizmus elveit : a szabad vizsgálódást, az egyházi önkormányzatot, a tudományos haladást s a modern eszméket. Kecskemétről a dunamelléki egyházkerület Pestre tevén át theologiai intézetét, Ballagi is a fővárosba költözött (1855-ben), hogy itt e hittani intézetnek szellemi megalapítója legyen — s azóta itt, a magyar szellemi élet központján, folytonos munkásságban, mint tanár a tanszéken, — melyről 1876-ban, 21 évi működés után vonult vissza megérdemelt nyugalomba, — mint tudós az irodalomban, fáradhatatlanul hirdeti az általa lángoló lelkesedéssel s rettenthetetlen bátorsággal keresett igazságot, ugy a theologia, mint a nyelvészet terén. Ez utóbbi téren az uj ósdiság ellenében a nyelvújítás jogosultsága mellett tört lándzsát nem egyszer, a tudomány azon roppant készletével, melynél nagyobbal alig rendelkezik valaki nálunk. Munkásságában soha sem jutott eszébe kitüntetéseket keresni. Azok azonban fölkeresték az érdemes férfiút. Az akadémia már 1840-ben levelező, 1858-ben rendes tagjává, a pesti egyházmegye s a dunamelléki egyházkerület tanácsbirájává, a felső-baranyai tanitó-testület tiszteleti elnökévé választotta; 1861-ben országgyűlési képviselő volt; ő felsége pedig a mult évben tüntette ki a kir. tanácsosi czimmel. A fővárosnak képviselőtestületében és tanügyi bizottságában, a sugáruti állami tanítónő-képezde igazgatótanácsában nem csak díszes helyet foglal el, de fáradhatatlan tevékenységgel is működik. Mint a dunamelléki egyházkerületnek a ma élők közt egyik legrégibb tanácsbirája, mindig az egyház szabadsága, de egyszersmind a haladás mellett küzdött, egyfelől az egyház külső ellenségei, másfelől a vaskalapos orthodoxia ellen. S végre említsük meg, mint nem legutolsót érdemei közt, hogy oly jeles két fiút nevelt a hazának (legidősb, szintén kiváló tehetségű fia, László, korán elhalván) mint Géza, sárospataki főiskolai jogtanár és Aladár, a pesti m. tud. egyetem rk. tanára s az egyetemes, hazai és művelődés-történelem egyik leghivatottabb munkása. Ő azonban, 70 éve daczára, még ép erővel s munkakedvvel dolgozik s eszében sincs elhagyni a munka és a küzdelem terét. Ne is hagyja el még soká: ezt kívánjuk neki, a hazának s az egyháznak, és a hazai tudományosságnak ! — á—r— KÓRHÁZBAN. Egy katona, fiatal legény még, Kórházi ágyon haldokol. Benne a láz sorvasztó tüze ég, Nem harczi seb érte homlokon, Már közelit az utolsó óra. A két magas ablakon át Az alkonyodó nap búcsúzóra Beküldi végső sugarát. Agya elé lép a kapitánya, Megszereté a szelid fiút, Ily kora vesztét úgy elszánja, Katona szive összeszorult. — Fiam, a perczek tova szállnak, Ifjú élted velők repül, Mondsza, ha volna még egy vágyad, Én megígérem, teljesül. Szólt szelíden s a soppadt, beteg ajk Halovány mosolyra rándul. — Pihenés az, mit lelkem óhajt. Nem félek én a haláltól. — Mégis no, szüléd, szeretőd talán ! Számukra se volna egy búcsúszavad ? Két köny rezdül meg a nehéz pillán S a kiaszott orczán végig leszalad. — Tiszt úr, köszönöm jóakaratját. Édes lesz ez a sírba' nekem. Sietős az utam, várnak odaát, Egy van, mire még kérni merem. Majd mikor én már rég lenn nyugszom S hiába riad nekem a riadó . El fog jönni talán egy öreg asszony, Oly gyönge, beteg, és annyira jó. Gyámoltalanúl majd kérdez utánam Hol, merre van az én kis unokám? Oh örömest aluszom örök álmom, Ha nem tudja meg ő, hogy elnyugovám. Hadd higyje, hogy élek, avagy messzire tőle, Hova nem hat el a szülei siralom. Számolja a perczet mindig előre, Mikor újra ölelni fogom. Igy csöndben a pár rövid év leperdűl, Mi neki itt még hátra vagyon , Mig kis harangunk neki is megcsendül Egy szép tavasz-alkonyaton.... LIPCSEY ÁDÁM. UTAZÁS ISMERETLEN ÁLLOMÁS FELÉ. 1849. ápril 21-tól május 5-ig. 7. Szent György napja. A tavasz egész hatalommal dolgozott a martonvásári park ékesitésén. Reggeli madárdal kisért ki bennünket, s a mezőre kiérve, az országút melletti szántóföldeken dolgozó nép bámulva nézte a szokatlan karavánt. Legelői és leghátul lovas őrszemek, közbül gyalogcsapatok, és ezek által vezetve és kísérve az ökrös, szuronyos szekerek cammogó, hosszú vonala s a két-három lovas fogat, melyek kénytelenek valának az ökrök tempójához alkalmazkodni. Mivel nem indultunk valami nagyon korán, dél tája lett, mire a Nyék és Velencze közti útról letérve megállapodtunk, hogy etessenek és együnk. Ha szabad leendett, mily szívesen elgyalogoltunk volna a sukorói és pákozdi halmokra, megtekinteni a helyeket, hol 1848-ban szeptember vége felé legelőször szólalt meg a betörő horvát bán ágyuja, illő fogadtatásban részesülvén a hirtelenében gyűlt honvédek és nemzetőrök tapasztalatlan bár, de annál lelkesültebb sorai által. Ilyen kirándulásra gondolni is merészség lett volna. Tegnap ilyenkor, mivel többnyire még ismeretlenek volánk egymás előtt, kiki leginkább saját szekerénél maradt. Ma azonban már csak időtöltés végett is szerettünk