Vasárnapi Ujság – 1885

1885-09-13 / 37. szám - A tatár kán dulcsászája. Történeti adoma. P. Szathmáry Károly 591. oldal / Elbeszélések; genreképek

37 . SZÁM. 1885. xxxii. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 591 tak hadi titkokat kötni, még a Villám ezredes leendő nejeére sem. — Nagy tisztesség, igazán. — Hát csókoljon meg ! — Hogy bizzam ön­ben, Villám ezredes, ho­lott ön nem bizik ben­nem ? — De mindegy, úgyis tudom, — a hold már megsúgta nekem. — Mit súgott meg? — kérdé a babonás mu­latt megijedve ... — Hogy mihelyt a hold lemegy ... — Ahá! nem igaz ! nem is a hold lemente­kor, hanem — Csitt. Egy szót se többet. De mi az ördög, hova lett ez az ördöngös leányzó? — úgy eltűnt, mintha a szellemek ragadták volna el . .. Valóban, Derrick Anikó maga sem tudta volna megmondani, hogy sikerült a fák ár­nyába menekülnie s a verandákig siklania, a neki bőszült «ezredes» incselgései elől. De egy­szerre világos volt előt­te, hogy Carrel urnak hirt kell adnia a fenye­gető veszedelemről és pedig a nélkül, hogy asszonyát elrémitse. Szerencsére Carrel orvos, miután neje lefeküdt s az egész ház nyugalomba merült, késő éjig szokott fenma­radni, irószobájában, tanulmányaiba, vagy irásba mélyedve. Anikó jól tudta ezt, s ámbár azt is tudta, hogy Carrel urat ilyenkor háborgatni bár­kinek is tiltva van s azt még neje sem merné tenni, — a szükség kényszeritvén, mégis egye­nesen az irószobába nyitott. — Sir — kezdé. — No­s ? — mondá Carrel orvos, maga is csodálkozva, hogy őt valaki ily órában hábor­gatni meri. — Mi dolog ez? Te vagy, Nanette? — Uram, azt hallottam, hogy minden rab­szolgát felszabadítottak. — Én nem. — Nem ön, hanem Párisban. — S aztán ? — Ide is eljött a hire — s ezek, Alcibiád, az az otromba mulatt az élükön — ma éjjel táma­dást terveznek ön ellen, madame ellen, a kas­tély ellen. — Eredj, szegény leány, álmodol — — Nem uram, a­mit mondok bizonyos. Carrel orvosnak egy perezre az jutott eszébe, hogy Anikó u tán ismét kiütött az eszelősség. Megfogta kezét, megtapintotta üterét s mélyen a szemébe nézett. A lány izgatott volt, de kü­lönben rendes állapotban. — Eredj, feküdj le gyermekem. Én ébren va­gyok s akármi történjék sem félek, sem senkinek nincs oka félni. Alcibiád ostoba, de a mi rab­szolgáink minket szeretnek s nem támadnak fel. Miért is, mi mindig jól bántunk velők. Én jóltevőjök voltam, nem pedig őrangyaluk. — De uram, ön nagyon is számit e félbar­mok emberi érzelmeire. — Te akarsz nekem tanítást adni a lélek­tanból ? — Az istenre kérem, uram, gondoljon ma­damera, a­ki rosszat nem sejtve, nyugodtan alszik... — Most már azt mondom Nanette, eredj fe­küdni. Én ébren vagyok, addig nincs veszély. Egy szót se többé, mert mindjárt megharagszom. A parancs oly határozottan volt adva, hogy Anikó, bár teljességgel nem volt meggyőzve, nem mert ellenkezni többé. Carrel orvos azon­ban látva izgatottságát, visszainté őt, s egy kanál vizbe néhány csöppet adván egy kis üvegcséből. — — Vedd be ezt, — mondá szelídebben, — jól fogsz aludni tőle. Anikó nem mert ellenkezni, bár érezte, hogy a csillapítót nem kellene bevennie. Be­vette s szó nélkül távozott. Feje zúgott­­ az italtól-e vagy a fenyegető veszély érzetétől, s rémálmai erősebben támad­tak fel lelkében mint valaha. Egy őrült eszme szökött agyába. A rabszolgák felszabadításának híre ma érkezett. Carew úrfi is ma érkezett, a gyilkossal együtt, s mielőtt a lakásra jöttek volna, Alcibiáddal beszéltek. Bizonyos! Ők hozták a hírt, — ők szervezik a fölkelést. A ki az ő apját megölte, a ki a gyilkost elrejtette, palástolta — attól minden kitelik. S­ok, hogy ő ezt az embert valaha szerethette ! Oh, mint gyű­löli önmagát, hogy még most sem tudja őt gyűlölni! El, el! Mit tegyen ? Ha egy oly ügyes, tanult ember, mint Carew Feri áll a lázadók élére, kétszerte veszélyesebbek, mintha maguk maradnak az ostobák. Meg kell győződnie, szobájában van-e Carew úrfi ? vagy a lázadók közt, azokkal érte­kezve a támadás felől ? Küzdve a rajta egyre jobban erőt vevő bágyadtság ellen, vonszolta magát az előtte jól ismert vendégszoba ajtajába. Az ajtó csak rá volt hajtva s keze egy gyönge nyomásának en­gedett. A hold a szobába sütött s Anikó jól lát­hatta, hogy Feri, félig levetkőzve, ágyán fekszik s csöndesen alszik. Közelített az ágyhoz, föléhajolt s hosszan nézte azt az embert, a kit egykor szeretni tudott s most már gyűlölni kezdett. Az alvó, mintha fölérzene a körüle támadó zajra, megmozdult s egy sóhajjal — mely hallhatóan a «Mabel»­névre ment, másik oldalára fordulva, folytatta álmát. — Még itthon van, — suttogó Anikó­­ — al­szik és álmodik! De bezárom, hogy ki se me­hessen. Alig volt eszméleténél — alig tudta mit cselekszik. Agyában erősen lüktetett s nem bírt már az álomital erejének ellentállani. Utolsó erőfeszítéssel húzta be az ajtót, keze tétovázott a kulcson, a­mint rá akarta fordítani, de lesik­lott róla s az ajtóban összerogyva, a küszöbön elterülve maradt. (Folyt, köv.) mézből vagy czukorból szoktak készíteni. Igen ízletes nyalánkság annak, a ki szereti. Azt is előre bocsátjuk, hogy az alább írt tör­ténetet, mely hazánk régi zimankós korszakát olyan hiven tükrözi vissza, Erdély egyik legidő­sebb. és kitűnőbb arisztokratája ajkairól hallot­tuk, mint szájról-szájra szállott hagyományt. * Az időben, midőn II. Rákóczi György sze­rencsétlen lengyel hadjárata után, 1659-ben, mintegy büntetésül a nyakas fejedelem ellen, a török egész Erdélyt tatár csordákkal öntötte el, élt belső Szolnok vármegyében Kudu helység­ben egy jámbor, de jómódú és előkelő uri em­ber, Torma Péter uram, most már igen nagy visszavonultságban, bár annak idejében és I. Rákóczi György hadaiban, országgyűlésein jól ismerték az ő kegyelme kardját, sőt bölcs szavát is hallották elégszer. Mióta azonban felfordult a világ tisztes rendje és a maganagyzó ifjú fejedelem bolondul ide­gen koronák után kezdett kapkodni, a régi jó meseíró Aesopus kutyájának példájára, mely, mig a vízben nagyobbnak látszó hus árnyképe után kapott, a szájában lévő kis valódit is elej­tette . Torma Péter uram hátat fordított nem­csak az udvarnak, de a világnak is; annál inkább utána látott gazdaságának, mely a ko­rábbi jámbor és okos fejedelmek alatt lefolyt békességes időkben annyira fel is gyarapodott, hogy az öreg ur marháinak szerit-számát sem tudta; csűrei, gabonásai mindig teli voltak; ugy hogy ha szükség volt reá, eleget juttathatott belőle szegényebb jobbágyainak is. Egész sertés­kondákat, juhnyájakat és marhafalkákat küldöz­getett a szomszéd országokba eladás végett; ő maga pedig, ősi szokás szerint, a maga gazda­ságából egyszerűen élvén, annyi pénzmagra tett szert, hogy az arany­tallér már itt-ott szinültig tölté a sok záró ősi vasas ládát, mig a magyar ésl lengy­el garasokat, hűséges cselédei állí­tása szerint, hogy a penésztől meg ne feketedje­nek, udvarháza padlásán szokta szárítgatni. Volt ott a pohárszékekben is mit nézni elég, mert az öreg ur nagy ellensége volt a cserépedényeknek; s azért ha vendég nem volt is, az ő asztalára ugyan arany és ezüst edénynél egyéb nem igen került. Az ő egész családja ez idő szerint csupán leányából állott, mert két fia elesett a lengyel háborúban, felesége, Kamuthy Brigitta asszony pedig meghalt a fiai eleste miatt való fáj­dalmában. Ettől kezdve az öreg ur csak egyetlen leányá­val élt, kit őrzött mint szeme fényét és kinek kelengyéjét annyira felszaporitá, hogy akármely fejedelmi kérő előtt sem szégyelhette volna meg magát érette. Szerette és kényeztette is Hona kisasszonyt, mint valami török szultánát; ha kívánta volna, nyakig bársony vagy vont arany szövetbe jártatta volna s féltette még a tavaszi szellőtől is. No de volt is azon mit szeretni, mert Erdély hölgyei ugyan híresek szépségökről, de Torma Ilona meg olyan szép volt, mintha egyenesen a hires tündér Ilonától származott volna: deli és könnyű léptű, mint egy őz, nyájas mint egy kezes bárány; szépségét pedig leirni talán csak a képíró tudná, ha volna olyan festéke, mel­­lyel azt a sarkáig érő gesztenyeszin hajat, azt a búzavirághoz hasonlitható két szemet, eper­szinü ajkakat és azt az átlátszó tiszta fehér bőrt és leheletszerű rózsa­ arczokat le tudná festeni. Torma Ilona meghaladta már a 16-ik évet, de atyja még mindig úgy tekintette, mintha kis gyermek lenne, nem is hívta másként, ha be­szélt róla, mint «az a gyermek». Felkelt-e már az a gyermek ? — mert addig ugyan kocsisnak, béresnek be kellett fogni a száját és kibontat­lanul hagyni ostorát, ha mindjárt az a gyermek délig aludt volna is. Még maga az öreg úr is, hogy zajt ne üssön, csak selyembocskorban és lábujjhegyen járt a szobákban. Az öreg úr igen korán felkelt és pontosan vitte gazdaságát, örömét találta annak gyara­podásában, de igazán boldognak magát csak akkor érezte, ha leánya közelében lehetett, ott is kellett annak aludni minden este, mint va­lami gyermeknek, az öreg úr ölében. A­mi leánya nevelését illeti: azzal ugyan Torma Péter uram nem sokat törődött. Ilonkát édes­anyja amúgy is megtanította mindarra, a mit abban az időben egy uri kisasszonynak a AZ ÉN NEVEM MÁTÓL FOGVA VILLÁM EZREDES. A TATÁR KÁN­DULCSÁSZÁJA. Történeti adoma. Azokra nézve, kik nem tudnák, előre bocsát­juk, hogy a dulcsásza egy keleten máig is di­vatozó édesség,melyet a törökök rózsalevélből és

Next