Vasárnapi Ujság – 1885
1885-11-01 / 44. szám - Homokból font kötelek. Angol regény. Irta Francillon R. E. Forditotta Szász Károly (24 képpel) 703. oldal / Elbeszélések; genreképek
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 703 m. MALMOSI KÁROLY. (1848—1885.) Malmosi Károly született Alsó-Lövőn (Vasmegye) 1848. márczius 5-én. Atyja Samu, azelőtt Müller névvel, gazdatiszt volt, anyja : Stipek Eleonóra. Daczára annak, hogy szülei szerény anyagi viszonyok között éltek, mégis gyermekeik neveltetésére nagy gondot fordítottak. Ennek köszönhette fiuk Károly, hogy a gymnáziumot Pécsett végezhette. Anyja kívánságára 1867-ben a zircz-cziszterczei rendbe lépett, melyet, mert a szerzetes-élethez hivatást nem érzett és testileg is gyengélkedni kezdett, két év múlva elhagyott ugyan, de hű maradván a tanári pályához bölcseleti, különösen philologiai tanulmányokra adta magát s a budapesti tud. egyetemen a philologiai tanfolyamot, mint a tanárképző-intézet rendes tagja, végezvén, 1873-ban tanárképesitő vizsgálatát letette s ugyanakkor már az 1872/3 év második felében mint helyettes tanár működött a budai kir. kath. egyetemi főgymnáziumnál. Attól kezdve csaknem minden évben uj meg uj feladatok bízattak rá s uj meg uj állásokat foglalt el; 1873-ban az aradi lyceum, 1874-ben a budai főgymnázium rendes tanára; 1875-ben kisegítő, 1876-tól kezdve rendes tanár a budapesti egyetem középiskolai tanárképzője mellett fennálló gyakorló főgymnáziumnál; mig végre 1884-ben a pozsonyi kir. kath. főgymnázium igazgatójává lett. Itt nyilt volna először egészen önálló, sőt vezérszerepre hivó tér munkásságának; — s innen ragadta el a kora halál, midőn kiváló tehetségeit s ritka munkaerejét teljes mértékben értékesíthette volna. Malmosi azon kevesek egyike volt, kik egész odaadással, teljesen hivatásuknak élnek. Folyvást tanult, dolgozott, hogy magát tanári hivatására mind jobban kiképezhesse, s irodalmi működése is kizárólag e czélnak szolgált. Pedig munkássága e téren sem megvetendő. Már egyetemi pályája alatt, tanulmányai folyamában is pályadijt nyert class. philologiai dolgozatával. Később a «Philol. Közlöny», «Tanügy» stb. szakfolyóiratokban számos idevágó értekezése, tanulmánya, könyvismertetése s kisebb közleménye ébresztett méltó figyelmet. 1884-ben a középisk. tanáregylet közlönye szerkesztését bízta rá. Legtekintélyesb műve azonban a Latin Alak- és Mondattan, melyet a tanárképezdei gyakorló-iskola igazgatójával, Bartal Antal akadémiai taggal (kivel sógorságságban is állt) együtt dolgozott s adott ki, s melyhez Gyakorló és Olvasókönyvet is adott. Ugyane körben mozognak Livius XXI. és XXII. könyveinek jegyzetekkel, Sallustius és Horatius munkáinak hasonló iskolai kiadásai. Sőt még halálával sem szűnt meg hatni és működni. Ugyanis még közvetlen halála előtt fejezte be Bartallal együtt jegyzeteit Horatius ódái és epodosaihoz, melyek mint opus posthumum a jövő évben kerülnek ki sajtó alól. Íme egy szerény, hasznos munkásnak a képe, kit a halál épen élete virágában, 37 éves korában ragadott el szerettei köréből, s a tevékeny és közhasznú munkásság színteréről. IV. DÍ SZÉLL LAJOS. (1850-1881.) Nem rég az ideje, hogy hazánk közegészségségügyi viszonyai ugy a szakkörökben, mint a kormánynál abban a figyelemben részesülnek, mely azokat nagy fontosságuknál fogva megilleti. Mindinkább tudatára jutunk annak a megdöbbentő ténynek, hogy hazánk népességének propagaczionális arányai nem oly kedvezők, mint a minőknek lenniök kellene s hogy a jobban szaporodó népek mögött szükségképen el kell maradni s utóvégre tán el is enyészni fajunknak, ha e kedvezőtlen arányon idejekorán nem változtatunk. A statisztika megmutatja, hogy lassú szaporodásunk oka nem a születések csekély számában keresendő, mert e tekintetben a magyar faj a legkedvezőbben álló népek közé helyezkedik, hanem keresendő a roppant halandóságban, mely kivált a gyermekkorúak közt érezteti pusztító hatását s a minek egyik fő oka ismét a hiányos közegészségügyi állapotok. Ama férfiak között, kik életczéljukká, tették népünk más népekével arányos szaporodásának a közegészségügy rendezetlen voltában rejlő akadályait fölismerve, azokat elhárítani s a kedvezőtlen helyzet javítására ugy társadalmi úton hatni, mint az állam segítő kezeit is igénybe venni, a legbuzgóbbak egyike volt dr. Széll Lajos, a jogszolgáltatás terén kifejtett munkásságáról ugy, mint becses irodalomtörténeti kutatásáról ismert Széll Farkas kir. táblai biró testvéröcscse, ki az általa megindított és szerkesztett «Közegészségügyi Lapok »-ban lelke egész ifjú tüzével azon fáradozott, hogy az érdeklődést a közegészségügyi állapotok iránt fölébressze, egymás után vetve föl a legéletbevágóbb kérdéseket, melyek, mint az iskolai egészségügy, a kórház-szervezet, a gyermek-halandóság, a sebesültek ápolása, a munkáskérdés szocziális oldala, stb. a külföld irodalmában már régóta élénk vitatás tárgyául szolgáltak. S Széli Lajos a viszonyok aktuális követelményeinek élénk fölérzésével, a külföldi szakirodalmak e nembe vágó tanainak alapos ismertetésével ölelte fel föladatainak körét. Dr. Széli Lajos 1850 ápril 2-án született Csongrád megyében, Hódmezővásárhelyen, oly családból, mely anyai ágon Bessenyei Györgyöt adta a hazának. Atyja, Széll Sámuel 1825—27-ig a debreczeni főiskolában volt a költészet tanára, s közelebbi összeköttetésben állott Budai Ézsaiással, — később hódmező vásárhelyi lelkész , s így fiai, köztök Lajos is, itt végezték a gymnáziumot. Lajos az orvosi pályát választván, az erre vezető tanfolyamot a budapesti egyetemen végezte, jeles sikerrel. Egyetemi pályája végeztével Budapest főváros tiszti főorvosi hivatalánál nyert alkalmazást. E működésében szerzett tapasztalatai győzték meg először a közegészségügy országos rendezésének elodázhatatalan szükségéről s megragadott minden alkalmat, hogy a közegészségügyi törvény megalkotására a közfigyelmet fölhívja, azt sürgesse, s annak életbevágó súlyáról a laikusabb közönséget is fölvilágosítsa. E tudat adta kezébe az 1875-ben megindított «Közegészségügyi Lapok» szerkesztői tollát, mellyel a közegészségügy terén tapasztalt újabb mozgalmak fölidézéséhez és élénkebbé tételéhez nem csekély mértékben járult. Legelső kitüntetés buzgó munkásságáért alig huszonhat éves korában érte, a midőn a belga király a brüsszeli közegészségügyi kiállítás alkalmából érdeméremmel tüntette ki 1876-ban. Nemsokára egy fordított munkáját a budapesti orvosi könyvkiadó-társulat vette föl kiadványai közé, majd a vér veryelemzéséről írott pályamunkájával aratva babért, az orvosok és természetvizsgálók Maros-Vásárhelyit tartott nagygyűlésén. De csak testi szervezete jelentékeny megrongáltatásának árán felelhetett meg a kettős hivatásának, melyet mint író és mint tisztviselő egyenlő buzgalommal iparkodott betölteni, s a túlfeszített munkásság nem késett megteremni keserűbb gyümölcseit is számára. Betegeskedése indította arra is, hogy 1877-ben a mezőtelegdi körorvosi állomással cserélje föl fővárosi helyzete előnyeit. Azt hitte s jóakarói és barátai még inkább megerősítették abban a föltevésében, hogy a vidéki csönd és visszavonultság jót fog tenni egészségének, melyet mások egészségéért áldozott föl. És csakugyan két évi itt tartózkodása már-már kétségbevonhatlan jeleit hagyta hátra mindinkább fokozódó munkakedvének és visszanyert üdülésének, midőn közbejött egy uj fordulópont élete pályáján, az, hogy Gyoma városa tiszti főorvosává választotta meg. 1881-ben foglalta el uj állomáshelyét s uj tetterőben érezve magát, nem késett újra visszafordulni kedvencz tanulmányához, a közegészségügyhöz. Czikkeket irt a «Gyógyászat» czimü hetilapba, vezette hosszabb időn át a «Pesti Napló» közegészségügyi rovatát s az épen megindult «Orvosi Szemlé»-nél is mint szakreferens vállalt működési kört a szerkesztő, Schwarzer Ottó felhivávására. Egyszersmind nagyobb szabású mű megírásához is hozzáfogott, mely a közoktatásügyi minisztérium által feltett és kitűzött pályakérdés megoldására volt szánva. Mind a férfias és nemes becsvágy, mind a munkakedv azonban csak az életerő utolsó fellobbanását jelentette. A pályázati mű elkészült s ma már sorsa is eldőlt, a mennyiben az 1884. julius havában összeült biráló bizottság egyhangúlag megkoszorúzva, a 333 darab arany jutalomra érdemesnek ítélte. Ezt a kitüntetést azonban a fiatal szerző már nem érte meg, közhasznú élete ez utolsó koszorúja már csak sírját ékesithető. Lázas tevékenysége, melyet hivatásának szentelt, siettette ama kórok fejlődését, melyek testi szervezetében már régóta lappangottak. Hiába ápolta a leggyöngédebb anya, a szerető hitves és a legodaadóbb baráti környezet; hiába kereste föl Koritnicza árnyas és üdítő fenyveseit, 1881. november 20-ikán befejezte még annyi szép reményre jogosító fiatal életét. PUSZTA SÍR. Puszta sír a hegyoldalon. Nem is olyan régi nagyon : Gyér gyep még a takarója, Kilátszik a föld alóla. Se más éke, se virága, Szomorúság nézni rája! Végében egy fakó czövek Pótolja az emlékkövet. Azt se tudom : éjjelében Férfi, vagy nő alszik- é benn ? Ifjú volt-é, vagy az évek A fejére őszülének ? Akármi volt, legyen áldva Mindörökké síri álma; Szenderegjen békességgel, Szép virágok fedezzék el. Ki tudja, hogy a ki benne Porladozik elfeledve, Nem volt-e itt fenn a földön Valamely víg ismerősöm ? Hátha, mig nem jött e helyre, Találkozánk valamerre, S poharazva, nevetgélve, Jó időt is töltök véle . . . JAKAB ÖDÖN. HOMOKBÓL FONT KÖTELEK. ANGOL REGÉNT. Irta FRANCILLON II. E. HARMINCZEGYEDIK FEJEZET. Fölébredés. Mintha sziklás tengerparton állasz s a szirtek körrajzait, a repedékeik közt kinőtt utolsó fűszálig, a szeszélyes alakzatú csúcsokat és keredéket s a felettök úszó felhők és kóválygó madarak mindenikét egyenként jól kiveheted — s egyszerre sűrű, szürke köd ereszkedik rád, mely elborít, beföd és magába nyel mindent, hogy semmit sem látsz, semmit sem különböztethetsz meg, csak egyforma, alaktalan szürke lepel terjed el előtted — s úgy állsz, bámulva : hova tűnt el minden, mint egy álom ? — miglen a köd megint fölszakad, előbb egy szikladarab, aztán a másik, itt egy bokor, ott egy madár búvik ki alóla — s lassanként ismét előtted áll a kép, mint előbb, oly világosan, oly határozottan, minden részleteivel: igy gördült el a ködlepel az ifjú lelki szemeiről, mely azokat selőttök mindent, nem csak órákig vagy napokig, de évek hosszú során át, jóformán, mióta csak él és visszaemlékezni bir, sürü homálylyal födött — s most ismét mindent oly világosan lát és meg tud különböztetni, mint valaha ! Visszaemlékezett anyjára — nem az erdei fák egyike az, melyet, mig a ködlepel födte, anyjának tartott, hanem egy mindig feketébe öltözött és sürün lefátyolozott arczu szomorú asszony, akinek egyetlen gondja volt, hogy magát s két gyermekét, egy kis fiút és kis leányt, a világtól, az emberek szemeitől elrejtse. Sivár homokzátony közepette, a rettenetes, mindig zugó tenger partján, egy magános házban laktak. Senki sem járt oda, csak nagy ritkán egy magas, előkelő férfi, aki egy két nap maradt ott; ha jött, anyjuk is vidámabbra erőltette magát, ha távozott, ismét oly szomorú és hallgatag lett. A tenger pedig zúgott és bömbölt s a fiú rettenetesen félt és irtózott tőle. Ha lefeküdt kis ágyába, soká nem birt elaludni miatta s fejét félve rejtette párnájába, takarója alá. Ha pedig fölkelt, mihelyt szerét tehette, futotta a homokos mezőn át, mig csak az erdőbe nem ért, a hol nem hallotta többé a tenger ijesztő bömbölését s az erdő szelid zúgása, a falevelek édes suttogása ugy megenyhítette félénk kis szivét. Vájjon a természet költőnek, vagy bambának *