Vasárnapi Ujság – 1885
1885-11-01 / 44. szám - Homokból font kötelek. Angol regény. Irta Francillon R. E. Forditotta Szász Károly (24 képpel) 703. oldal / Elbeszélések; genreképek
VASÁRNAPI ÚJSÁG 44. SZÁM. 1885. xxxii KVTOI.VAJI teremtette-e, vagy mindkettőnek egyszerre s főleg álmodozónak? — ez a dr. Carrel eldöntése alá tartozó kérdés. Annyi bizonyos, hogy ha az erdőbe kiszabadulhatott, értelmetlen s összefüggéstelen szavakat szeretett mondogatni, melyek önkénytelenül rimekbe csendültek, vagy dallamokba olvadtak, mintha csak a madarak énekét lepte volna el. S néha órákig, napokig elkeresett egy rimet, kérdezte a madaraktól, a fáktól, a falevelektől, míg valamelyik égre meg tudta mondani neki s akkor kimondhatatlanul örült. Egyszer az édesanyja hosszú levelet kapott; oly hosszút, hogy két napig olvasta — neki legalább úgy tetszett — s mikor elvégezte , magához szólította őt s azt mondá neki, hogy ő és Mabel (igy hivták a kis leányt) elmennek most messze, át a tengeren; hogy ő addig itt marad, Demek Fülöppel, a kinek a házában laktak, de a ki kiköltözött, hogy azt neki átengedje, s most haza jő s gondot visel rá addig, mig apja érte jó s őt is magával viszi utánok, túl a tengeren — a hol aztán mind boldogok lesznek .... A tengeren ? — ez a gondolat borzasztó volt előtte, mert félt a tengertől, az volt réme, irtózata. Rémülettel várta az anyja által kilátásba helyezett dolgok bekövetkezését, iszonyodva töltötte a napokat és éveket— mikor anyja Mabellel útra kelt, ő be sem várta, hogy Derrick Fülöp haza érkezzék, hanem elszaladt, ki az erdőbe, de annak legsűrűbb sűrűjébe és elrejtőzött, hogy senki meg ne találhassa. Nem is találták meg, de talán nem is keresték. Valószínű, hogy mikor a kerülő megérkezett s a házat egészen üresen — s a fiút sem találta ott, azt gondolta, hogy az anya az utolsó perczben megváltoztatta szándékát s a kis fiút is magával vitte. És az apa is, mikor fiáért jött, elfogadhatta e magyarázatot, mert fel lehetett tenni egy — csak gyermekeivel s bennök élő anyáról, hogy indulása perczében nem volt képes elhagyni magától egyetlen fiúgyermekét. De ő ezekre akkor nem gondolt, csak örült, hogy megmenekedhetett a tenger örökös zúgásától, nem hallotta a hullámok bömbölését, hanem az erdőben lehetett, egyetlen megbízottjai, a fák társaságában s velők élhetett, keresve örökké a rímeket, beszélgetve a madarakkal, melyek örökké csevegtek s a falevelekkel, melyek örökké susogtak. Hogy élt — éveken át — mennyi éven át ? maga sem tudta, nem is gondolt rá, mert hiszen szürke és mindent beborító köd alatt élt. Megtanult hurkot vetni, madarakat nyulakat fogni, eladogatni azokat a falubellieknek, nem tudva, hogy nem szabad, önkénytelen mégis titokban űzve tilos mesterterségét, — boldogan, mert semmitse érezve — mignem egyszer... valamit látott, mitől véres lett a fű, véres az erdő s megborzadva futott el sok évi otthonából. A marun nyila által okozot testi fájdalom — az első a mit életében érzett — az repesztette meg a lelkét s egész valóját elborító sürü ködöt. S mikor hosszú álmából végre felébredt, ugy látott ismét mindent, tisztán és öntudatosan, mint mikor a tengerparton álló körül felszakad a köd s a sziklák s a bokrok s a madarak s a felhők ugy tűnnek elő ismét, a mint voltak — mielőtt a sürü, nehéz köd elborította volt... S a mint a hosszú álom után szemét fölvetette — eszébe jutott, hogy a tenger, az ő régi ellensége, végre mégis megtagadta és ide hozta őt, de nem egyedül, hanem azzal, a kit már ismert s a ki barátja volt, — a hornacombei mély erdő birtokosával. Megismerte Carew Ferit, s első mozdulata volt, hogy kezet nyújtott neki... Mabel is köd-nyomta álomból ébredt föl másnap reggel. Nem tudta: veszélyből szabadult vagy veszélybe rohant-e a mult éjjel? De új barátja védelme alatt mégis bizton érezte magát. Csak a Pengőid úrral való találkozástól félt, azt sem tudta, hogy merjen a szemébe nézni, mert készen volt rá, hogy le fogja sújtani haragjával. Ámde amitől legjobban félünk, sokszor épen az nem következik be, vagy foly le a legcsöndesebben. Pengősd ur soha sem volt szelídebb, sohasem látszott nyugodtabbnak, mint azt a zavaros évet követő reggelen. Egy szót sem szólt a történtekről, nem hogy még szemrehányást tett volna miattuk, sőt amennyire tőle kitelhetett, még előzékeny is volt hozzá. Reggeli után engedelmet kért tőle, hogy pipára gyújthasson szobájában. Mabel nem tudta mire vélni a csendet, mikor ő zivatart várt. E leány, a kit valódi atyja hasztalan keresett, a kit nevelő atyja féltve őrzött, hogy el ne ragadják, a kiért jegyese eszeveszett vállalatra indult túl a tengeren, kedvesét pedig ablaka alól, a szöktetés perczében nyakon csipve, ugy rugdalták el, — csak némán ült ablakában s el nem tudta gondolni: mi következik most ? Következett pedig egy levél Vernon úrtól, melyben ismét biztatta, hogy ne féljen, legyen csak «kitartó és hit» — ő oltalmazza, ő mindent jóra vezérel — és meghagyja neki, hogy újon kedvesének, hogy jöjjön azonnal és mindent rendbe hoz. Mabel nem mert szót nem fogadni annak az embernek, aki őt oly nyilván oltalmába vette, aki meg tudta nyerni rokonszenvét s teljes bizalmát — s ámbár jobban szerette volna, ha Quicksettel való viszonya örökre véget ér (mert nem lett volna első eset, hogy leányok hívek és kitartók, mig mindenki ellenzi viszonyukat s abba hagyják, ha valaki oltalmába veszi) — mégis szót fogadott s itt a kapitánynak és a levelet elküldte Draxnénak, a ki a bujkáló szerelmesnek a czimzetét tudta s meg volt bízva általa, hogy a Mabellel való levelezést közvetítse. Irt s ezzel sorsára és Vernon úrra bízta magát. Vernon úr azonban nem mutatta magát. Eltelt egy pár nap — s ő nem jelent meg a paplakon. Kábeb sem jött s Mabel nem tudta, mit gondoljon ? Talán biztatásai daczára is félt Pengőid úrtól? Talán üldözői nyomában vannak? Talán beteg? Talán felhagyott az egésszel ?... Az volna a legjobb, gondolátaból önkénytelenül, de maga előtt sem mondta ki a szót — s nem is merte remélni (hogyan? remélni s nem félni tőle?), hogy teljesedjék. A Vernon távolléte s hogy látogatásait felfüggesztette, Pengeid urat is megnyugtatni látszott. Talán felhagyott a küzdelemmel, e betolakodó idegen, aki el akarta csalni tőle Mabelje bizalmát, aki mintegy atyai vetélytársa volt neki — mert, hogy Mabelt nőül kívánta volna magának az a vén bolond, azt még sem hihette, bár eleinte ilyen gondolatai is voltak felőle... így telt el három nap, Mabelnek a legfeszültebb várakozásban, mikor egy délután az uj szolgáló, szokása szerint elképedt és ijedt arczczal, csak beesett az ajtón s elkiáltotta magát: — Nagy isten, kisassz'... itt van egy idegen, A főbejárat. Czuczor Gergely síremléke. Deák Ferencz mauzóleuma. Szilágyi István síremléke. A A KEREPESI-UTI TEJ