Vasárnapi Ujság – 1886
1886-11-21 / 47. szám - Könyves Tóth Mihály (arczképpel) -á-r- 757. oldal / Élet- és jellemrajzok - A műcsarnokból (12 képpel) 757. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
47. SZÁM. 1886. xxxm. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. * 757 KÖNYVES TÓTH MIHÁLY. A debreczeni ref. egyház jubilált lelkészének, a magyar protestáns egyház egyik első rangú kitűnőségének, Könyves Tóth Mihálynak arczképét s életrajza vázlatát lapunk 1871-diki évfolyamában közöltük először, élete azon nagy forduló pontján, mikor harmadszor hivatott meg s másodszor foglalta el székét a debreczeni ref. egyház lelkészei közt. Mert ennek históriája van. Könyves Tóth Mihály először ezelőtt 50 évvel, 1836. nov. 12-iken köszöntött be Debreczenbe (az úgynevezett ispotály-templomban) lelkésznek. Az 1849-iki vihar megfosztotta őt nem csak papi székétől, de szabadságától — s kicsibe múlt, hogy nem életétől is. Forradalmi szelleme, templomi s tábori szónoklatai miatt hadi törvényszék elé állíttatott, kötél általi halálra ítéltetett, a mit kegyelem utján 20 évi várfogságra változtattak. A 20 évből azonban csak hetet töltött ki s 1856-ban szabadon bocsáttatott; de debreczeni papságát elfoglalni még akkor nem engedték. 1860-ban, a patensmozgalmak szerencsés vége után, megengedtetett ez is s a debreczeni egyház őt meg is hivta a Szoboszlai Pap István (szuperintendens) halála óta még betöltetlen álló egyik papi székbe. Könyves Tóth Mihály azonban megköszönte a meghívást — s nem fogadta el — és pedig a legnemesb indokból, hogy a debreczeni egyház és tiszántúli kerület régi hagyománya, mely szerint mindig a tiszántúli püspök a debreczeni első pap, megtartathassák. Ugyanis, a Szoboszlai halála óta üres püspöki széket most már be lehetett tölteni, s a derék Balogh Péter, ki a pátensidőben mint helyettes püspök oly férfiasan küzdött egyháza jogaiért, meg is választatott. Hadd választhassa őt papjává Debreczen : Könyves Tóth Mihály félreállott. Mikor aztán Balogh Péter meghalt, 1871-ben, harmadszor hivta meg régi kedves papját Debreczen; most már elfogadhatta, mivel a püspök-kérdés nem állt útjában; az ujon választott püspök, Révész Bálint, különben is debreczeni pap lévén, Íme, ez a kis történet is jellemzi Könyves Tóth Mihályt: ő soha sem nézte magát, maga hasznát, maga érdekét, maga dicsőségét. Olyan tehetségekkel, ha szereplési vágy, ha elsőségre törekvés lett volna benne, — ő mindenütt első lehetett volna. Ritka szónoki erő, rengeteg olvasottság és tudományos ismeretek, páratlan kedves, megnyerő egyéniség, eleven, leleményes, szikrázó szellem ritkán egyesült ennyi szerénységgel, ilyen igénytelenséggel a közpálya emberében ! Most, amint debreczeni papságába első beköszöntőjének ötvenedik évfordulója közeledik— egy 50 éves nagy jubileum ünnepi zaja tölté be az országot épen — az ő hívei is, bár szerényebb körben, ünnepélyes jubileumot akartak tartani. Talán ha a pásztor, saját kisded nyájával együtt eléri közös jubileumukat, ha ott vénül meg, hol ifjan kezdte szolgálatát, még bensőbb, még méltóbb lehet az ünneplés. De Könyves Tóth Mihály nem kivánt ünnepet magának; ő soha sem szeretett ünnepelt lenni. A református pap puritán egyszerűsége neki annyira vérében van, hogy ő a külső zajt és pompát egyenesen elutasította magától — így debreczeni lelkipásztorságának ötvenéves jubileuma szorosan családi ünnep maradt, köztes hívei közt. Még csak egy bankér sem jelölte ünneppé a napot (pedig mi esik meg manapság Magyarországon bankét nélkül ?) Eljöttek hozzá debreczeni lelkésztársai, egyháztanácsa, benső barátai, — örvendettek és szerencsét kívántak neki s kívánták, hogy Isten éltesse még, igen fiatal lélekkel, eleven szellemmel, vidor testi erőben. Ennyi volt a jubileum. Legmeghatóbb mozzanata is annak szorosan családi jellegű volt. Fia, Könyves Tóth Kálmán, lapunk régi derék dolgozótársa, ma szintén debreczeni lelkész, atyjával ugyanazon oltárnál munkálkodó szolga — egy meleg hangú s formailag is szép költeménynyel jubilálta édes atyját. «A régi palást» a költemény czime, melyet lapunk mai számában közlünk s mely az apához és a fiúhoz egyaránt méltó hangot adott a szép, de egyszerű ünnep bensőséggel teljes jelentésének. Szép az emberi élet, ha teljesítve hivatását, betöltve körét, nem vágyva sem fölebb, sem többre, megelégedéssel pillanthat munkájára s eredményeire vissza! Ha hűn teljesített kötelessége öntudatával vigasztalhatja magát agg kora teljességében; ha hit s dicsfény koszorúit nem keresve a szeretet és tisztelet egyszerű virágaival megelégszik; s övéit boldogítva, embert szeretve, Istenben bízva, nyugodtan lépdelhet sirja felé, tudva, hogy porait kegyelet őrzendi itt alant, lelkét pedig ama hű gazda várja, a ki igy üdvözli az övéit: Jól van, jó és hü szolgám; hű voltál mint kevesen, jöjj be a te Uradnak örömébe! De az későn leszen még. Mi a tiszteletreméltó aggnak még hosszú életet kívánunk: lelke ifjúságában, kedélye vidámságában, gyermekei, unokái szeretetéből, gyülekezete ragaszkodásától s a magyar protestáns egyház és a haza megérdemlett tiszteletétől környezve! — ál r A MŰCSARNOKBÓL. A képzőművészeti társulat jubiláris kiállításából ismét több művet mutatunk be, részben kiegészítésül a lapunk mai számában közlött művészek jellemzéséhez. Kezdjük a sorozatot Baditz Ottó életképével, melynek czíme «Az első csárdás», s mely a nyáron Berlinben is jó fogadtatásban részesült. E vidám képen a derék művésznek kedvenczévé lett alakjai, a kis gyermekek üde és kedves csoportja lép föl. Egy falusi pitvar a színhely, s elevenül meg jó kedvvel. Ugy látszik, a pihenés órájára gyűlt össze a család: talán az egyik pár gyerek a szomszédból jött át. A földekről hozott kukoricza, tök ott hever szerteszét a pitvarban s eleven, változatos színü előtért szerez a képnek. Egy kóborló czigány muzsikust épen jó pillanatban vetett erre sorsa. Rongyos alak, bizonyára a hegedűje sem valami Amati. Az egész alakról lerí az országfutó viszontagság, de tőről metszett czigány, arczban, tartásban, még a rongyosságban is. Primás aligha lehet, különben nem egymaga tenne ki egész bandát. Aligha valami nagyon kívánták hallani, de csak ráhúzta mégis, s akkor aztán mindjárt megvolt a jó hatás. Egy kis parasztfiú, mezítláb, csípőre rakott kézzel, ugyancsak aprózza a csárdást, s egy ökölnyi kis szőke lány is odaáll a legényhez, csinálja a tempókat,még a kis kötényét is úgy megemelgeti, mint ahogy a nagyok szokták. Más két fiú a padkára húzódott föl, onnan nézik nagy gyönyörűséggel a mulatságot és szinte látni lehet, hogy melegülnek hozzá, hogy akarnak ők is ott aprózni, hanem előbb csak tartják a tekintélyt. A pitvar fél ajtaján is ott látszik egy kíváncsi arcz, amint bekandikál. E naiv kedvességű csoportot kiegészíti a nagyok öröme. Gazduram egész gyönyörűséggel dől hátra, szorítja kezébe a makro pipát és nevetve biztatja a tánczoló párt. Az asszony is egészen elmerül az anyai önfeledségben és gazduram mellé húzódva, nevető tanuja a gyermekek virgonczságának. Szép fiatal paraszt lány ül a házastársak előtt, s dolgát abbahagyva szemléli a tánczos-párt s alighanem gondol is hozzá valamit. Minden mosolyog és minden oly kész visszhangot adni, kaczagni és biztatni, hogy «ujra». A kotló is csipegeti a talált szemhez két csibéjét, hogy azoknak is jusson valami. Baditztól még könyv-illusztráczióiból is közlünk egy pár kecses gyermekalakot. Eisenhut Ferencztől «Gill Baba halála» a Munkácsy-díjért versenyez és egyik legfeltűnőbb darabja is a pályaműveknek. Eisenhut még fiatal ember; tanulmányait a mintarajztanodában kezdte, aztán külföldre ment, majd a keleten tett utazásokat, s a kelet erős benyomásai uralkodók lettek irányán. A keleti életet, a kelet tüzes világítású tájait, mély árnyait, ragyogó színeit látjuk képein, de látjuk egyszersmind az alakokban a nagy megfigyelést, a jellemző erőt, az előadásban pedig a biztosságot és kifejlett technikát. A versenyre is keleti tárgyat szemelt ki, de hazai vonatkozásban. A budai Rózsahegyen áll Gül Baba kis mecsetje; ott pihen a török szent, kinek sírjához a távol Ázsia török zarándokjai is eljöttek, míg a belügyminiszter meg nem nehezítette, miután a zarándoklás koldulással volt összekötve. E török szent halálát választotta tárgyul a művész. Fent a Rózsahegyen, honnan a házak tetőzete és a Duna kéklő tükre látszik, kiterített szőnyegen haldoklik az agg szent. Előtte füstölő ég, körülte szétszórt rózsák. Gülbaba a rózsák apja volt. Egyik társa még egyszer fölemeli a haldokló fejét, kelet felé fordítja. Egy török gyermek egy kosárfrise rózsát hozott s a haldokló elé tartja. Mögötte, olvasóval kezében imát mormolva, lecsüggesztett fővel egy török dervis, valódi keleti alak, csontos arczczal, vörös szakállal. A forró nap fényében áll, s az egész táj napsütött, világos és csillogó. Valóban egy darab keletez. A csoportozat kitűnően sikerült. A kép széles vonásokban, nagy mozgású ecsettel van festve. Elaprózva, vagy próbálgatva semmi sincs rajta. A festő teljes uralma látszik mindenen. Bevégzett technika ez, s oly tehetség műve, melynek élénk érzéke van a nagyobbszabásu előadások iránt, s bírja hozzá a stíl biztosságát. Mészöly Géza a Balatonról festett egy megkapó uj részletet. Akárhányszor fesse, az ő kitűnő ecsete mindig uj és uj vonásokkal, a természet frisseségével és örök életű változásával tudja felruházni. Ezúttal a Balaton szántódi részletében egyesíti a tájképíró fényes előnyeit. Aggházy Gyula a kiállításon két életképet KÖNYVES TÓTH MIHÁLY.