Vasárnapi Ujság – 1886
1886-05-09 / 19. szám - A turul madár. Thúry József 299. oldal / Történelem; régészet és rokon tárgyak
17. SZÁM. 188 i XXXIII. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 2>>7 maga a czár volt, megcsapkodta lovát és elvágtatott, anélkül, hogy a pénzt elvette volna. Sándor czár ott állt az ablaknál és majd megpukkadt a nevetéstől, midőn megpillantotta, hogy a megszeppent paraszt mint iramodott tova, még a pénzt is ott hagyva. Tüstént megparancsolta a testőr-kozáknak, érje utól a pórt s adja át neki a huszonöt rubelt. A kozák a még mindig iramodó parasztot Tagánrogtól két versztnyire beérte, de csak nagy nehezen birta rávenni, hogy a fuvardíjat elvegye. 2. Passzek testvérek és az uralkodó. A lengyelek iránt liberálisnak mutatkozó Pavlovics Sándor Oroszország keleti kormányzóságaiban utazgatott. Bizony a fáradság rajta is erőt vett, mint bárki fián. Megérkezvén az állomásra, első dolga volt, hogy végig nyúljon a díványon és jót szundítson. Szolomka Danilovics Afanaz ezredes és főkocsimester, vagy ékes orosz nyelven «Oberwagenmeister» ezalatt a kérelmezőktől átvette a folyamodványokat. Ennek végeztével észreveszi, hogy a háztól nem messze két pór legény áll; viseltes paraszt suba és ócska bocskor rajzok. Kezekben görcsös botot szorongattak, vállukon batyu volt látható. Szolomka abban a hitben, hogy a legények kérni akarnak valamit a czártól, hozzájuk megy és kérdezi tőlök: kik ők és mi járásbeliek? A legények illedelmesen köszönnek és levett föveggel adják elő, hogy ők Passzek Vaszilijnak, kit még Pál czár száműzött volt, legidősb fiai, és értesülvén róla, hogy a czár erre fog utazni, gyalog jöttek idáig Szibériából, hogy kegyelmet kérjenek agg atyjuknak, és most várják az alkalmat, hogy folyamodványukat ő felségének kezéhez juttassák. — Miért nem jöttetek én hozzám, midőn a többiektől beszedtem a folyamodványokat? — kérdi az ezredes. — Atyánk megparancsolta, hogy a folyamodványt egyenesen ő felségének adjuk a kezébe, és mi nem mertünk ellenszegülni akaratának, noha tudtuk, hogy nagyságod átveszi azokat, — felelik a legények. — Az uralkodó most pihen, a folyamodványt neki át nem adhatjátok, mondja Szolomka; — de ha okvetetlenül személyesen akarjátok átadni a folyamodványt, legjobban teszitek, ha rögtön útnak eredtek a szomszéd állomásra; ott fog ebédelni a czár és valószínűleg meghallgatja kérésteket.— Hogy jussunk el oda, nagyságos uram, mikor egy árva kis pénznek se vagyunk urai? — panaszolják a legények. — Hiszen pár nap óta már is a parasztok irgalmából tengődünk. Az «Oberwagenmeister» kiveszi tárczáját s tizes rubelt ad nekik azzal az utasítással, hogy siessenek és pontosan ott legyenek az állomáson. Rövid idő múlva látja Szolomka, hogy a Passzek testvérek mint ballagnak ketten egy lovon gubbaszkodva, és magához inti őket. — Mit ostobáskodtok, fiuk ? — kérdi tőlük. — Bizony nem bolondozunk mi, ezredes úr; a lovakat mind elvitték a czári kiséret számára, csak üggyel-bajjal szereztük ezt a kanczát a muzsiktól és ez is egészen fölemésztette a kapott tiz rubelt. — Hiszen elkéstek rajta. — Mit tegyünk, uram ? Ha gyalog megyünk, úgy se boldogulunk... A kanczán meg csak odaérünk valahogy. — Menjetek hát Isten hírével!... Másnap reggel a czári fogat elhagyja őket. Köszöntésüket a czár viszonozza és figyelmesen végig néz rajtok... Az állomáson ebéd közben megpillantja Sándor, hogy az ebédlő ablakához valami parasztok oda-odasompolyognak, félénken bekukkantanak, aztán elosonnak. Kezdi figyelemmel kisérni mozdulataikat, aztán Szolomka ezredeshez fordulva, mondja: «Úgy tetszik, ezek a mi ifjú szittyáink, kik reggel ott koczogtak ketten egy paripán... menj ki, Danilovics Afanasz, és tudd meg, mi a kívánságuk ?» Az ezredes elbeszélte a czárnak, kik ők, és mint intézkedett, hogy ide jussanak. — Tehát ügyes-bajos emberek! — szól az uralkodó, — menj ki hozzájok és hivd be! Szolomka ezredes bevezette az ifjakat. Azok a czár lábához borultak, átölelték kezükkel és fel nem emelve szemüket, zokogva rebegék: «Irgalmat, felség, irgalmat kérünk!... irgalmat az ártatlanul bűnhődött tehetetlen aggastyán és szerencsétlen sorsú gyermekei számára!» ... A jelenet magható volt. Pavlovics Sándor szemében is megcsillantak a megindulás gyöngycseppjei. — Keljetek fel! — szólt kegyesen — Mindent megteszek, ami tőlem függ... előbb azonban meg kell vizsgáltatnom az ügyet... Az ifjak felkeltek. — Térjetek vissza atyátokhoz, — folytatá a megindult autokrata, — s mondjátok neki, hogy át fogom nézni ügyét... Kegyelmemben ő ne kételkedjék... Titeket pedig, hogy olyan hit szószólói voltatok az apai akaratnak, elhelyeztek a nevelő intézetbe... Ha mindezt elmondtátok atyátoknak, térjetek vissza Szentpétervárra ... és te pedig — tévé hozzá Szolomka ezredeshez fordulva, — adj nekik fogatot atyjukhoz és onnét Szentpétervárra.»... 3. Alexandre I., autocrate de toute la Russie. Szollogub gróf beszéli emlékirataiban a következő epizódot, melyre a fent írt czím szolgáltatott alkalmat. Sándor czár szeretett hébe-korba elbeszélgetni gróf Szollogubnéval, egy kiválóan eszes nővel. Látogatásairól mindig eleve értesítette az uralkodó és ilyenkor a grófné gyermekeivel várta a czárt, mialatt a grófnak nem volt szabad otthon lennie. Szollogubék házában a vendégszoba falain Sándor czár kőnyomatú nagy képe függött, a fentirt aláírással. Az epizód elbeszélője akkoriban már jókora fiúcska volt, és szeretett sokat fecsegni. «Mikor az emlékezetes nap felvirradt, melyen az uralkodó látogatásával szerencséltetett bennünket, — mondja az emlékirat, — anyám a divánon ült a kép alatt, az uralkodó mellette foglalt helyet és nagyban folyt köztük a beszélgetés. A társalgás hosszára nyúlt s én unatkozni kezdtem. Egyfelől bántott, hogy rám se hederítenek, másfelől szerettem volna tündökölni tudásvágyammal ; minden ürügy nélkül belevágtam tehát beszédükbe és rámutatva az arczkép aláírására, kérdem, mit jelent az autocrate szó. Az uralkodó, aki kissé nagyot hallott, nem értette meg szavaimat, és kérte anyámat, ismételje azokat. Anyám végre megmondta a kérdés velejét. A czár elmosolyodott és csak ennyit szólt: — Meglátszik rajta, hogy Párisból jött. Ott persze erre a szóra meg nem tanították.» A. A nevető Oroszország. Toldi írója megszerezte az ifjabbik Benczének azt az örömet, hogy életében egyszer a jámbor varga házmester személyében ő is kinevessen valakit. Oroszországnak is megengedhető, hogy szintén kaczagjon egyet a nyugatiak rovására.... I. Sándor igen kedvelte a szentpétervári angol követet. Egy ízben az orosz konyháról beszélgetve, megkérdezte tőle, van-e fogalma a czéklalevélből főtt levesről ? Megtudva, hogy ő lordsága soha ilyet nem ízlelt, megígérte, hogy alkalomadtán küldeni fog neki. A követ nem messze lakott a czári palotától. És csakugyan, midőn nem sokára asztalra került az említett eledel, a cár megemlékezett ígéretéről és menten beválta azt. A követ, levesnek vélvén az ételt, megmelegítette. A legközelebbi találkozáson Pavlovics Sándor el nem feledte megtudakolni, hogyan izlett hát a leves ? A diplomata kissé hímezetthámozott, de végre is kijelenté, hogy a megmelegített étel természetesen már nem lehet olyan jó ízű, mint a frissen főtt. A czár jót nevetett a markába, mert a kérdéses eledelt hidegen eszik. * Az is említésre méltó, hogy midőn Bonaparte még mint első konzul szerepelt, gróf Markov halikrát — kaviárt — küldött neki ajándékba, melyet aztán a szakács megfőve tálalt föl. Ily kevéssé ismerték Oroszországot az akkori idők nehézkes közlekedése miatt. Vájjon most, a vasutak korszakában mennyivel vagyunk előbbre ebben a tekintetben ? —y— A TURUL MADÁR. E madárnak históriai és ethnológiai tekintetben sokkal nagyobb jelentősége van nemzetünk őstörténetében, mint talán sokan gondolják. Mindamellett, hogy tudósaink közül már többen és többféleképen igyekeztek e ma már ismeretlen szót megmagyarázni, sőt újabban egyik tudományos folyóiratunkat is e névre keresztelték, még sem tudták megfejteni a turul eredetét s kellőleg méltányolni fontosságát. Mindnyájan ismerjük azt a nemzeti hagyományt, melyet a jó Kézai Simon mester őrizett meg számunkra és így irt le krónikájában: «Ethele király czímerén, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a czímert hordták volt magokkal húnok mindig a hadban Géza vezér idejéig, míg a magokat községben kormányozták.» •— Kézaitól tehát megtanuljuk, hogy a magyarok nemzeti czímere egészen Szent István koráig egy madár volt, melyet turulnak neveztek. — Sőt e nemzeti jelvény Erdélyország czímerén is meg van örökítve, melyen a magyarok czímere kiterjesztett szárnyú madár, a székelyeké pedig nap és hold. — A turul madárnak harmadik emléke azon nemzeti mondában maradt fönn, melyet Béla király névtelen jegyzője úgy beszél el, hogy Almos anyjának, Emesy-nek, egy madár (latinul astur) jelent meg álmában s ölébe szállva, megtermékenyítette. Így született aztán Almos, kit a nemzeti hagyomány csakugyan «Turul fiá»-nak nevez. E történelmi emlékek tehát azt hirdetik, hogy a magyarok nemzeti czímere a turul madár volt s mint ilyennek, oly fontos szerepe jutott népünk szellemi életében, hogy a nemzeti monda azt a hőst is e madártól származtatja, aki mai hazánkba vezette őseinket (a monda szerint). Azt hiszem, mindenki elismeri, hogy a nemzeti czímernek nagy jelentősége van őstörténetünkben és sokat mondó tanú lehet nemzetünk eredetének kérdésében: lássuk tehát, mire tanít bennünket ? Felvilágosításért ismét a török-tatár népekhez fordulok. De hát lehet-e ezt csodálni ? Hiszen a «sírva-vígadást», a magyar dolmányt és kalpagot, a fehérló-áldozást, a régi hegedősöket és társadalmi életünk számos vonásait szintén a törököknél találtuk meg, és így nagyon természetesnek látszik az a gyanítás, hogy a turulról is a törökség fog felvilágosítást adni. És e reményünkben csakugyan nem csalatkozunk meg. Az európai míveltségű s a történelemben és nyelvészetben egyaránt jártas Ahmed Vefik pasának kitűnő török szótárában a következőket találjuk. A turul: nagyobb fajta sólyom és sas ; két felé nyitott szárnyakkal fejedelmi czímer, névszerint a ghúzok klumjainak fejedelmi jelvénye volt. — Még bővebb értesülést is kapunk e kitűnő szótárból. Megtudjuk ugyanis, hogy az ogúzok, vagy ghúzoknak hat nemzetsége volt s mindegyik nemzetségnek más fajta sólyom, vagy sas volt a czímere s egyszersmind fejedelmeik jelvénye, így az első nemzetség madara, illetőleg czimere: szongur (fehér sólyom), a másodiké: togan (közönséges sólyom), a harmadiké: csakir (sávos, tarka sólyom), a negyediké: sahin (legszebb fajú sólyom), az ötödiké: kartal (közönséges sas), a hatodiké: tavsandsil (nyúlvadászó sólyom). E szerint a törökség egyik ágánál, a ghúzoknál, a nemzetségek jelvénye s egyúttal az illető fejedelmek czimere bizonyos madár, még pedig sólyom vagy sas volt, s e madarat, mint ilyen czímert, turulnak nevezték. Nem szándékozom e helyen tüzetes történelmi fejtegetésekbe bocsátkozni, csak azt akarom megemlíteni, hogy ghúzoknak a török-tatár népek azon ágát nevezték, mely emberi emlékezetet meghaladó idők óta a Káspi-tengertől keletre és éjszakkeletre, az iráni műveltség éjszaki határvonala fölött tanyázott mint lovas nomád nép és a régi persa kultúrának veszedelmes ellensége volt. Az arab írók ghúznak, a bizáncziak úznak nevezték e törzset; később pedig, mikor a történelmi és földrajzi ismeretek szaporodtak és a ghúzok, vagy azok is több részre szakadtak, még több név alatt látjuk őket szerepelni. Egyik részük, mely nyugatra költözött, kán, vagy kumán névvel jelenik meg; másik részük délkeletre nyomult: ezek voltak a szeldsukok, a mai oszmánok; harmadik részük, t. i. a mai turkomán törzs, megmaradt Közép-Ázsiában. Látni való, hogy a magyar turul és a török turul szó egészen azonos. Az egyetlen különbség csak az, hogy a török szónak első ?í-ja hosszú, de meglehet, hogy a Kézainál található turul-nak első vokálisát is nyújtva ejtették, csakhogy ezt krónikásunk — a magyar helyesírás akkori állapota korában — nem tudta megjelölni. De bármint legyen a dolog, az egészen világosan áll előttünk, hogy mind a magyaroknak, mind a