Vasárnapi Ujság – 1887
1887-08-28 / 35. szám - Arany János: A földrengés (Töredék) 575. oldal / Költemények - Gyulai Pál: A patak és a nefelejcs 575. oldal / Költemények
575 a nap, Mátyás király a kíséretét messze elhagyva, egyedül vetődött a forráshoz. Ott találta mse maijában a szép leányt. Kezében tartotta ez a korsóját, s búnak hajtotta a fejét. — Isten jó nap, te erdők rózsája! — szólítá meg a király,— mit vesztettél el, hogy úgy földnek adtad a szemedet? Fölrezzent erre a leány, s lejebb húzva a szemére a homloktakarót, azt felelé: — Bizony elvesztettem valamit a mi ételt is ád, italt, is ád, meg is éltet, meg is öl; — füvet éleszt; — fát kitör. A király mindjárt kitalálta, hogy ez a forrásvíz : malmot ez hajt, kenyeret ez ad, italul ez szolgál, szomjat ez olt, de halálos beteggé is ez tesz; táplálja a füvet a partján, de kitöri a szálfát, ha megárad. Holmi pajkos csamangók azt a mókát követték el, hogy éjszaka nagy kolonczköveket hengerítettek a forrás czikója elé s azokkal úgy elzárták a sziklaoduból kijövő pataknak az útját, hogy az most vékony vízsugarakban lövellt ki a nyílások között, s nem szaporított annyit a sziklamedenczében, hogy meg lehetett volna benne meríteni a füles korsót. — Ha csak ez a baj, — mondá a király, — majd segítünk rajta. S kis baltájával, a mit vadász-szokás szerint hátul az öve mellé dugva hordott, kivágott egy erős fiatal szálfát, s annak dorongját neki feszíté a legnagyobb szikladarabnak, hogy majd elhengerítse onnan. De ezúttal is az ostobább volt az, aki nem engedett, a szikla mindig visszaesett a czikóba. — Várj csak! majd egy másik czelőkét is vágok , azzal meg te feszíted. Mikor aztán a leány is segített, a koloncz csakugyan félreguvadt a helyéből s nagyot gördült alá felé.— Lásd hogy egyesült erővel milyen nagy sziklát elemeltünk ketten! — mondá erre a király. — Hej, talán még ennél nagyobb követ is elguríthatnánk — egyesült erővel. A király épen akkor özvegyen maradt és gyermektelenül. Kitalálhatja a vak is könnyen, hogy mi lehetett az a nagyon nagy kő. Csak a szép leány nem találta ki sehogy. A félregurult szikla után azonban egyszerre neki zúdult a víztartó odúban meggyűlt patak árja, úgy, hogy a leány nem tudott átmenni a patakon, ha nyitány ruháját össze nem akarta csatakolni. Pedig az atyja már ugyan kiabált rá a malomgátról, hogy mért nem siet ? A király segített rajta, felvette a leányt a karjára, úgy vitte át a patakon, még akkor is vitte, amikor már semmi patak nem volt. A molnár nem ismert rá a királyra, vadász úrnak nézte, olyan egyszerű volt. Kérdezte tőle, hogy nem éhes-e? leültette az asztalhoz, s eléje rakott mindenféle ennivalót, ami becsületes házától kitelt. De a királynak csak a szeme volt éhes. A nagy kinálgatásra azt felelte : — Én nem szeretem a csukának — csak a máját; a vadkannak — csak a nyelvét; — szarvasnak — csak a veséjét; — szép leánynak — csak a szivét. — Az is a java annak! helyeslé a molnár. — De hát van-e a leánynak szive ? kérdezé a király a szép molnárleánytól. — Van, de nem lehet rátalálni. •— Pedig én aranyat tudnék érte adni, ha megkerülne ; arany koronát. •— Korona, korona; felelt rá a leány. — Nehéz főkötő az! Jobb annál a fátyolkendő! S a leányszív csak nem került meg. A király tovább ment. Ezután következett az oppelni polgárleánnyal való ismeretség, — Corvin János történetének kezdete. Néhány év múlva újra visszakerült Mátyás király Telkibánya környékére. Már akkor a cseh kalandorokkal szent volt a béke. Giskra, a maga vitézeivel, beállt mameluknak a legvaskezűbb magyarhoz, s Mátyás király a hajdani szélsőbaloldali ellenzékből alkotta meg a győzhetetlen hatalmas «fekete seregét». Mikor újra meglátta a forrást, eszébe jutott a szép molnárleány. Belátogatott az ismeretes malomba. A vén molnár nem élt már: a malomgazdaságot vezette a hajdani első legény. Egy rücskös, ripacsos, kancsal ragy a bunkó. Ez volt a szép molnárleánynak férje. — Ugyan hogy tudtál ehez férjhez menni, amikor engemet, a királyt, visszautasítál? —kérdé Hollós Mátyás a világszépségtől. — Hát úgy, hogy a király akkor kérdezett, amikor rossz napom volt; a rücskös molnárlegény pedig akkor kérdezett, amikor jónapom volt. Mátyás királyról a hagyomány azt tartja, hogy nagyon szerette a csukának a máját. Egyszer vadászaton volt Csórón (Pest megyében) ; ebédnél a tormás csukának hiányzott a mája. Mátyás követelte, hogy adja elő a szakácsné, az azt felelte, hogy «csóri csuka, nincsen mája» — Mátyás visszaizente neki : «palotai palota, nincsen száma» — s rögtön előkerült a félretett csukamáj. Törjék e mondás fölött a fejüket, a kik értenek hozzá. Én följegyeztem, mint régi emléket a múltból, mely mindig ifjú marad. Szótár: «két-ils repkény»: gleconia liederacea, »vaklincz» : barna piros; «lángos haj» : hosszu göndör, hullámos haj; nsámit : főkötő; «levengös tű» : rezgő tű; ivorönty» : suhancz legény; «bekelet» : ősz (kikelet: tavasz); tüblöz» : a nap: erősen süt; »mese magában»: egyes-egyedül; nézi'.ó» fülke; «nyitány» ruha: vékony patyolat. A «SEGITSEG »-BŐL. A földrengés." De ime ! az ég, föld hirtelen feltámad: Az ég alkotmánya össze akar dőlni, Majd a földet érik iszonyú felhői; Nem szél fú ... torony, ház reng belé, s megszakad; Nem eső esik, mert minden csöpp egy patak. Egybefoly a dörgés , csattog szakadatlan, Villámlástól az ég egy pokoli katlan, Fellázad a tenger, messze, nagy mélyen benyomul a szárazra, a folyókkal szembe. Visszafut a folyam, vissza kútfejébe, Rejtőzni akarván anyja kebelébe, Vagy szélt vesz a síkon, hogy ne érjék utól, Kergetve a tenger zúgó habjaitól. Sehol sincs maradás. A hajósok népe Hajótörést szenved a kikötő révbe', Testeik a parton szétszórva hevernek, Hol jajgatva futkos férfi, asszony, gyermek. Hullámzik a tenger, hullámzik a föld is , Dagadni, Eelyedni látjuk a mezőt is, Szédül a ki rálép. Ugy teszen, úgy látszik, Mint mikor a gyermek jégen hajlókázik. Recsegő házából a népség kiszalad, Oltalmat keres a háborús ég alatt, A városbeli fut a szabad mezőre, Nehogy egész ház-sor a nyakába dőlne. S a mezei ember fut a város felé, Nehogy meghasadván a sík föld, lenyelné, Mert sok helyen a föld megreped és égő Gyomrából pokoli bűzt bocsát a kénkő. Azt hinnék, jelen van az ítélet napja, Rettegés a szivek bensőit elfogja, Szánja, bánja bűnét az istentelen is, Megbocsát egymásnak halálos ellen is. ARANY JÁNOS. A PATAK ES A NEFELEJCS. Kis pataknak nagy a kedve, Vígan szökken, csergedezve, S mintha űzné heves vágya, Rá se tekint. Mely felé int, Parton a sok szép virágra. Kék nefelejcs azt suttogja: «Hova sietsz, bérez patakja?» «Ki e zugból messze, messze, Csak előre. Sík mezőre, « Nagy folyóba, tengerekre.» «Maradj köztünk, jobb neked itt, Enyhe lombok árnya fed itt, Madár vidít reggel, estve , Boldog élet, Szived éled, Virágokkal enyelegve.» «Majd ha folyó, tenger lettem, S végtelen az ég felettem, Boldog leszek, czélom érve. Mi egy virág A nagy világ Gazdag kincstárához mérve?» Könnyezve mond a nefelejcs: «Büszke patak, el ne felejtsd, Tenger nem lészsz, benne elvészsz, Hiu vágyad Késő bánat, — Mádnak csak a szolgája lészsz.» GYULAI PÁL. * Töredék egy meg nem jelent költői beszélyből Arany János hátrahagyott műveinek Ráth Mór kiadásában sajtó alatt levő gyűjteményéből.