Vasárnapi Ujság – 1888
1888-04-01 / 14. szám - Orosz életképek: Lubbendorf 229. oldal / Elbeszélések; genreképek - Perczel Béla (arczképpel) 229. oldal / Élet- és jellemrajzok
12. SZÁM. 1888. xxxv. ÉVFOLYAM, egy alkalommal, hogy az angol követ bemutatta két fiatal honfitársát, kik aztán szintén meghívót kaptak a baratogi vadászatokra. A fényes vadász ebéd után, mely rendesen éjfélutánig tartott, az uri társaság kártyaasztalhoz ült. G. lord, ki nem sokkal azelőtt egy nyakaszegett távoli rokona czímét, és óriási vagyonát örökölte, már Londonban hallotta az orosz nábob hitét, és alig várta az alkalmat, hogy játékát lássa. Mint rendesen, a különben nem épen arisztokratikus Lansquenet járta, eleinte aránylag csekély, utóbb pedig mesés összegekben. — «Ugyan kérem — kezdé G. lord a háziurhoz fordulva — nem volna-e kedve velem néhány játszma piquet-t lemorzsolni?» — «Igen szivesen — válaszolá S. gróf — habár be kell vallanom, hogy nem igen értek hozzá.» A többi vendégek, annak előérzetében, hogy valami különös látványnak lesznek tanúi, azonnal az érdekes játékosok körül csoportosultak. — «A point, ha szabad kérdezni?» — kérdé S. gróf.. — «Én rendesen 100 font sterlingbe szoktam otthon játszani, — válaszolá az angol, — de ha tetszik, tegyünk orosz pénzt, tán 500 imperiált.» — «Legyen kerek 1000 imperiál...» — «Elfogadom.» — «Tehát ha ugy tetszik, 12 játszma — folytatá a gróf. — «All right.» — feleség, lord. A teremben néma csönd uralkodott. Akinek e játékról némi fogalma van, tudni fogja, hogy ily óriási betéttel 12 játszma alatt nagyon könnyen 200 ezer imperiált is el lehet veszteni, habár annak a lehetősége sincsen kizárva, hogy a játék végén nagyon csekély különbség mutatkozik. A sors azonban máskép akarta, mert már a hetedik játszmánál S. gróf 800 pointtal, vagyis 800 ezer imperiállal volt hátra, mely veszteség az utolsó előtti játékban egy kerek millióra rúgott. Ekkor S. gróf azon ajánlatot tette ellenfelének, hogy az utolsó játék kétszeresen, s azonkívül az összes tételek kettős összegébe járjon, úgy, hogy ha a szerencse ellene fordulna, 2 millió imperiált bizonyosan, és azonkívül még nagyon sokat veszíthet. Az angol néma fejbólintással elfogadta az ajánlatot. Tíz perczig tartott még a küzdelem, mely alatt S. gróf, mintha néhány kopókáról lett volna szó, nyugodtan szivarozott. A dolog vége az lett, hogy G. lord, ki már biztosnak hitte a roppant nyereséget, egyetlen egy hibával elvesztette a játékot. — «Lássa uram, — jegyzé meg mosolyogva a házi úr, — fogadja el tanácsomat, és mondjon le örökre a játékról, mely önt egészen ki tudja venni sodrából.» Ilyen volt S. mint játékos. II. Sándor czár nem egyízben teljes elismerését fejezte ki a büszke főúr előtt, amiért az orosz vendégszeretetet és igazán finom modort érvényre hozta. Ekkor történt, hogy Szent-Pétervárra valami báró Lübbendorf nevű német eredetű ember érkezett, ki nemcsak Berlinből, hanem Európa más fővárosaiból is szép ajánló levelekkel lévén ellátva, a legelső körökben megfordult. Finom modorú és pénzzel bőven ellátott csinos ember lévén, nemsokára nagyon otthonosnak érezte magát az orosz arisztokraczia társaságában, minél fogva mindenki nagyon természetesnek találta, hogy S. gróf termeiben is a szívesen látott vendégek közé tartozott, Balatogban különösen a hölgyeket egészen elbájolta gyönyörű hangjával, de a férfi-világ is meg volt vele elégedve, mert kitűnő lovas, jó ivó, bátor vadász és merész játékos lévén, soha sem adott kifogásra alkalmat. A téli palotában S. gróf mutatta be a cárnak, habár ez a bemutatás tulajdonképen a porosz követ teendőihez tartozott volna, de senki sem aprehendált, hogy a gróf e részben a követet helyettesítette. Az udvarnál történt bemutatása után Lübbendorf néhány hétre állítólag Berlinbe utazott, valósággal pedig Genfben tartózkodott, hol őt véletlenül meglátta Berg tábornok neje, ki egészségi szempontból a telet Svájczban töltötte. Berg báróné, egyik levelében, melyet Szent-Pétervárott maradt férjének irt, felemlítette, hogy Lübbendorf bárót Genfben látta. A dolog magában véve senkinek sem tűnt volna fel, ha Lübbendorf Szent-Pétervárra visszaérkezése után a többek közt Berg báróval találkozva, határozottan nem tagadja, hogy soha életében Genfet nem látta. Ez idő tájban történt az első merénylet Sándor czár ellen, melynek fonalait, és pedig nagyon helyesen, Genfben keresték, mivel a tettesek egyenesen onnan jöttek az orosz fővárosba. Lübbendorf a merénylet elkövetésekor betegen feküdt a Movskaja egyik előkelő fogadójában. Midőn a cár szerencsés megmenekedésének ünnepére az egész várost kivilágították, Lübbendorf egy híres szentpétervári kárpitosnál 500 rubelért egy nagyon csinos transparent-képet csináltatott, mely általános tetszésben részesült. Ámde az orosz rendőrség titkos kémei a merénylet elkövetése óta folytonosan a Genfben tartózkodó orosz forradalmi párt egyik főemberét kutatták, kinek az ottani orosz ügynökök állítása szerint Szent-Pétervárott kell tartózkodnia. Lubbendorfra senki sem gondolt Berg bárón kívül, ki azóta több levelet kapott nejétől, melyekben ez folyvást azt állította, miszerint az előtte jól ismert Lübbendorf bárót egy bizonyos napon Genfben látta és felismerte, anélkül, hogy őt a báró észrevette volna. A dolog annyira ment, hogy Bergnét távirati úton haza hivatták, hol élő szóval a rendőrminiszternél tanúságot tett Lübbendorf Genfben létéről. Mialatt a rendőrség és a császári titkos iroda arról tanakodtak, miképen lehetne a porosz főúr titkaihoz férni, megtörtént a borzasztó merénylet, mely Oroszországot legjobb és legnemesebb szívű uralkodójától megfosztotta. Ugyan a napon Lübbendorf báró titokteljes módon eltűnt Szent-Pétervárról anélkül, hogy valamikor többé hírét hallották volna, míg csak egyszer Berlinből az a hír érkezett, hogy az az egyén, ki báró Lübbendorf nevét bitorolva magát Szent-Pétervár legjobb köreiben befészkelte, tulajdonképen orosz ember, s a genfi orosz emigráczió legtevékenyebb tagja. A valódi báró Lübbendorf soha sem mozdult ki pomerániai birtokáról, esze ágában sem lévén valamikor Oroszországba utazni. Miután pedig az udvarnál soha sem tudták elfelejteni, hogy az ál Lübbendorf csakis S. gróf által lőn a czárnak bemutatva, s e réven a merénylőknek bizonyára fontos adatokat adhatott, S. gróf parancsot kapott, miszerint életfogytiglan Balatogban internálva kell maradnia. E kemény büntetést a büszke főúr annyira szivére vette, hogy harmadnapra a czári ukáz megérkezése után főbe lőtte magát. VILMOS CSÁSZÁR TEMETÉSE. Pénteki napon, márczius 16-án helyezték el ideiglenesen az új német birodalomnak elhunyt első császárját, a 91 évet élt Vilmos porosz királyt, Charlottenburgban, szülői koporsói mellé. Ama nagy tekintély, melyet Vilmos császár az általa megválasztott nagy férfiak segítségével a német birodalomnak szerzett s mely Európában különösen a berlini béke óta, valóságos hegemóniává fejlődött, visszatükröződött a «diadalmas» császár temetésen is, mely pompában és méltóságban ritkította párját. Az új császár megérkezéseig ott hagyták a holttestet a halottas házban, de megérkezése napjának éjjelén átvitték a Spree szigeten fekvő, különben igénytelen külsejű székesegyházba, hol a díszravatalt felállították. A bíboros bársonnyal borított ravatal mellett három nagy kandeláber s egész sereg virág között ott voltak párnákon a császár rendjelei, a porosz korona, a német császári pálcza s más fejedelmi jelvények. A koporsó körül Nagy Frigyes atyja hires óriás katonáinak jelmezébe öltöztetett katonatisztek és veteránok állottak őrt. Maga a halott is katonai egyenruhában feküdt a ravatalon s a fején volt ismert sapkája, mellén különböző hadi jelvények, köztök a vaskereszt. Négy napon át folyvást ezer és ezer ember tolongott a szűk helyen, hogy egy utolsó pillantást vethessenek a császárnak Berlinben oly annyira ismert arczára, csak néha zárták el magas vendégek kedvéért a bejáratot s ekkor is néha öt-hat órán keresztül, hófúvás között, szélviharban, százan meg százan vártak a bejuthatási engedélyre a szabad ég alatt. A templom közepe táján hídszerű emelvény vonult keresztül, ahonnan a nagy közönség a ravatalt és a virágokat jól megláthatta s az utolsó pillanatot ünnepélyessé hangolta az orgonának csaknem folyvást hangzó, lágy zenéje, a sötéttel beburkolt épület, s a tömérdek virág erős illata. A koszorúk között volt egy liliomokból, rózsákból és nefelejtsekből készült, melyet az elhunytnak hét dédunokája: Vilmos trónörökös négy fia, a svéd trónörökösnő két fia s a szász-meiningeni nagyherczegnő kis leánykája nevében állítottak ki. Vilmos trónörökös neje, Henrik herczeg s a román király pálmákat helyeztek a ravatalra, a portugál király s a román királyné babérból készült koronákat, a spanyol királyné kaméliát, a würtembergi királyné kosborokat, a franczia köztársasági elnök kaméliát és hóvirágot, stb. Tizenegy órakor hangzott föl egyszerre az óriási város összes tornyaiból a harangzúgás, hirdetve a temetés kezdetét, de már előbb sűrü tömegekben borította el a kíváncsiak serege a székesegyház környékét, a csípős téli hideg daczára türelemmel várva a gyászoló notabilitások felvonulását. Csakhamar megtelt velük a kis székesegyház belseje. A korona mellett gróf Stolberg Wernigerode főkamarás foglalt helyet, a miniszterek a többi koronajelvények mögött s a koporsó fejénél Pape testőrtábornok tartotta a Hohenzollernek zászlóját, Lehndorff gróf és Radzivill herczeg főhadsegédek szomszédságában. Maga a fő gyászoló, az uj császár, betegsége miatt nem vehetett részt a gyászszertartáson, azonban a császárnő ott volt leányaival, s a román királynéval és más fejedelmi nőkkel az oltártól balra foglalt helyet; a szász, belga és román királyok, az angol, osztrák-magyar, orosz, dán és svéd trónörökösök, továbbá a német nagyherczegek és uralkodó herczegek a jobb oldalon álltak egy csoportban, míg a diplomata-testület a királyi páhollyal szemben foglalt helyet. Az elhunyt császár határozottan kifejezett óhajtása szerint, a gyászszertartást a székesegyházi papság segédkezésével dr. Kögel fő udvari lelkész és fősuperintendens teljesítette. A vendégek gyülekezésének ideje alatt folyvást hangzott az orgona, az elhunyt által különösen kedvelt egyházi melódiákat hangoztatva s csak később, kevéssel 12 óra után, kezdődött meg a tulajdonképi egyházi szertartás, melynek kezdetét és végét a dóm szomszédságában felállított katonaság gyászlövései jelezték. A gyászszertartás végeztével megindult a menet a hosszú úton, az egy mérföldnél messzebb fekvő mauzóleumig. A város határát jelző brandenburgi kapuig mind gyalog mentek, azon a főkép munkások és tanulók által fentartott s körülvett úton, mely az elhunytnak egykori lakóhelye mellett is elvezetett. A koporsót hat főtiszt vitte ki a kocsira, mely előtt az udvari személyzet s még előbb a különböző ezredek képviselői foglaltak helyet. A koporsó előtt vitték a brandenburgi választói kalapot és kardot, a feketesas rendjelt, a császári pecsétet, kardot, jogart és a királyi koronát, mindeniket egy-egy miniszter. A nyolcz fekete és feldíszített lovat, mely a kocsit húzta, törzstisztek vezették s a koporsóról lenyúló posztó szegélyeit magasrangú tisztviselők felváltva emelték. Közvetetlenül a koporsó után a császár kedvencz lovát vezették, majd egy kis távolságban jöttek a főhadsegédek s utánuk egyedül a császár képviselője, Vilmos trónörökös és közelében Pape testőrtábornok a császári zászlóval, mely a fehér selymen fekete sast mutatott. Az idegen királyok és uralkodó családból származó herczegek egymás mellett mentek, nagyrészt kezükben tartva fövegeiket, utánuk jöttek a követek, tábornokok és más előkelőségek. Bismarck és Moltke, az új császár határozott kívánsága folytán, koruk és egészségi állapotuk miatt csak a templomban jelentek meg s Auguszta császárné a gyászmenetet a régi palota egyik ablakából nézte. A menet hátsó része, a tömérdek deputáczió tagjaival, már kevésbbé élénk képet mutatott, s az egyszerű fekete ruhát csak ritkán tarkították meg fényes egyenruhák és az egyetemek képviselőinek színes talárjai. Félkettőre volt, midőn a gyászmenet a császári ház előtt elvonult az Unter den Linden gyászlobogókkal borított utczájába, hol egy művésziesen készült gyászkaput állítottak fel. Ez az utcza volt az, hol a «győzedelmes» császár egykor hadjárataiból visszatérve, diadalmenetét tartotta. Az utcza végén, a brandenburgi kapunál, hol a Viktória-szobor körül a testőrség csapatai foglaltak helyet, a fejedelmi vendégek a készen álló kocsikra szállottak s az állatkert nevű ligeten át Charlottenburgba kocsiztak, míg maga a