Vasárnapi Ujság – 1888
1888-04-08 / 15. szám - Ábrányi Emil: Vándor madár 242. oldal / Költemények - Endrődi Sándor: Horáczból 242. oldal / Költemények - Egy királyfi regénye (arczképekkel). -n 242. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
a rendkívüli kiadások emelkedésére is el kell készülnünk s az osztrák pénzügyminiszter ki is jelentette már, hogy az uj szeszadó jövedelme már előre le van foglalva ilyetén szükségletek fedezésére. Bauer bárónak tehát az a hálátlan feladat jutott osztályrészül, hogy hadiczélokra való kiadásemelésekkel járuljon a delegácziók s általuk a monarkhia két államának törvényhozásai elé. Hogy személyes tulajdonaival mennyire fog népszerűséget szerezhetni e követeléseinek, azt még nem tudhatni, mert a parlamenti téren egészen ujoncz még. Csak annyit tudni róla, hogy kitünő képzettségű katona, a ki tehetségeinek az olasz hadjárat idején szép jeleit adta. Báró Bauer Ferdinánd 1825 márczius 7-én Lembergben született s tizennégy éves korában lépett a mérnökkari katonai intézetbe, melyet 1841-ben hagyott el mint hadnagy. Elvégezvén a felsőbb tanfolyamot, a műszaki csapatba soroztatta be magát s 1845-ben főhadnagy, 1848-ban helyettes százados, 1849-ben valóságos százados lett s mint ilyen lépett át a gyalogsághoz. 1854-ben őrnagy lett az Ernő főherczeg nevet viselő gyalogezredben. Az 1859-iki olasz hadjáratban mint egy gránátos zászlóalj parancsnoka vett részt s a szolferinói csatában tanusitott hősi magatartásáért megkapta a katonai érdemkeresztet. 1862 ben már ezredes volt s az 1866-iki háború kitörésekor dandárparancsnok lett az 5-ik hadtestben, mely az Olaszország ellen harczoló sereghez tartozott. A Custozza melletti ütközetben, hol a 28. és 70-ik gyalog-, a 19-ik vadászezred s egy négyfontos gyalogüteg fölött parancsnokolt, ismét alkalma nyilt kitűnnie. Oly ügyesen tudta állítani csapatait, hogy a túlnyomó ellenséges erő nem bírta leszorítani az ütközet sikerére döntő fontosságú Jese-magaslatról, visszaverte az ellene intézett rohamot, oly sikerrel, hogy az ellenséges zászlóaljak egészen fölbomolva vonultak vissza a Tione mögé. Bauer csapatainak Santa Lucia bevételénél is kiváló szerep jutott, s a parancsnoknak ezen, valamint custozzai vitéz magatartását a Lipótrend lovagkeresztjével s a hadi éremmel jutalmazták. 1868-ban vezérőrnagy lett s ily minőségben működött az 1873-iki nagy hadgyakorlatokban Brucknál, mint azok vezetője. Még azon év ősze a 2-ik hadosztály parancsnokságát bizták reá, 1874-ben pedig altábornaggyá nevezték ki s ugyanez év végén a táborkari tiszti tanfolyam parancsnoka lett. Két évvel később a brucki tábori lövész-iskola fővezetését bizták reá, 1881-ben táborszernagy lett, egy évre rá pedig Bécs helyőrségi parancsnokává nevezték ki. Ez állásából lép most a hadügyek élére, mint közös miniszter. «Maradj velünk ... itt éden a világ! Balzsam a lég s nem hervad a virág ! Feledd hazádat,— úgy is mostoha !» ««Hazát feledni ? . . . Nem lehet soha !»» És száll tovább . . . dús városokba tér, Hol gondtalan pompázik a ledér, Arany kalitban száz madár cseveg, S a csüggedt vándort igy marasztja meg : «Bohó madár! nem kínoz a bilincs, Jutalma jólét és fájdalma nincs . . .! Sivár honod mily boldogságot ad ? Hisz koldus és zord !» — ««Koldus és szabad !»» «Fészked leverte . . . kővel megdobált, Dalod' gúnyolta s gyötrelmedre vált, Mi vonz hát hozzá, valld meg igazán ?» — ««Önző rabok ti! az az én hazám !»» Tovább, tovább ! vergődve, fázva bár Köpül tovább a bujdosó madár, A hideg űrbe tétován tekint, Meg-megalél s tovább röpül megint . . .! ... És végre látja . . .! ott a völgy, halom ! Hónából reng a késő fuvalom . . .! Remegve, égve, mámorral tele Omlik az édes honi földre le ...! ÁBRÁNYI EMIL. VÁNDOR MADAR. (1877.) A gálya reng . . . s a méla tengerész Fáradt szemével a magasba néz . Borongó, síró alkony-ég alatt Lát fönn repülni vándor-madarat .... «Hová, hová, bolyongó kis madár ? Utánad él ... . előtted nincs határ, — Süvölt a szél . . . kel a vihar legott, Szállj árboczomra, —jel! pihenj meg ott!» ««Jó tengerész ! én nem pihenhetek , Vagy ragad engem és szivem beteg! Sietnem kell az óczeánon át, Hogy megláthassak egy távol hazát!»» .... Csillag kigyúl — mint égi biztatás, Beszket felé .... nincs vehetője más ! A mindenségben minden elpihent, Csak a madár száll a magasba fent. És újra virrad . . . újra alkonyúl . . . Szigetre ér, hol üdvbe, kéjbe fúl A földi lét s a gazdag illatár Csábítva int: «Állj meg, szegény madár !» HORÁCZBÓL. (I. könyv, 25. óda.) A dévai ifjak ritkán zörgetik már, Ritkán a te jól ismert ablakod; Ne félj, ajtód sem ostromolja senki, Az éjszakákat végig alhatod. Hejh, egykor nem volt ilyen bús világ itt! Hova tűntek az édes dalszavak : «Míg engem a bosszú és megöl értted, Oh Lydia, te alszol ezalatt ?» Ím, meglakoltál, fonnyadozol, vénülsz, Rideg, komor vagy, mint a téli rom És a hevülő ifjakat hiába keresed hűvös folyosóidon. Lobogó inger hasztalan lobogtat, Hiába forrong véredben a vágy, Keserű, gyötrött májad dühtől reszket És átkozódva nyögi panaszát. Az ifjúság csak zöld myrthust szakít le, Csak fénylő repkény minden öröme, Oda se néz a korhadt, száraz ágnak : Bajlódjék a vad téli szél vele ! ENDRŐDI SÁNDOR. 15. SZÁM. 1988. XXXV. ÉVFOLYAM. EGY KIRÁLYFI REGÉNYE. (A svéd királyfi és Minnek Ebba.) Az a regény, mely a ködös északon, Stockholm királyi palotájában múlt hó 15-én nyert befejezést, méltó egész Európa rokonszenvére s bizonysága annak, hogy még a mai reális korban sem tünt el minden idealismus a föld színéről. Mint ahogy ma mesél a dajka a figyelő gyermekseregnek régi királylányokról, kik szegény vitézekkel osztották meg hatalmuk fényét, s királyfiakról, kik árva pásztorlányokat emeltek magukhoz fel a trónra, úgy fog mesélni a késő ivadék arról a megható történetről, melyről talán akkor már azt fogják hinni, hogy csupa mese, de ma tudjuk, hogy megtörtént valóság. Volt egyszer — így fog szólani a mese — egy király és egy királyné, kik Svédország felett uralkodtak. A királyt untatták parlamentjeinek házalkodásai, mert kettő volt neki: Stockholmban és Krisztiániában (és ebben a tekintetben nem is állt egyedül a többi uralkodók közt); a királyné beteg volt, de vigasztalást találtak mindketten négy fiúkban, kik közül az első, a trónörökös, Gusztáv 1858-ban született s egy bádeni herczegnőt, a német császár unokáját vette nőül, kitől két kis herczege született, kövér és pozsgás, mint minden svéd gyermek; a többi: Oszkár herczeg tengerész-tiszt, Károly herczeg, kit kék herczegnek neveztek el kék és fehér testör-egyenruhájáról, melyet mindig viselt, és Jenő herczeg, azaz a vörös herczeg, szintén egyenruhájáról, de ez később bucsut mondott az egyenruhának és Párisba ment festészetet tanulni. Volt pedig a királyi herczegnőnek egy udvarhölgye, Münch Ebba, egy svéd ezredes lánya. Nem volt valami rendkívüli szépség, de kedvessége mindenkit elbájolt; nagy kék szemei, karcsú termete, halvány arczbőre voltak. Régi finnlandi családból származott, mely ha nem is tartozott az ország legelőkelőbbjei közé, de egyike volt a legtiszteletreméltóbbaknak. Rokonságban állott a Cederström családdal, mely sok művészt adott Skandináviának s az egész udvar rokonszenvvel vonzódott feléje. Ő volt különösen megbízva a királyi alamizsnák kiosztásával s e feladata gyakorlatában mindig olyan benyomást tett, mint egy istenfélő apácza. Igaz, hogy Munck kisasszony fiatalsága daczára (mert 1858-ban született) súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül. Világba léptekor, 1875-ben, egyike Stockholm legelegánsabb férfiainak, Rosen gróf, a trónörökös herczeg segédtisztje beleszeretett az ifjú lánykába. Megkérte kezét és el is nyerte. Néhány hónappal később a viszony felbomlott. Miért, nem lehet tudni. Kétfélekép beszélik a dolgot; némelyek azt mondják, hogy a szakítást az öreg Rosen gróf idézte elő, ki rossz szemmel nézte a tervezett házasságot s a Munckokat igen alantas származásúaknak tartotta; mások ellenben igen kényes természetű bonyodalmakról beszélnek, bizonyos vallomásokról, melyeket a férfi volt kénytelen tenni Munck kisasszonynak, kinek érzelmei fellázadtak ez ellen. Akármint legyen is, a viszony megszakadt s Munck kisasszony szerényebben, szótlanabbul, mint valaha, újra elfoglalta régi helyét az udvarnál, talán belátva nagy honfitársa, a költő Ibsen egyik drámája hősének szavai igazságát, hogy': «Csak a ki egyedül van, az erős.» Itt látta és szerette meg Oszkár herczeg, a királynak 1859-ben született második fia. Oszkár herczeg korán lépett a tengerészeti pályára, s így ő is megtanulta szeretni a magányt és a csendet. Munck Ebka önkénytelenül vonzotta őt. Nem a poéták hirtelen támadó szerelme volt ez, hanem a mindennapi érintkezésből lassan kifejlődött OSZKÁR SVÉD KIRÁLYI HERCZEG. MUNCK EBBA.