Vasárnapi Ujság – 1889

1889-03-24 / 12. szám - Feltámadt halott 186. oldal / Elbeszélések; genreképek - Jánosi Gusztáv: A két sir. (Coppée után) 186. oldal / Költemények

190 VASÁRNAPI IT.TS­ a. II. SZÁM. 188­1. XXXVI. ÉVFOLYAM. temet, hogy kár minden csepp orosz vérért, me­lyet Ausztria érdekében ontani kellene. — Nem arról van itt a szó — veté közbe a czár, ki Zachariev szavainak hallatára egészen elsápadt, — hanem mit mondasz Nesselrode elő­adásához ? Zachariev, ki a czár haragjának kitörését észre­vette, némán meghajtotta magát, de nem felelt. — Menjünk tovább, — kiáltá Miklós czár. — És az államtanács ülése szokott rendben le­folyván, a czár továbbra is fentartotta magának az e részbeni elhatározást. Hogy mi hatott későbben a czárra, azt senki sem tudja, de annyi bizonyos, hogy minden Bécsből érkező futár a lehető legrosszabb híre­ket vihette vissza, mert most már oly magas ár jen szabva a beavatkozás elfogadására, hogy a feltételek helybenhagyását Varsóban senki sem hitte. E­közben a magas­ rangú tábornokok, kik természetes hajlamuknál fogva a háború előké­szítését vették czélba, folytonosan úgy intézték dolgaikat, hogy a Varsóba érkező csapatok mi­nél gyakrabban kerüljenek a czár elébe. A csapatok hurrah kiáltásokkal fogadták az uralkodót, mintha ezzel harczvágyukat mutat­ták volna, pedig e rendkívüli lelkesedésnek az oka egyedül a kettős pálinka-adagokban rejlett, melyeket a legénység között bizonyos körök kiosz­tottak. A kozákokat, kik tulajdonképen nem is tudták, hova és merre kellene menniök, avval biztatták, hogy mihelyt a határt átlépték, kö­nyök-kedvük szerint rabolhatnak, mert csakis tolvajokkal és gyujtogatókkal leend dolguk, kik nem szoktak fegyverrel bánni. Így aztán lassanként az egész táborban, mely Varsó vidékén több mint 50,000 embert látott egy helyen, bizonyos harczias hangulat fejlő­dött ki. Miklós czár hiúságának csak ez után lehetett kedvezni, s ha valaki a csapatok helyes tartását ügyesen felemlítette, bizonyos lehetett benne, hogy a császár elismerésével fog találkozni. Ennek hire hamar elterjedt s minden lépten­nyomon oly jeleneteket lehetett Varsó utczáin látni, melyek még a leghiggadtabb orosz ember vérét is gyorsabb mozgásba hozták volna. Ekkor jöttek az osztrák katonai megbízottak, kiket rög­tön a táborba vezettek, hogy az általános lelke­sedést tulajdon szemeikkel lássák. Ámde a német uraknak nem igen tetszettek a rosszul felszere­relt csapatok s midőn a hires kozákságot apró, sovány és minden gondozást nélkülöző lovaikkal közelebbről szemügyre vették, elég hangosan azt beszélték, hogy ezekkel ugyan nem sokra men­nének a magyar lovasság ellen, melynek zöme az osztrák sorhad legszebb részeiből jön al­kotva. A különféle nézetek és eszmecserék nem mo­zogtak mindenkor a kedélyesség keretén belül, s nemsokára oda lyukadt ki a dolog, hogy az idegen tisztek mindent ócsároltak. Ámde a naponta érkező rosszabbnál rosszabb hírek a német hadak állásáról nem valami kü­lönös jó oldalról mutatták be a szövetségesek vitézségét, mire aztán a kölcsönös gyanúsítások és ócsárlások oly mérvben fejlődtek ki, hogy a nyílt ellenségeskedéseket mindenki nagyon is valószínűnek tartotta. Ez a hangulat mind­végig fenmaradt. Ma­gasabb katonai körökben azon ellenkezés csinált nagyon rossz vért, melyet Stadion gróf, miniszter­terelnök, a beavatkozás tárgyában nyíltan mu­tatott, mert azt kellett hinnünk, hogy csakis a végszükség vitte rá az osztrák kormányt arra, hogy bennünket felkeressen. Három vagy négy napig az illető konvenczió megkötése előtt mindenki azt hitte, hogy leg­jobb esetben csakis Galiczia biztosításáról leend szó, a­miként ezt a dolog természete tulajdon­képen megkívánta volna. E mellett szólaltak fel annak idején mindazok, kik a bekövetkező eseményekből kifejlődő ferde álláspontot előre megjósolták, de kiknek közvetlenül a czár sze­mélye körül senkijük sem volt, kire nézeteik támogatását bízhatták volna. Igaz ugyan, hogy Galiczia megszállása nem mozdította volna elő a lázadás elnyomásának lehetőségét, de Oroszország mindenesetre jobban jár, ha tevékenységét csakis ez irányban fejti ki. Paskievics herczeg, kiről eleinte azért nem volt szó, mivel a beavatkozás eszméjét már an­nak első felmerülésekor ellenezte, a czár paran­csára Varsóba érkezett, hol megjelenését a len­gyel főnemesség avval fogadta, hogy tüntetőleg minden alkalmat került, melyben vele érintkezni kellett volna. Ebből aztán újabb komplikácziók támadtak, s a czár, ki minden áron szerette volna, ha a lengyelek jobban hozzá simulnak, nem Paskievics megérkezésének, hanem a be­avatkozás már elhatározott tényének, tulajdoní­totta az ily módon mutatkozó ellenszenvet. Nes­selrode ügyesen felhasználta az alkalmat, hogy a czár utolsó nehézségeit eloszlassa és egyene­sen a lengyelekre mutatott, kik újra a czár aka­rata ellen demonstrálnak. A minden oldalról előtérbe telt érdekek végre rábírták Miklós czárt, hogy tulajdon hite és meggyőződése ellenére oly lépésre határozza el magát, melynek következményeit tisztán látta a közel­jövőben. Sok részről most is azt állítják, hogy a nyu­gati hatalmasságok, nevezetesen Anglia, erősen ellenezték a beavatkozást. Legyen szabad e he­lyütt megjegyeznem, hogy e feltevés legalább is a tényálladék ferde felfogásán alapul. A magyar forradalom csak annyiban érintette Oroszország érdekeit, a­mennyiben attól lehetett tartani, hogy azon esetre, ha ideje korán a mozgalomnak eleje nem vétetik, tán Galicziára, illetőleg Len­gyelországra is kiterjedve, ott roppant horderejű mozgalmakat idézhetne elő. Ámde kevés erővel Ausztriát a többi hatalmasságok könnyen rábír­hatták volna, hogy a lázadás okait megszüntetve, az egész ügyet minden további külső ingerenczia nélkül intézze el. E helyett azonban nem tudunk rá esetet, hogy bárki is ily irányban fellépett volna, sőt a párisi és londoni kabinetek tisztán Ausztria legbensőbb ügyének nevezték a magyar villongást és sem az egyik, sem pedig a másik fél dolgába nem keveredtek. Midőn aztán kitűnt, hogy Ausztria tulajdon erejének fogytával a ve­szély szélén áll és vagy porosz, vagy pedig orosz segítség nélkül fenn nem állhat, mindkét nagy­hatalom az idegen beavatkozás, mint tulajdon érdekeit veszélyeztető cselekmény ellen tiltako­zott. De e tiltakozás csak színlelt volt, mivel azon esetre, ha Oroszország a visszavonulásra hajlandó nem lett volna, Anglia egymaga meg­bénítja minden további lépéseit.­­Sokkal való­színűbb azonban, hogy az elágazó érdekek felis­merése vé­­ve a két tiltakozó hatalmasság közt kölcsönös bizalmatlanságot okozott, a­miért aztán előbb-utóbb egyiküknek engednie vagy hátrálnia kellett. Aberdeen lord emlékirataiban nevetséges ko­médiának nevezi a londoni jegyzék­záport, me­lyet Szent-Pétervárott figyelembe nem is vettek, a­mi pedig a franczia köztársaságot illeti, ott senkinek sem jutott eszébe Magyarország vagy Anglia kedvéért Oroszország barátságát kocz­káztatni. Mindezeket csak azért említem fel, hogy azon téves feltevés elejét vegyem, mintha Miklós czár csakis sértett hiúságból erőszakolta volna a be­avatkozást. Az ó-orosz főnemesség, mely I. Sándor finom bánásmódjához volt szokva, sehogy sem akarta utódja nyers és összetaposó modorát eltűrni. Bármely alkalmon szívesen kapott volna, hogy a fejedelem megaláztatását kieszközölhesse. Ha az orosz hadak Magyarországból re insecta vis­­szatérnek, vagy pedig ha a beavatkozás rögtön a nyugoti hatalmasságok ellenségeskedését maga után vonja, Miklós czár nem tarthatta volna már a trónt és alkalmasint Pál császár sorsára jut. Innen magyarázható, hogy a magyar lázadás leveretése czéljából Miklós czár oly túlerőt moz­gósított, mely a kitűzött czél meghiúsítását le­hetetlenné tette, de másrészt bármely külső eshetőség ellen is készen találja a nemzetet. Még egy más értelmezésre is adott alkalmat a varsói egyezmény, melyben a szerződő felek kölcsönös érdekeikre nézve teljes önállóságot biztosítottak egymásnak. Ki tartotta volna fel — mondák Oroszország irigyei — a kozák inváziót Konstantinápoly­ felé vezető útjában, ha Anglia készenléte vissza nem riasztja őket? E részben a legrosszabb indulatot kell felis­mernünk, mely különben minden alkalommal fel szokott ellenünk merülni, ha Európa politi­kája másfelé akarja terelni az ébredező közvéle­ményt. Meglehet, hogy Miklós c­ár azon szemrehá­nyása által, mel­lyel Paskievics herczeg jelenté­sét a forradalom leveretéséről fogadta, gyanússá tette magát, de cselekményei azt mutatták, hogy szándéka tisztán csakis a beavatkozás eredmé­nyét tartotta szem előtt. Dolgorucky hadügyminiszter, ki a nagy czárt élte utolsó napjáig úgyszólván egyá­ig semór hagyta el, a krimiai katasztrófák után azon né­zetének adott kifejezést az angol kabinet bizalmi férfiai előtt, hogy a czár soha sem ragaszkodik vala a porta által nyújtandó biztosítékokhoz, ha a nyugoti hatalmasságok őszinteségét már 1­849-ben kétségbe vonnia nem kellett volna. Midőn e kijelentés Miklós czár tudomására jutott, a legelső alkalommal egész környezete ha­látára megdicsérte Dolgoruckyt mint az egyedüli embert, ki őt helyesen megértette. «A gondviselés — mondá a czár — nem akarta, hogy Oroszország küldetését a keleten befejez­zem, én megnyugszom benne és azon öntudattal válhatok meg az élettől, hogy senki irányában kétszínű nem voltam.» A­mi különösen Magyarországot illeti, Miklós b­ár azon nézetben volt, hogy a forradalmat csakis az osztrák kormányférfiak ingadozó poli­tikája idézte elő, a­mennyiben a soha békében nem maradó főnemességet féken nem tudták tartani. E nézetben összpontosult az uralkodó benső meggyőződése, s midőn Paskievics herczeg azt jelentette Magyarországból, hogy kevés ki­vétellel az egész főnemesség a magas klérussal együtt a forradalomhoz csatlakozott s abban tényleg részt vesz, még inkább ragaszkodott téves informácziókon alapuló véleményéhez. Metter­nich herczeg Bécsben a lehető legrosszabb be­nyomást tette a czárra, ki nagyon természetesnek tartotta, hogy a bécsi udvar végképen elejtette rossz tanácsadóját. Mód nélkül restelte továbbra a czár, hogy Paskievicsnek mindjárt eleinte nem sikerült a magyarországi alsóbb nemesség bizalmát meg­nyernie, s ha egyik vagy másik tábornok jelen­téseiből kivehette, hogy itt-ott valamely­ik­ ház­nál poharazás közben őtet is éltették, nevezetes és nagy horderejű jelt látott a különben egészen közönbös dologban. Csak midőn már a hadjárat vége felé a mind­inkább szaporodó veszteségi rovatok betegekben és eltűntekben figyelmét magukra vonták, látta át, hogy egészen másképen állnak a dolgok a keresve várt rokonszenvvel. Az utóbb napirenden levő kegyetlenségek rossz benyomást tettek a czárra, és ez időtájból keltezvék legtöbb kegyelmi tényei, melyekkel a lengyel politikai foglyok szabadon bocsátását elrendelte. Nem akarjuk ugyan állítani, hogy erre a szövetséges kormány fém­jelzett eljárása szolgáltatott volna okot, de oly szeszélyes kedély­nél, a­milyennek Miklós czár lelkületét ismertük, nem lehetetlen, hogy evvel csakis régóta táplált ellenszenvének kívánt kifejezést adni. Bariatinszky herczeg, ki a hadifogságba ke­rült magyar fővezérrel több izben érintkezett, különös kihallgatásra lön parancsolva, hogy ama vezérférfiuról a czárnak jelentést tegyen. Paskievics herczeg betegen és egészen meg­törve érkezett vissza Magyarországból. Dühbe jött, ha valaki a hadjáratot felemlítette, és már­ Varsóban egész katonai kíséretét a legutolsó ko­rákig szélnek eresztette. Sőt holmi apró botlásokért, melyeket az ille­tők a hadjárat alatt elkövettek, Varsóban követ­kezett be a leszámolás, mikor az illetők már nem is gondoltak reá és Simonitz gróf tábori rendőrfőnök mindenféle csekélyebb büntetések elengedését még Nagy-Váradon kihirdette, mire állítólag egyszer jókedvében a varsói herczeg felhatalmazta. Rosszul jártak és reményeikben nagyon csa­lódtak, kik rendjelekre, előléptetésekre, vagy épen anyagi kárpótlásokra számítottak. Csevdajev tábornok vétsége más körülmények között legfeljebb szigorú megdorgálást és az okozott kár megtérítését vonta volna maga után, de miután a dolog akkor jött napfényre, midőn a hadsereg már hazafelé indult és a herczeg rossz kedve tetőpontját elérte, nagyon természe­tes, hogy épen Cseodajevnek kellett a hátrama­radt fekete levest meginnia. A mint tudjuk, Cseodajev mint rangját vesz­tett tábornok közemberré lett degradálva és Varsóban a börtönben, hova valami csekély vét­ség miatt került, felakasztotta magát. Nálánál sokkal nagyobb sikkasztók és tolvajok jöttek­mentek a sereggel, de a szerencsétlen ember, ki véletlenül egyizben Paskievicset valami lénye­ges hibára figyelmeztette, a legrosszabb időben került elébe. Ugyanis Haynau tábornok akkoriban erősza­kolta a hadifoglyok azonnali kiadatását, mit a herczeg már csak azért sem volt hajlandó meg­tenni, mivel eddigelé még nem nyilt alkalma

Next