Vasárnapi Ujság – 1889
1889-03-24 / 12. szám - Feltámadt halott 186. oldal / Elbeszélések; genreképek - Jánosi Gusztáv: A két sir. (Coppée után) 186. oldal / Költemények
190 VASÁRNAPI IT.TS a. II. SZÁM. 1881. XXXVI. ÉVFOLYAM. temet, hogy kár minden csepp orosz vérért, melyet Ausztria érdekében ontani kellene. — Nem arról van itt a szó — veté közbe a czár, ki Zachariev szavainak hallatára egészen elsápadt, — hanem mit mondasz Nesselrode előadásához ? Zachariev, ki a czár haragjának kitörését észrevette, némán meghajtotta magát, de nem felelt. — Menjünk tovább, — kiáltá Miklós czár. — És az államtanács ülése szokott rendben lefolyván, a czár továbbra is fentartotta magának az e részbeni elhatározást. Hogy mi hatott későbben a czárra, azt senki sem tudja, de annyi bizonyos, hogy minden Bécsből érkező futár a lehető legrosszabb híreket vihette vissza, mert most már oly magas ár jen szabva a beavatkozás elfogadására, hogy a feltételek helybenhagyását Varsóban senki sem hitte. Eközben a magas rangú tábornokok, kik természetes hajlamuknál fogva a háború előkészítését vették czélba, folytonosan úgy intézték dolgaikat, hogy a Varsóba érkező csapatok minél gyakrabban kerüljenek a czár elébe. A csapatok hurrah kiáltásokkal fogadták az uralkodót, mintha ezzel harczvágyukat mutatták volna, pedig e rendkívüli lelkesedésnek az oka egyedül a kettős pálinka-adagokban rejlett, melyeket a legénység között bizonyos körök kiosztottak. A kozákokat, kik tulajdonképen nem is tudták, hova és merre kellene menniök, avval biztatták, hogy mihelyt a határt átlépték, könyök-kedvük szerint rabolhatnak, mert csakis tolvajokkal és gyujtogatókkal leend dolguk, kik nem szoktak fegyverrel bánni. Így aztán lassanként az egész táborban, mely Varsó vidékén több mint 50,000 embert látott egy helyen, bizonyos harczias hangulat fejlődött ki. Miklós czár hiúságának csak ez után lehetett kedvezni, s ha valaki a csapatok helyes tartását ügyesen felemlítette, bizonyos lehetett benne, hogy a császár elismerésével fog találkozni. Ennek hire hamar elterjedt s minden léptennyomon oly jeleneteket lehetett Varsó utczáin látni, melyek még a leghiggadtabb orosz ember vérét is gyorsabb mozgásba hozták volna. Ekkor jöttek az osztrák katonai megbízottak, kiket rögtön a táborba vezettek, hogy az általános lelkesedést tulajdon szemeikkel lássák. Ámde a német uraknak nem igen tetszettek a rosszul felszererelt csapatok s midőn a hires kozákságot apró, sovány és minden gondozást nélkülöző lovaikkal közelebbről szemügyre vették, elég hangosan azt beszélték, hogy ezekkel ugyan nem sokra mennének a magyar lovasság ellen, melynek zöme az osztrák sorhad legszebb részeiből jön alkotva. A különféle nézetek és eszmecserék nem mozogtak mindenkor a kedélyesség keretén belül, s nemsokára oda lyukadt ki a dolog, hogy az idegen tisztek mindent ócsároltak. Ámde a naponta érkező rosszabbnál rosszabb hírek a német hadak állásáról nem valami különös jó oldalról mutatták be a szövetségesek vitézségét, mire aztán a kölcsönös gyanúsítások és ócsárlások oly mérvben fejlődtek ki, hogy a nyílt ellenségeskedéseket mindenki nagyon is valószínűnek tartotta. Ez a hangulat mindvégig fenmaradt. Magasabb katonai körökben azon ellenkezés csinált nagyon rossz vért, melyet Stadion gróf, miniszterterelnök, a beavatkozás tárgyában nyíltan mutatott, mert azt kellett hinnünk, hogy csakis a végszükség vitte rá az osztrák kormányt arra, hogy bennünket felkeressen. Három vagy négy napig az illető konvenczió megkötése előtt mindenki azt hitte, hogy legjobb esetben csakis Galiczia biztosításáról leend szó, amiként ezt a dolog természete tulajdonképen megkívánta volna. E mellett szólaltak fel annak idején mindazok, kik a bekövetkező eseményekből kifejlődő ferde álláspontot előre megjósolták, de kiknek közvetlenül a czár személye körül senkijük sem volt, kire nézeteik támogatását bízhatták volna. Igaz ugyan, hogy Galiczia megszállása nem mozdította volna elő a lázadás elnyomásának lehetőségét, de Oroszország mindenesetre jobban jár, ha tevékenységét csakis ez irányban fejti ki. Paskievics herczeg, kiről eleinte azért nem volt szó, mivel a beavatkozás eszméjét már annak első felmerülésekor ellenezte, a czár parancsára Varsóba érkezett, hol megjelenését a lengyel főnemesség avval fogadta, hogy tüntetőleg minden alkalmat került, melyben vele érintkezni kellett volna. Ebből aztán újabb komplikácziók támadtak, s a czár, ki minden áron szerette volna, ha a lengyelek jobban hozzá simulnak, nem Paskievics megérkezésének, hanem a beavatkozás már elhatározott tényének, tulajdonította az ily módon mutatkozó ellenszenvet. Nesselrode ügyesen felhasználta az alkalmat, hogy a czár utolsó nehézségeit eloszlassa és egyenesen a lengyelekre mutatott, kik újra a czár akarata ellen demonstrálnak. A minden oldalról előtérbe telt érdekek végre rábírták Miklós czárt, hogy tulajdon hite és meggyőződése ellenére oly lépésre határozza el magát, melynek következményeit tisztán látta a közeljövőben. Sok részről most is azt állítják, hogy a nyugati hatalmasságok, nevezetesen Anglia, erősen ellenezték a beavatkozást. Legyen szabad e helyütt megjegyeznem, hogy e feltevés legalább is a tényálladék ferde felfogásán alapul. A magyar forradalom csak annyiban érintette Oroszország érdekeit, amennyiben attól lehetett tartani, hogy azon esetre, ha ideje korán a mozgalomnak eleje nem vétetik, tán Galicziára, illetőleg Lengyelországra is kiterjedve, ott roppant horderejű mozgalmakat idézhetne elő. Ámde kevés erővel Ausztriát a többi hatalmasságok könnyen rábírhatták volna, hogy a lázadás okait megszüntetve, az egész ügyet minden további külső ingerenczia nélkül intézze el. E helyett azonban nem tudunk rá esetet, hogy bárki is ily irányban fellépett volna, sőt a párisi és londoni kabinetek tisztán Ausztria legbensőbb ügyének nevezték a magyar villongást és sem az egyik, sem pedig a másik fél dolgába nem keveredtek. Midőn aztán kitűnt, hogy Ausztria tulajdon erejének fogytával a veszély szélén áll és vagy porosz, vagy pedig orosz segítség nélkül fenn nem állhat, mindkét nagyhatalom az idegen beavatkozás, mint tulajdon érdekeit veszélyeztető cselekmény ellen tiltakozott. De e tiltakozás csak színlelt volt, mivel azon esetre, ha Oroszország a visszavonulásra hajlandó nem lett volna, Anglia egymaga megbénítja minden további lépéseit.Sokkal valószínűbb azonban, hogy az elágazó érdekek felismerése véve a két tiltakozó hatalmasság közt kölcsönös bizalmatlanságot okozott, amiért aztán előbb-utóbb egyiküknek engednie vagy hátrálnia kellett. Aberdeen lord emlékirataiban nevetséges komédiának nevezi a londoni jegyzékzáport, melyet Szent-Pétervárott figyelembe nem is vettek, ami pedig a franczia köztársaságot illeti, ott senkinek sem jutott eszébe Magyarország vagy Anglia kedvéért Oroszország barátságát koczkáztatni. Mindezeket csak azért említem fel, hogy azon téves feltevés elejét vegyem, mintha Miklós czár csakis sértett hiúságból erőszakolta volna a beavatkozást. Az ó-orosz főnemesség, mely I. Sándor finom bánásmódjához volt szokva, sehogy sem akarta utódja nyers és összetaposó modorát eltűrni. Bármely alkalmon szívesen kapott volna, hogy a fejedelem megaláztatását kieszközölhesse. Ha az orosz hadak Magyarországból re insecta visszatérnek, vagy pedig ha a beavatkozás rögtön a nyugoti hatalmasságok ellenségeskedését maga után vonja, Miklós czár nem tarthatta volna már a trónt és alkalmasint Pál császár sorsára jut. Innen magyarázható, hogy a magyar lázadás leveretése czéljából Miklós czár oly túlerőt mozgósított, mely a kitűzött czél meghiúsítását lehetetlenné tette, de másrészt bármely külső eshetőség ellen is készen találja a nemzetet. Még egy más értelmezésre is adott alkalmat a varsói egyezmény, melyben a szerződő felek kölcsönös érdekeikre nézve teljes önállóságot biztosítottak egymásnak. Ki tartotta volna fel — mondák Oroszország irigyei — a kozák inváziót Konstantinápoly felé vezető útjában, ha Anglia készenléte vissza nem riasztja őket? E részben a legrosszabb indulatot kell felismernünk, mely különben minden alkalommal fel szokott ellenünk merülni, ha Európa politikája másfelé akarja terelni az ébredező közvéleményt. Meglehet, hogy Miklós cár azon szemrehányása által, mellyel Paskievics herczeg jelentését a forradalom leveretéséről fogadta, gyanússá tette magát, de cselekményei azt mutatták, hogy szándéka tisztán csakis a beavatkozás eredményét tartotta szem előtt. Dolgorucky hadügyminiszter, ki a nagy czárt élte utolsó napjáig úgyszólván egyáig semór hagyta el, a krimiai katasztrófák után azon nézetének adott kifejezést az angol kabinet bizalmi férfiai előtt, hogy a czár soha sem ragaszkodik vala a porta által nyújtandó biztosítékokhoz, ha a nyugoti hatalmasságok őszinteségét már 1849-ben kétségbe vonnia nem kellett volna. Midőn e kijelentés Miklós czár tudomására jutott, a legelső alkalommal egész környezete halátára megdicsérte Dolgoruckyt mint az egyedüli embert, ki őt helyesen megértette. «A gondviselés — mondá a czár — nem akarta, hogy Oroszország küldetését a keleten befejezzem, én megnyugszom benne és azon öntudattal válhatok meg az élettől, hogy senki irányában kétszínű nem voltam.» Ami különösen Magyarországot illeti, Miklós bár azon nézetben volt, hogy a forradalmat csakis az osztrák kormányférfiak ingadozó politikája idézte elő, amennyiben a soha békében nem maradó főnemességet féken nem tudták tartani. E nézetben összpontosult az uralkodó benső meggyőződése, s midőn Paskievics herczeg azt jelentette Magyarországból, hogy kevés kivétellel az egész főnemesség a magas klérussal együtt a forradalomhoz csatlakozott s abban tényleg részt vesz, még inkább ragaszkodott téves informácziókon alapuló véleményéhez. Metternich herczeg Bécsben a lehető legrosszabb benyomást tette a czárra, ki nagyon természetesnek tartotta, hogy a bécsi udvar végképen elejtette rossz tanácsadóját. Mód nélkül restelte továbbra a czár, hogy Paskievicsnek mindjárt eleinte nem sikerült a magyarországi alsóbb nemesség bizalmát megnyernie, s ha egyik vagy másik tábornok jelentéseiből kivehette, hogy itt-ott valamelyik háznál poharazás közben őtet is éltették, nevezetes és nagy horderejű jelt látott a különben egészen közönbös dologban. Csak midőn már a hadjárat vége felé a mindinkább szaporodó veszteségi rovatok betegekben és eltűntekben figyelmét magukra vonták, látta át, hogy egészen másképen állnak a dolgok a keresve várt rokonszenvvel. Az utóbb napirenden levő kegyetlenségek rossz benyomást tettek a czárra, és ez időtájból keltezvék legtöbb kegyelmi tényei, melyekkel a lengyel politikai foglyok szabadon bocsátását elrendelte. Nem akarjuk ugyan állítani, hogy erre a szövetséges kormány fémjelzett eljárása szolgáltatott volna okot, de oly szeszélyes kedélynél, amilyennek Miklós czár lelkületét ismertük, nem lehetetlen, hogy evvel csakis régóta táplált ellenszenvének kívánt kifejezést adni. Bariatinszky herczeg, ki a hadifogságba került magyar fővezérrel több izben érintkezett, különös kihallgatásra lön parancsolva, hogy ama vezérférfiuról a czárnak jelentést tegyen. Paskievics herczeg betegen és egészen megtörve érkezett vissza Magyarországból. Dühbe jött, ha valaki a hadjáratot felemlítette, és már Varsóban egész katonai kíséretét a legutolsó korákig szélnek eresztette. Sőt holmi apró botlásokért, melyeket az illetők a hadjárat alatt elkövettek, Varsóban következett be a leszámolás, mikor az illetők már nem is gondoltak reá és Simonitz gróf tábori rendőrfőnök mindenféle csekélyebb büntetések elengedését még Nagy-Váradon kihirdette, mire állítólag egyszer jókedvében a varsói herczeg felhatalmazta. Rosszul jártak és reményeikben nagyon csalódtak, kik rendjelekre, előléptetésekre, vagy épen anyagi kárpótlásokra számítottak. Csevdajev tábornok vétsége más körülmények között legfeljebb szigorú megdorgálást és az okozott kár megtérítését vonta volna maga után, de miután a dolog akkor jött napfényre, midőn a hadsereg már hazafelé indult és a herczeg rossz kedve tetőpontját elérte, nagyon természetes, hogy épen Cseodajevnek kellett a hátramaradt fekete levest meginnia. A mint tudjuk, Cseodajev mint rangját vesztett tábornok közemberré lett degradálva és Varsóban a börtönben, hova valami csekély vétség miatt került, felakasztotta magát. Nálánál sokkal nagyobb sikkasztók és tolvajok jöttekmentek a sereggel, de a szerencsétlen ember, ki véletlenül egyizben Paskievicset valami lényeges hibára figyelmeztette, a legrosszabb időben került elébe. Ugyanis Haynau tábornok akkoriban erőszakolta a hadifoglyok azonnali kiadatását, mit a herczeg már csak azért sem volt hajlandó megtenni, mivel eddigelé még nem nyilt alkalma