Vasárnapi Ujság – 1889

9. Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények - A Petőfi-társaság közgyülése 32. oldal

32 távol vagyunk attól, h­ogy hazánkat és lakóit tüzete­sen ismernék. Pedig megismerése és megismertetése kettős kötelességünk : megköveteli tőlünk a nemzeti önérdek, elvárja tőlünk az általános tudomány. Hogy helyesen és tüzetesen, egészben és minden részeiben megismerhessük e hazát és népeit, állandó és tervszerű, rendszeres és c­értudatos munkálko­dásra van szükségünk. Meg kell alkotnunk hazánk­nak ,így szólván, ethnographiai kataszterét és inven­táriumát; dolgozótársunk lehet az egész nemzet és népeinek minden rétege. Mindenki a maga körében megfigyelve, gyűjtve, értékes anyagot hordhat össze a hozzá értő rendező és a tudományos­ feldolgozó számára. Munkálkodnunk kell vállvetve, közös erővel, egy­értelemmel. Nálunk az egyes nemzetiségek tudomá­nyos munkálkodása mint általában, úgy e téren is eddig — sajnos ! — nem igen vált a nemzet szellemi közkincsévé; népfajaink mintegy ignorálták egy­mást. Pedig minden néptörzsnek kiváló faji érdeke volna, hogy versenyezve minél több tért foglaljon el a haza általános néprajzában, hogy faji jellegét minél jobban megismerje maga és megismertesse a testvér­népekkel s az egyetemes tudománynyal, hogy így biztosítsa egyénisége helyét az összemberiség köré­ben. E tanulmányoknak természetesen nem szabad egyoldaluaknak és kizárólagosaknak lenniök : a haza népeit a közös emberiség s az egész nemzet szem­pontjából kell tekinteni. Úgy ismerjük a magunkét teljesen, ha összehasonlítjuk a másokéval. Ez általános reflexiók értelmében az alapítandó népvizsgáló társaság czéljáról és szervezetéről követ­kező körvonalakban történt egyelőre megállapodás. A magyarországi néprajzi társaság czélja a magyar birodalom és a történelmi Magyarország népeinek tanulmányozása s a kölcsönös megismerés alapján a haza népei közt a testvéries egyetértésnek és az együvé tartozás érzetének ápolása. E tanulmányok köre : a hazai népfajok eredete és alakulása, fejlődése és vegyülése, állapota és viszonyai, ethnikus jelleme és anthropológiai jellege, a néplélek és népélet nyilatkozatai és tárgyai. Ide tartoznak tehát: Hagyomány és monda, babona és ráolvasás, szo­kások és erkölcsök, életmód és foglalkozás, építkezés és berendezés, bútorok és eszközök, ruházat és dí­szítés, zene és költészet, táncz és játék, népünnep és misterium, gondolkozásmód és tájszólás, szólás­mód és közmondás, népmese és találós mese, népdal­­ és rege stb. s az ország lakóinak testi mivolta. A társaság és tagjai feladata: a felsoroltak meg­figyelése és feljegyzése (lekótázása, lerajzolása), to­vábbá néprajzi tanulmányok, kirándulások és tudo­mányos utazások megindítása, támogatása s az eredmények tudományos értékesítése, szakközlönyök és néprajzi művek kiadása, felolvasó és előadó ülések és értekezletek tartása s ezeken eszmecsere előidé­zése, szakbeli munkák megbírálása, a hazai népek ethnographiai munkálkodásának egymással való megismertetése, a magyarországi és külföldi néptani tudományos működés eredményeinek kölcsönös köz­vetítése, néprajzi könyvészet összeállítása, szak­könyvtár berendezése, a népélet használati tárgyai­nak természetben összegyűjtése, hazai ethnogra­phiai múzeum létesítése és fenntartása, egyálta­lán Magyarországon a nép- és embertani tudományok és ismeretek konc­entrálása, művelése, terjesztése és népszerűsít­ése. A társaságból mindennemű politikai és felekezeti irányzat feltétlenül ki van zárva. A társaságnak rendes, alapító, tiszteletbeli és leve­lező tagjai lesznek, nemi különbség nélkül. Belföl­diek rendes tagok lehetnek, külföldiek levelezők. Tagsági díj évenként 3 frt, alapítvány 50 frt. Intéze­tek és testületek is lehetnek résztvevők és alapítók. A tagok díjtalanul kapják a társaság hivatalos köz­lönyét stb. Hogy a társaság működése minél mélyebbre és messzebbre hasson, szakosztályok szerveztetnek . I. Egy-egy külön szakosztály minden hazai népfaj tanulmányozása számára (pl. magyar, székely, csángó, palócz , délvidéki s dunántúli német, erdélyi és sze­pesi szász , horvát-szlavon, szerb, bunyevácz, bolgár, tót, rutén, lengyel, vend, rumén, olasz, görög, ör­mény, czigány stb.), továbbá az okkupált tartomá­nyokra (bosnyák) és a magyarral rokon népcsaládokra nézve (finn-ugor, török-tatár). II. Egy általános szakosztály a folklóré és nép­psych­ologia, a népélet és néplélek nyilatkozatai számára. HI. Egy általános szakosztály a népélet használati tárgyai számára (népies stil, építés, díszités, keramika és a szövőipar készítményei, bútorok, eszközök, játékszerek stb.) IV. Egy általános osztály a népzene (és táncz) számára. V. Anthropologiai (embertani) szakosztály. VI. Statisztikai szakosztály. Ezeken kivü­l külön bizottságok küldetnek ki az ethnographiával összefüggő fontos nemzeti ügyekre nézve, pl. kivándorlás, telepítés, etnographiai mú­zeum, Ural-expeditio stb. A szakcsoportok és bizott­ságok ügyeit egy-egy elnök és egy-két szakelőadó vezetik. A közgyűlések lehetőleg vándorgyűlések s az eth­nographiai viszonyok különös tekintetbe vételével és néprajzi tanulságok szempontjából lehetőleg felváltva az ország más-más vidékén tartatnak. Ezenkívül is rendeztetnek néprajzi kirándulások alkalmas időben és helyekre. A társaság összejövetelein bármely nyelven lehet felolvasásokat és előadásokat tartani, azonban min­dig tekintettel kell lenni a közmegérth­etőségre. A társaság gondoskodni fog arról, hogy a külfölddel s a magyarul nem értő belföldiekkel való érintkezés le­hetségessé tétele czéljából egy németnyelvű félhiva­talos közlönynyel is rendelkezzék, íme ez alapon kívánunk szervezkedni. E feltétle­nül liberális elvek teljes biztosítékot nyújtanak arra, hogy az állameszme keretében minden hazai nép ethnikus érdekei a tudomány­ követelte teljes egyen­jogúsággal érvényesülhessenek. Az ez értelemben szervezendő társaság alakuló közgyűlését Budapesten, 1889. évi január hó 27-én, vasárnap 11 órakor, a m. tud. Akadémia 1. emeleti heti üléstermében fogják megtartani, a melyre az e fontos közügy iránt érdeklődő urakat és hölgyeket ezennel tisztelettel meghívjuk. Előleges tagsági jelentkezések e czímre intézendők: Dr. Herrmann Antal tanár, Budapest, Attila-utcza47. Budapesten, 1888. deczember h­óban. Az előkészítő értekezletek nevében: HUNFALVY PÁL HERRMANN ANTAL elnök, jegyző. VASÁRNAPI UJJSÁG. 4. SZÁM. 1889. xxxvi. ÉVFOLYAM. A PETŐFI-TÁRSASÁG KÖZGYŰLÉSE. A főváros irodalomkedvelő közönsége nagy érdek­lődést tanúsít a Kisfaludy-társaság és Petőfi-társaság havi ülései iránt. Alig képes elférni a hallgatóság. A Petőfi-társaság e­lső 6-iki közgyűlése iránt is oly nagy volt az érdeklődés, hogy az akadémia nagy díszterme egészen megtelt. A gyűlés sok érdekes pontot ígért és adott. A társaság legjobb tagjai fog­laltak helyet a felolvasó asztalnál, köztük Jókai, s az előadások legnagyobb része Petőfi emlékének volt szentelve. A tizenharmadik közgyűlést Komócsy József, a társaság alelnöke nyitotta meg elnöki beszéddel, a a­melyben az idealizmusról szólt. Kiemelte, hogy a társadalomból az idealizmust kiirtani annyi volna, mint a gépezetet megfosztani olajától. «Kenyér! Ruházat! Kényelem ! Szórakozás ! Élvezet!» ezek a refrainek, melyek a nagy gépezet kerekeinek forgá­sából, a rith­mus nélküli zajból kihallatszanak. Ez a gépezet dolgozik szakadatlanul. Nem fárad soha, csak kopik. De hogy tengelyében, rovátkáiban, eresz­tékeiben össze ne törjék , arra való az olaj. A társa­dalmat az idealizmus tartja össze s tartja örök moz­gásban. S az idealizmust hiába igyekeznek megsem­misíteni. Azért ne gúnyoljuk a kisebb tehetségeket, kik a nagyok megjelenése közt elterülő időközt be­töltik, mert ők tartják ébren az idealizmust, és sok­szor szívük vérével táplálják az ideált. Ábrányi Emil olvasta föl ezután a titkári jelentést. Bevezetőleg a tudomány és irodalom egymáshoz­­ való viszonyát fejtegette. Majd a társaság működé­séről adott számot. A Petőfi-ereklyék gyűjteménye tavaly is több becses relikviával gyarapodott s a társaság elhatározta, hogy a birtokában levő összes gyűjteményt e czélra készült külön szekrényben a magyar tud.­akadémia palotájában fogja elhelyezni. Legnagyobb gazdagodás érte a társaságot e nemben Fischer Sándor tiszteleti tag, Petőfi német életrajz-s­­rója részéről, a­ki az egész Petőfi litteraturát fel­ölelő, nyomtatványokban és kéziratokban egyaránt meglepő példányokat tartalmazó könyvtárát a társa­ságnak hagyományozta. A jelentés a Petőfi szellemének való hódolattal végződött, s így szólt: Ez a végtelenül igazságt szerető, minden társadalmi gőggel és igazsággal szemben kíméletlenül őszinte, de az emberiség minden nemesebb vonásával szemben kimond­hatatlanul gyöngéd költői lélek, a lángész önérze­tével és bátorságával merte hirdetni a jövendők evangéliumát. Mást nem tisztelt, csak az egyéni érdemet, mást nem szeretett, csak az egyéni szabad­ságot ; hazaszeretete ezért nem volt speczifikus és konzervatív, hanem radikális és az emberiség szere­tetébe olvadó, épen mint a Schilleré. Ezért kell Petőfit Schillerrel együtt örök időkre oda rubrikázni a «fiatalság» poétái közé, más szóval kimondani azt, hogy «érett férfiak»-nak e költészethez semmi közük. Legyen. Az ifjúság magas röptű idealizmusa meg­érdemli, hogy két ilyen költőt kapjon ajándékba. De sajnálok minden érett férfiút, a­ki nem szereti a sza­badságot úgy, mint Petőfi és Schiller szerették, a­ki­­ nem gyűlöli a rosszat és nemtelent ugy, mint Petőfi és Schiller gyűlölték , a­ki nem imádja a szabadság­ban, erényben, jóságban, műveltségben, munkában egy testvériségbe olvadó emberiséget ugy, mint Petőfi és Schiller imádták.» A titkári jelentést is megéljenezték. Tolnay Lajos emlékbeszéde következett ezután a társaság elhunyt tiszteleti tagja, Fischer Sándor fölött, ki Petőfiről oly nagy terjedelmű német munkát irt. Először az íróról rajzolt képet, ki oly szeretettel gyűjtött min­dent, a mi Petőfire vonatkozott, s aztán bámulatos kitartással fogott a munka megírásához. Könyvében — mondá Tolnai — elkíséri Petőfit a bölcsőtől a sírig és el lehet mondani frázis nélkül: a sírtól az örökkévalóságig. Méltatta a 61 fejezetből álló nagy munkát, a melyen Fischer oly lázas sietséggel dol­gozott, mintha érezte volna, hogy napjai megszám­lálják. Nem kereste a regényest, életet irt és valót; nem torzít, de nem is idealizál, nyugodt, mert igaz, hű, mert csak a hűség teremthet igaz alakokat. Nem félistennek, de egész embernek tünteti fel Petőfit. A munka utolsó részét nagy szenvedések közepett irta Fischer; anyja és testvérei nem egyszer találták őt félájultan, irataim borulva. A hatásos emlékbe­szédet hosszas tapssal fogadta a közönség. A költemények és elbeszélések felolvasására kerül ezek után a sor. Reviczky Gyula költeménye: «Pán halála», mely egy görög mondát dolgozott föl, azt, mikor Th­amus nevü hajós Palodesz magaslatról elkiáltotta: «Meg­halt a nagy Pán», s erre mindenünnen sirás és jaj­veszéklés hangzott. Később a kereszténység ezt a mondát összeköttetésbe hozta a Megváltó halálával s Pán halálában a pogányság vesztének halálát látta. A hatással szavalt költemény után Várady Antal ol­vasta föl a személyesen is jelen volt Vértessi Arnold «Hűség» czimü elbeszélését. E felolvasást is tetszészaj kisérte. Majd Ábrányi Emil «Az öngyilkos visszatérése» czimü költeményét tapsolták meg. Az öngyilkos lel­kéről ír, mely odahagyja a testet, de visszavágyik a földr­e: az öröm, boldogság küzdelmek és szenvedé­sek h­onába. Jókai Mór lépett most a felolvasó asztalhoz. Riadó taps köszöntötte. A kitűnő író a «Tengerszemű hölgy» czímű új regényéből olvasott föl egy fejezetet: «Az a nő, ki együtt jön velem.» Az 1848-iki márcziusi napokat elevenítette föl, mikor Jókai, Petőfi, Vas­vári és Bulyovszky a néphez intézendő kiáltványt (a 12 pontot) szerkesztették, mialatt Petőfi a «Talpra magyar!» költeményét irta. Potemkinnek hivták a szedőt, a ki e két korszakalkotó műből az első szót kiszedte. Mialatt a kiáltványt és a költeményt nyom­ták, Jókai szónoklatokkal tartotta a hatvani­ utczán hullámzó néptömeget. «Nem atyámfiai,­­— szólt hozzájuk — nem az az igazi hazafi, a ki meg tud halni a hazáért, hanem a ki élni tud a hazáért!» Beszéde közben megeredt az eső s látva, hogy szá­mosan kinyitják esernyőiket, oda szólt hozzájuk : «ha már az esőcseppek ellen ernyőt feszíttek ki, mit fogtok kifeszíteni akkor, ha majd golyózápor esik ?» Az esernyők becsukódtak és a lelkesült haza­fiak ott álltak az esőben, nem törődve, hogy átáznak. Milyen ujjongó lelkesedés, milyen tombolás volt ak­kor, mikor a c­enzúra mellőzésével a kinyomott pon­tok a nép kezei közé kerültek. «Hejh ! Te sajtósza­badság ! » mondja a regényíró, de sokszor megha­raptál azóta, de én mindig áldom az órát, mikor a tojásból kikelni segítettelek!» Majd azt a lelkesedést ecseteli, mikor Rottenbiller polgármester kihirdette a népnek, hogy a tizenkét pontot magáévá teszi. Le­írja, mint szabadították ki Budán a megtört, félig megvakult Táncsicsot. E nap estéjén dísz­előadás volt. «Bánk bánt» adták. A türelmetlen közönség a «Talpra magyar»-t akarta hallani. Egressy, egyszerű attillában a színpadra lépve, elszavalta a költeményt. Aztán a színészek a Szózatot kezdték énekelni s a közönség velük énekelt. Egyszerre mindenfelől az a kívánság hallatszott: «Lássuk Táncsicsot!» Petőfi az akadémia páholyából beszélni akart a közönséghez, de a nagy zaj elnyelte szavait. Erre Jókai, úgy, a­hogy volt, sárosan a színpadra ment, hogy majd be­szélni fog. Ekkor hozzá lépett Gertrudis személyesí­tője Laborfalvy Róza s egy nemzeti szinü kokárdát tűzött a mellére. «Polgártársak! — szólt Jókai — nincs itt Táncsics; otthon van családja körében, en­gedjétek a szegény embernek, hogy a viszontlátás örömeit élvezze.» E pillanatban eszébe jutott, hogy Táncsics vak,tehát nem igen élvezheti a viszontlátás örömeit. Fordított a dolgon, nehogy e komoly pilla­natban a közönség nevetésbe csapjon át: «Látjátok e háromszínű kokárdát ? Ezt viselje mindenki, ezt tűzzük keblünkre mindannyian. A három szín kép­viseli a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget.» És mivelhogy annak, a­ki kokárdát akart tűzni a mellére, haza kellett mennie, csakhamar kiürült a színház. Másnap mindenki nemzeti szinü kokárdát viselt s Laborfalvy Róza odalépett Jókaihoz és kezet szorított vele. Ez volt köztük a kézfogó, az eljegyzés pillanata. A költő még sok szépet és érdekeset mon­dott el arról, mint kisérte őt a hűséges szerető asz­szony mindenüvé. Mikor minden el volt már veszve, ez asszony volt minden vigasztalója. Perczekig tartott az éljenzés és taps, mikor Jókai elvégezte a felolvasást. Komócsy József még a foly­tonos éljenzés közt mondott köszönetet a közönség

Next