Vasárnapi Ujság – 1890
1890-06-08 / 23. szám - Sárosy Gyula emlékezete (arczképpel) 374. oldal / Élet- és jellemrajzok
374 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 23. SZÁM. 1890. xxxvII. ÉVFOLYAM. Hanem az óriás teremnek szemközti falát olyan kárpit borította, a milyenekkel csak a velenczei dogék tudták bevonni a «Palazzo Ducaio» oldalait. Óriás olajfestmény az, a bécsi műtörténelmi muzeum számára készült 100 négyszögméternyi plafond, amely azóta átköltözött a Champs-Elyséen megnyílt «Salon»-ba, csodálkozásra ragadván Wolf Albertet, a kitűnő műkritikust, véle a bírálók egész sorát s a párisi nagy közönséget. A kép a maga egész pompájában ott volt előttem, de a mestert nem volt oly könnyű megtalálnom. Csak mikor, mintegy vontatva, a festmény felé közeledtem, s léptem alatt megcsendült a padlóba eresztett rácsozat, akkor láttam, hogy a mester megemeli szép, erősen őszbe vált fejét s nézhettem őt magát a lépcsőzetes faállványon, mely a képnek baloldalához volt támasztva, ott, ahol Paolo Veronese látszik, a mint karzatos álláson gyors ecsettel és ihletéssel veti vászonra elméje rohamos eszméit. Valószinü, hogy a helyzet, melyben Munkácsyt találtam, gondolatot és modellt adott a képen festetthez. Közben a mester lejött a lépcsőn s fogadott. Arányos termetét sötétes kék ruha födte, ami jól illett fehér hajához és szakállához; homlokán még nem engedett ki a megfeszített gondolkodás redője s a szemüveg mögött, melynek két lencséje fölül egyenesre volt elvágva, világos szemei erősen fénylettek, bizonyos merevséggel a kitartó nézéstől. Különös volt a hatás, mit a festmény távlata, elosztása és arányai tettek reám; emlékszem, hogy a Tizian «Assunta»-ja előtt hasonló érzés fogott el, s olvastam, hogy most a párisi «Salon» látogatói is e benyomással álltak Munkácsy képe előtt. A mester nyomban észrevette töprengésemet. Elvezetett a terem jobb sarkába, egészen az ajtó közelébe és kis álló tükörbe mutatott, megigazítván azt előbb úgy, hogy a benne tükröződő festmény fenn a magasban s vízszintesen elfektetve látszott. Mert a színek symphoniája, az alakok és helyzetek elosztása a fénytani hatásra van számítva, melyet a festmény a magasból, lentről fölfelé tekintve, mint mennyezet teszen majd a szemlélőre. Maga a mester munka közben mindegyre nézte a tükörből művét, s úgy tudom, hogy modelljei a terem baloldalát elfoglaló magas emelvényeken is állottak. Ilyen távlatból nézve boltozatosan összeborul a tündöklő kupola, egyenesre hajlanak a színes márványoszlopok, bemélyednek a körülfutó erkélyek és a háttér páholya; biztosra ereszkedik Veronese visszafekvő állványa, szilárdan áll minden alak s nem nehezkedik meredek lépcsőfokra a kőpárkány mellett feljövő férfiú. Ekkor tűnik ki egész genialitásában és merészségében tekhnikája e dómszerű, loggiás és oszlopos csarnoknak, melynek boltive alá Munkácsy Mihály az olasz renaissance művészetének dicsőségét — annak legnagyobb alakjaiban — festette meg. Sokan dicsérték e csarnok dekorativ pompáját és derűjét, a kupola lendületét és a hajlások rythmikus egységét, de — tudtommal — egy dicséreten sem világlott át a gondolat, mely a festőt nyilván lelkesítette és melyet épenséggel tudatosnak kell föltennünk, látva a háttéri páholyban az olasz renaissance-stil nagymesterét, Bramantet, a mint az új Péter-templom tervét mutatja II. Gyula pápának s látva Michelangelo Buonarrotit, a mint kalapácsát a lépcsőpárkányra ereszti s mély gondolatba merül, kutatja talán az olasz templomépítészet ideálját, a kupola uralmát az épülettagok felett. Méltó így hinnünk, hogy ez arkhitektonikus remekben Munkácsy az olasz renaissance-styl apotheozisát festette meg, valamint a többi szépművészetekét a többi tárgyban és személyben. A történeti s mégis jelképies csoportok közül legkiválóbb s Munkácsynak műtörténeti érzékét s festői erejét legjobban jellemzi a páholy alatti részlet : Tizián, a mint tanítványainak a női test szépségeit magyarázza. Ez a csoport egy magában is egész, eleven s minden izében modern kép, magában rejtvén egyúttal a renaissance virágkorának legélesebb vonását: a kutatást és vágyat a formák és főleg az emberi test tökéletességei után. Taine egy kötetben írta volna meg, amit e csoportban Munkácsy festett, a mesterről, aki örök és utolérhetetlen a női test szépségének felfogásában, a lüktető és lágy idomokban, a testszín átvilágításában, a meleget lehellő árnyékolásban. Hogy itt Munkácsynak is alkalma nyílik a tündöklő női test festé sére («la cliaire éclatante de la femme» — a mint "Wolff Albert mondja), az természetes és bizonyságot tesz a szerencsés kézről, mellyel a magyar mester a modern kívánalmakat a korhűséggel egybe tudja kapcsolni. A már említett alakokhoz járul még a kép baloldalán lefelé haladó két alak : Lionardo da Vinci és Raffaello Santi; a nyílt kupolán aláereszkedő symbolikus csoport: a Dicsőség és Hir amorettek kíséretében s néhány szemlélő alak a karzaton és a csarnokban. Mindezt eleven, meleg levegő és derültség tölti be, világosság és kéklő ég sugárzik által a kupola nyílásán és mélyedésein, fénylővé tévén az amúgy is élénk színhangulatot, mely csakugyan Tiepolora, a velenczei iskola kései festőjére emlékeztet.... . . Sokáig álltam így, elmerülve a kép szemléletébe. A mester e közben le- s följárt az állványon, ecsetét itt is, ott is megvonva. Ha elgondolkozott, fejét kissé oldalt hajtotta, állát kezére támasztván olykép, hogy mutatóujja ajkát is elfedte. Ily tartásában egy ízben, sokáig figyeltem a mestert. Mikor a festményre tekintettem újra, úgy tetszett, hogy a szemem káprázik: a fekvő nőalak megett ott láttam a mesternek jellemzetes, világos fejét, amint mélázva a kézre hajlik. De csak nem káprázás volt, de csak ott van most is a képen ez a portrait, a mi örömünkre — a mesternek nagy aggodalmára. «Attól tartok, hogy rosz néven fogják venni» mondta. Azt már nagy szerénysége tiltotta hozzátenni . Hiszen ott van Paolo Veronese «Velencze apo theozisá»-ban, Baudry a párisi nagy «Opéra» csarnokboltozatán, Schnorr a bajor királylak nibelungeni freskooposában mindenik azon a műremeken, melyet maga festett. GONDA DEZSŐ. SÁROSY GYULA EMLÉKEZETE. Az aradi Kölcsey-egyesület kebelében még 1884-ben fölmerült az eszme, hogy a megye jeleseinek szülőházai emléktáblákkal jelöltessenek meg, s az eszme fölkaroltatván, kevéssel azután megvalósulásnak indult azzal, hogy Fábián Gábor jeles írónak és a klasszikusok kitűnő műfordítójának születési háza díszes emléktáblával megjelöltetett. Közelebb Sárosy Gyulának, a hányt vetett sorsú lelkes költőnek, az «Arany trombita» dalnokának borosi-sebesi szülőházát jelölték meg boros-sebesi andeszt-kőből vésett szép emléktáblával, mely május 31-én lepleztetett le ünnepélyesen. Az ünnep nem kívánt országos irodalmi ünnep igényeivel lépni föl, az aradi irodalmi társaság és borossebesi rendezőség szűkebb körben, inkább családiasan akarta leróni kegyelete adóját s mind a mellett élénk érdeklődés mellett folyt le. Engesztelő áldozat volt ez, egy közel harmincz év óta nyugvó dalnok emlékének, a ki szavával és költeményeivel a nemes és szabad eszmék ápolására a maga idejében nagy hatást gyakorolt, lelkesített a szabadságharcz küzdelmeiben, szenvedett, bujdokolt az üldözés sötét idejében, miglen megtörött egykor oly sugárzó lelke. Ez ünnepély eszméje már évekkel ezelőtt megszületett. E helyett azonban egy album jött létre, melyet az emléktábla indítványozója, Naményi Lajos szerkesztett s amely a költő viszontagságos életét, annak egyes fázisai ismertetése mellett, annak irodalmi méltatását tartalmazta. Ez is szép emléke Sárosy szellemének; de a Kölcsey-egyesület ezzel nem elégedett meg s a fölvetett eszmét elejteni nem hagyva, az emléktáblát is elkészítteté s mint említők, ünnepélyesen fölavatá. Az albumban a költő életére vonatkozó sok oly részlet van, melyek itt jutnak először a közönség tudomására. Azért, daczára annak, hogy Sárosy Gyula élete és irodalmi működése nem egyszer volt már e lap hasábjain ismertetve, — érdekesnek találjuk ez album nyomán rövid foglalatban előadni a jobb sorsra érdemes költő életének pályáját, melynél kevés élet volt viszontagságosabb és tragikusabb végzetű. Sárosy Lajos, —ez volt keresztneve, — 1816 február 12 én Boros-Sebesen Arad megyében született, hol atyja, Lajos, az uradalom főgazdatisztje, anyja Halász Katalin volt, a dabasi Halász-családból. Atyja csak 27 éves volt, midőn elhalt, árván hagyván akkor még csak másfél éves gyermekét. Édesanyja, a fiatal szép özvegy, kinek fián kivül egy leánya is volt, támaszra szorult, s Szánthó Pál békésmegyei füzesgyarmati jegyzőhöz ment nőül. A fiúcska ott tölté első gyermekéveit mostoha atyjánál, ki művelt és tudománykedvelő ember volt, hanem a költészet iránt lázas idegenkedéssel viseltetett. Az élénk szellemű fiú a szarvasi tót iskolában kezdte tanulását s már itt mutatkozott költői hajlama, melyet később, mikor a mezőberényi gymnáziumba került, derék tanára, Molitorisz Adolf, buzgón ápolt benne. Ő irja Sárosyról, hogy soha nála tehetségesebb tanítványa nem volt. Már syntamista korában versben, prózában, latinul, magyarul egyaránt szépen dolgozott s dolgozataival figyelmet gerjesztett. Daczára, hogy erős vetélytársai voltak, mindig első eminensnek maradt. Már itt lefordította Berzsenyi fellengő ódáit s Csokonainak a halhatatlanságról irt szép költeményét latinra. Nem kevésbbé volt ügyes a magyarra tett fordításaiban. Egy közvizsgán oly hatással szavalta el magyar búcsúbeszédét, hogy a hallgatóság szemei könyökkel teltek meg s vidékszerte ismeretes lett a gyermek Sárosy neve. Mostoha atyja, ki a tudományt kedvelte, de a költészetet nem, kedvetlenül hallá, hogy a serdülő fiu már az iskolában verselgetni kezdett; igy otthon csak rejtőzve lehetett dolgokat olvasgatnia s írogatnia. szépirodalmi Egy tyukólforma félreeső szinbe vonult, ott áldozott hajlamának s már ez időből megjelent néhány költeménye Rózsásy, Ludwigh és Sárosy Gyula álnév alatt, mely utóbbi neve aztán irodalmi neve lett. 1832-ben került Eperjesre, mint másodévi költészettan tanuló, hol kiváló tehetségeinél fogva csakhamar bizonyos felsőséget vivott ki társai fölött s lelke volt a kollégiumi magyar nyelvművelő társaságnak, melynek az egész város, sőt az egész megye megmagyarosítása körül oly nevezetes szerep jutott. E társaságot 1827-ben Fáy András, Henszlmann Imre, Pulszky Ferencz, Szentiványi Miklós és Vandrák András alapították. Hogy alkalmuk legyen magokat magyar nyelvben művelniök, a magyar irodaalommal megismerkedniük, mely czélból könyvtárt is alapítottak. Az 1833/4-ik évben Sárosy Gyula mellett Vahot Imre, Kovács Sámuel, Sztehlo András, Kramarcsik Károly voltak a társaság főbb tagjai, kik elnökül az akkor Eperjesen nevelősködő Székács Józsefet, pártfogóul a már Vandrák Andrást választották. akkor tanárrá lett Maga a társaság szervezete is szabadelvűbb és szélesebb alapokra fektettetett, tagjai prózai és költői dolgozatokat irtak, olvastak föl és bíráltak minden szerda és szombat délutánján s «Kis