Vasárnapi Ujság – 1890
1890-01-26 / 4. szám - Petschacher Gusztáv (arczképpel). Ney Béla 57. oldal / Élet- és jellemrajzok
5. SZÁM. 1891. XXXVII. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 57 PETSCHACHER GUSZTÁV. (1814—1890.) Az építőművészet nálunk még korántsem részesül abban a méltányolásban és figyelemben, mint a többi kulturállamokban, s a mint azt méltán megérdemelné, nemcsak azért, mert a képzőművészetek közt, — mint anyaművészet, — legelső helyen áll, hanem azért is, mert az izlés fejlődésére kétségtelenül a legközvetlenebb hatással van és kultúra-fejlesztő képessége szinte megbecsülhetetlen. — De hazánk viharos múltja nem is kedvezett építőművészeti közszellemünk kifejlődésének, mely különben is lassú, s egyegy lépés a haladásban mindig csak egész időszakoknak az eredménye lehet. Természetesnek kell tehát találnunk, ha a folytonos harczok századaiban s később az elnyomatás az építőművészet hazánk földjén nem idejében virágozhatott, s a közvetlen mult sohasem nyújtott támpontot a továbbfejlődésnek ; a műizlés, — tápot nem nyerve, — szintén nem fejlődhetett s így építőművészeti közszellemről egész a jelen század közepéig szó is alig lehetett. Az egész ország igen-igen kevés, Budapest meg aránylag még kevesebb olyan épületet mutathat föl a múltból, amely művészeti tradícziót képviselne; úgy, hogy a legrégibb korszak, melyre fővárosunk múltjában mint olyanra hiavatkozhatunk, a melyből öntudatos építőművészeti működés és törekvések méltányolható eredményeire mutathatunk, — nem számítva a török világból vagy a III. Károly és Mária Terézia korából ránk maradt egy-két épületet, — már a modern korba esik: a Pollák-Hild-féle korszak az. A Nemzeti Múzeum, az Európa és Földhitelintézet, stb. mesterei az utókor elismerését legnagyobb mértékben megérdemlik, mert kétségtelen, hogy ők voltak, akiknek az építőművészeti, szunnyadó eszmét nálunk is, — pedig meglehetősen sivár viszonyok közt, — életre ébreszteniük sikerült, s habár művészeti szempontból némileg működésüket, egyoldalúnak kell is mondanunk, az úttörők érdeme tőlük elvitázhatatlan. Utánuk már több önállóságot, vagy legalább több törekvést az önállóság felé találunk abban a korban, amelyet talán legjellemzőbben és legigazságosabban Ybl, Weber és Feszi-ről nevezhetünk el, de tagadhatatlan, hogy az építőművészeti működésnek ebből a korból való objektumai bizonyos határozatlanság jellegét viselik, s daczára annak, hogy az egyes mesterek nemcsak nagy tehetséggel, hanem a legkomolyabb művészi öntudattal és ambíczióval dolgoztak : azt, amit művészeti közszellemnek mondunk, megteremteniük még mindig csak igen kis mértékben sikerült, és pedig különösen azért mert kevesen voltak, működésük kis térre szorítkozott, s így a verseny, a lendületesebb fejlődésnek ez az életeleme, a viszonyok természetéből folyólag, szinte kizártnak volt mondható. Így virradt ránk az 1867-ik év, hazánkra nézve az újjászületés, a renaissance ideje. Ha ráemlékezünk a 67-ik és az azt közvetlenül követett évek lázas mozgalmaira, a minden téren és minden irányban tapasztalt föllendülésre, a lelkességre, az áldozatkészségre, a jövőbe vetett bizalom határtalan voltára, épenséggel nem csodálkozhatunk, sőt természetesnek kell találnunk, hogy az építőművészet is oly hirtelen gyors lendületet vett s oly számos és pedig nem csekély föladat megoldása vált aktuálissá, hogy az itthoni erők csakhamar elégteleneknek bizonyultak; s amikor a Sugár-út (ma Andrássy-út) megnyitása is ténnyé vált, nem kevés volt azoknak a külföldieknek a száma, akik több-kevesebb szellemi tőkét hozva magukkal, részint meghívás folytán, részint saját ösztönüket követve bevándoroltak s az építések munkájában, kisebb - nagyobb szerencsével, közre is működtek. És ez a körülmény, — ha voltak is ellene egyeseknek, és pedig nem ritkán jogosult kifogásaik, — nagyban és egészben örvendetes eredményeket biztosított, a mennyiben az új, az idegen erők újabb momentumokat olottak az építőművészet itthoni elemeibe, versenyt idéztek elő, s így részes tényezőivé váltak annak, hogy izmosabb fejlődésnek indult nálunk az akkoráig csaknem egészen hiányzó építőmű-is vészett közszellem. Ama külföldi építőművészek között, akiket behívtunk s akiknek itt való meghonosulását az építőművészet, a társasélet s általában a közfejlődés érdekében örömmel üdvözöltük, s a kiket, miután a mieinkké váltak, nemzeti nyereségnek tekinthettünk, a legelső helyek egyikén kétségtelenül Petschacher Gusztáv állt. Ő reá igazán ráillett, hogy «Isten kegyelméből való művész, teremtő erő, eredetiség, kifogyhatatlan találékonyság, diskrét izlés, lelkiismeretes tanultság, s e mellett az a mesés, szinte közmondásossá vált kézügyesség, amely szerint az ön balkezében szinte úgy fogott, mint a jobban. Mint ember szeretetreméltó, elmés és s jellemes; új hazáját, — mert e hon fiává lett, — igazán szerette s ezt bebizonyította tettekkel, nyelvét megtanulta s közáldozatokra mindig kész vala. S most, mikor már egészen itthon érezte és érezhette magát, s a mikor joggal várhattuk tőle, hogy a hazának s a művészetnek még ezentúl fog igazán hasznos szolgálatokat tenni, alig 45 éves korában meghalt . . . Petschacher Gusztáv 1844. február 1)-én Bécsben született, mint tekintélyes polgári család sarja; ott végezte a polytekhnikumot, majd az akadémiát, időközben a festészettel is foglalkozván. Eleintén Ferstelnél, majd még a Schmidt Frigyes iskolájában tanult s aztán Romano és Schwendenwein építészeknél működött, míg 1873-ban Unger Emil halála után a budapesti sugáruti építő vállalathoz kapott meghívást, mely társulatnál 1876. végéig, a társulat feloszlásáig, mint vezénylő építész működött. Ez idő alatt a társulat számára az Andrássy út 57. sz. házat, az Andrássy-út baloldalán az Eötvös- és Csengery-utczák közt fekvő házcsoportot, ugyancsak az Andrássy-úton fekvő budapesti m. kir. állami polgári tanítónő- és nevelőnő-képző intézet két saroképületét építette. Ugyanez időben építette a magyar ált. hitelbank vezérigazgatójának, Weninger Vinczének villáját az Andrássy-úton, kinek leányával, Irmával, 1878. végén házassági frigyre lépett, a kivel, kedves gyermekektől környezve, a legboldogabb házasságban élt. Az 1876. év végével, midőn a sugár-úti építő vállalat feloszlott, már mint önálló építész építette a Schwarz-féle bérházat a váczi körúton és a Hieronymi-féle villát az Andrássy-úton. 1878-ban pedig a magyar ált. hitelbank első házát a váczi körúton a régi czukorgyár telepén.. Ugyanebben az évben bizta meg Salvator János főherczeg, most már Orth János, gmundeni kastélyának építésével, mely kastély tulajdonképen a főherczeg saját terve szerint épült, mert az maga is kiváló tehetséggel gyakorolta az építőművészetet, és aki személyesen kereste fel Petschachert Budapesten, és itt kérte föl munkatársául. 1879-ben a magyar államvasutak intézetétől hirdetett tervező-pályázaton nyugdíjpályanyertes len és ekkor építette az Andrássy úti köröndön álló nagy bérházat, továbbá 1881-82-ben a magyar ált. hitelbank épületét a nádorutczában, s ugyancsak 1882-ben a Pallavicini Sándor őrgróf palotáját az Andrássy-uton, majd 1883—84-ben a Harkányi-féle Andrássy-úti palotát, a VI. és VII. kerületi körházát s a magyar ált. hitelbank házcsoportját a váczi körúton (régi czukorgyártelep), később a Kálmán Gusztáv bérházát a Podmaniczky-utczában, két Stern-féle házat a Teréz-körút és aradi-utcza a sarkán, saját házát a József-körúton, a Langenfeld ház homlokzatát a Podmaniczky-utczában és az épülőfélben levő Thurn-Rumbach-féle házat, a József körút és Üllői út sarkán és számos kisebb-nagyobb más épületet. S mindezen, valamint a vidéken épített művei is mind megannyi maradandó emlékei működésének, nagy tehetségének és művészi lelki- PETSCHACHER GUSZTÁV. Biczó Géza rajza.