Vasárnapi Ujság – 1890
1890-11-02 / 44. szám - Szász Béla: Ötven év története 710. oldal / Költemények - Hogy menekült meg Pikéty Gusztáv 1849-iki honvédtábornok a halálitélettől (arczképpel) Bobik Gusztáv 710. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
40. SZÁM. 1890. xxxvii. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 711 Kisfaludi Pikéty Gusztáv a szabadságharcz kitörésekor a cs. és kir. 2-ik számú — akkor «Hannover király» nevét viselő — huszárezred századosa volt. Maga az ezred Temesben és Torontálban állomásozott. Fiatal korától kezdve folyton a lovasságnál szolgálván, korán vesebajba esett, mely elvégre halálát is okozta. A szabadságharczban, különösen annak téli szakában, baja egyre növekedett, úgy, hogy valahányszor pihenés nélkül több napig lovagolni kényszerült, ágyban fekvő beteg lett. Midőn azért a zsigárd-peredi harcztéren, hol a délutáni nevezetes visszavonulásnál ezredével a vitéz, áttörhetetlen utóvédet képezve, tizenhét óráig szakadatlanul lovon ült, s mindjárt a rákövetkező napokon gyors menetekben Komáromba sietett, régi vesebaja annyira súlyosult, hogy a július 11-iki komáromi véres csatában a reá bízott balszárnyon már csak a leghevesebb fájdalmak közt vezényelhetett, teljes kimerültségében már másnap hosszabb szabadságot kényszerült kérni, s még azon este Tormássy Mihály főhadnaggyal csakugyan el is utazott. Július 13-án Nagy-Maroson arról értesülvén, hogy az oroszok már Pestre s Váczra is bevonultak, a Garamig visszament, s csak 15-én érkezett Váczra a fősereggel. Váczon az ütközet után pedig belátván, hogy Arad vidékére rokonaihoz Szolnokon át többé el nem juthat, súlyos fájdalmai daczára Görgei seregénél maradt, s azt egészen Világosig kocsin követte. A szomorú emlékű aug. 13-ikának délutánján, melyen a magyar fősereg a Szőllős és Zaránd közti lapályon a Beszédes-féle déli Körös-csatorna jobb partján az oroszok előtt fegyverét lerakta, Pikéty Nacskovics Iván és Zurics ezredeseknek, valamint azok nejeinek társaságában három kocsin azon szándékkal indult volt Pankotáról Kis-Jenő felé, hogy a hír szerint aznap ott található Paskievics herczegtől, mint betegek, útlevelet kérjenek. A nevezett csatorna hídjánál azonban olyan kocsitorlódásba kerültek, hogy csak a következő hajnalon juthattak el Szőllősre, ahonnét aztán a Kis-Jenőre vezető úton tovább haladva, több óra lefolyása után nagy meglepetésekre nem Kis-Jenőre, hanem a kicsiny Csermőre érkeztek, ott hallván, hogy Kis-Jenő már két órányi messzeségben tőlük balra maradt. Nacskovics és Zurics az azonnali visszafordulást ajánlák, de Pikéty — régi elvét követvén, hogy egyszer útnak indulva, sohasem jó visszafordulni, a tovább utazást sürgette és annál is maradt. S ez volt szerencséje. Az a perez mentette meg a bitófa-haláltól. Csermőről ugyanis augusztus 17-ikén minden további baj és akadály nélkül a Nagyvárad melletti Félix-fürdőbe érkezve, ott találták Gerschfeld orosz mérnöktábornokot, kitől beszéd közt csakhamar megtudták, hogy aznap, mikor nekik Kis-Jenőre kellett volna érniök, ugyanoda az osztrák kormány küldöttje, Boxberg báró őrnagy is megérkezett, hogy Paskieviccsel a magyar tisztek kiadatása iránt értekezzék. «Nagyon örülök azért — mondá Gerschfeld — szerencséjükön, s ha tanácsomat követni fogják, az oroszoknak már a legközelebb várható hazavonulásakor szívesen közreműködöm, hogy seregünkkel Ausztria határát átlépve, az itthon önökre váró, hihetőleg nagyon szomorú sorstól végkép megmeneküljenek.» De e szép ajánlat daczára Kacskovics és Zurics ezredesek mégis utaztak, hogy egyelőre legalább nejeiket továbbvalamelyes biztonságba juttassák. Néhány nap után Gerschfeld tábornok azzal a hírrel lepte meg Pikétyt, hogy a mult napon Nagyváradra Konstantin nagyherczeghez egy Paskievicstől jövő futár Miklós czárnak olyan tartalmú parancsával érkezett, mely szerint nagyherczeg azonnal Bécsbe siessen s ott a czár a nevében az összes magyar hadifoglyok számára teljes amnesztiát kívánjon; a minek következtében — Gerschfeld véleménye szerint — a magyarok már egészen nyugodtak lehetnek, mert nem képzelhető, hogy Bécsben a czár e kívánságát teljesíteni vonakodhatnának. E jó hírt hallva, Pikéty azonnal Nagyváradra sietett, hogy az ott már nagyban működő Józsa, császári biztosnál valamikép egy Aradra szóló útlevélre szert tegyen, mert egy ilyen, a császári hatóság által kiállított útlevéllel — bajának javulása után — biztosabban remélt rokonaihoz juthatni. Józsa a kért útlevelet Pikétynek meg is adta, de csak azon kötelezettség mellett, hogy mihelyt felszólíttatik, a pesti haditörvényszék előtt okvetlenül megjelenni tartozik. Pikéty a reverzálist ott meg is irta, s ugyanazon asztalnak, a melyen írt, jobb oldalára helyezte. De alig kelt föl székéről, valami úri féle ember egy nagy halmaz irományt hozott, s azt egész közönbösséggel épen Pikétynek már ott fekvő reverzálisára tette le. S ez volt a második szerencsés véletlen, mely Pikéty sorsára döntő hatással volt, mert amaz irományhalmazzal az ő reverzálisa is a levéltárak öreg pora közé jutván, napvilágot tán soha többé nem látott, s Pikéty egészen önkéntes jelentkezéséig az összes császári hivatalokban emigráltnak tartatott. A meleg fürdő vesebajára olyan jó hatással volt, hogy már augusztus végén Dombegyházára Kornyáékhoz utazhatott, honnét aztán egy pár hét után másik rokonához, Edelspacher Imréhez, is átrándult, kinél október 5-ikének reggelén Edelspacherné fivére, Bánhidy István váratlanul azon meglepő hírrel érkezett meg Aradról, hogy a honvédtábornokok mindegyike halálra lett ugyan ítélve, de ő felsége valamennyinek megkegyelmezett. Pikéry azonnal Aradra akart menni, de ennek Edelspacherné határozottan ellenszegült, mert ha — úgymond — bajtársai csakugyan kegyelmet kaptak, később is lesz még elég ideje magát az illetőknél jelenteni. Ez okos tanácsot megfogadva, most már harmadszor is áldhatá a gondviselés kezét, mert másnap volt — október hatodika. E rettenetes naptól fogva Pikéty a halálra ítéltek keserves életét élte, kitéve annak, hogy minden percmben fölfedezhetik. Ezért ezentúl lakhelyét is egyre változtatnia kellett. Október vége felé unokafivéréhez, ifj. Biró Imréhez Tövisegyházára lovagolt s kocsijával, podgyászával Tamás nevű kocsiját is odarendelte; de , mert útközben Szalbekékhez is betért, csak késő este érkezett Tövisegyházára. Tamás kocsis még nem volt ott, s miután még másnap sem érkezett meg, Biró egy csőszt menesztett Lökösházára, ki is azon hirrel tért vissza, hogy Tamás nincs már ott, mert a parancs szerint még jó időben útra kelt, sőt az este Szalontáról látogatóba jött jegyesét is magával vitte. Pikétynek a kapott hir nem volt valami örömhír s mindjárt sejté, hogy Tamás jegyesét bizonyára Szalontára haza vitte, s onnan fog csak valamikor előkerülni. Három nap múlva Szalontáról egy lovas gyerkőcz csakugyan a következő tudósítással érkezett Tamás jegyesétől, hogy Tamás őt Szalontára vitte, ahol, mikor a bátyja udvarába hajtottak, egy a járás szolgabirájából és egy dragonyos tisztből álló, s épen akkor a bátyja házát átkutató vizsgálóbizottságra bukkantak, mert bátyja azon gyanúba esett, hogy valami rablásban része volt. Amint azért a két vizsgáló úr a bűnösnek gyanított ember húgát egy idegen kocsin jönni látta, Tamást és őt is azonnal vallatni kezdték. Tamás úgy vallott, hogy a kocsi Biró Imre ur tulajdona, kihez épen útban van. De mikor a podgyászt is megvizsgálva, közte Pikéty nevére szóló leveleket s irományokat találtak, az egész fogatot lopott jószágnak nézték s Tamást azonnal letartóztatták. Nagy veszély csirája rejlett e különös üzenetben, miért is Biró gazdasági ispánját még azon órában Szalontára küldte, megmenteni, ami még megmenthető. A dragonyos tiszt hitt is a kellő bizonyítványokkal ellátott ispánnak, s kész lett volna a lefoglalt lovakat, kocsit és podgyászt kiadni; de a szolgabíró, — kinek nevét családja iránti tekintetéből elhallgatom, — minden kiadatást megtagadott s az összes lefoglalt tárgyakat további intézkedés végett Nagyváradra küldeni indítványozta, mert a podgyász közt — mondá — egy rebellis irományai is ott vannak, melyeket okvetlenül a felsőbb hatóságnak kell átszolgáltatni. Erre az indokolásra aztán a dragonyos tiszt is engedett, de azt határozottan követelte, hogy minden az ispán jelenlétében leltároztassék s ezen összeírásnak egy példánya Biró Imrének, mint beigazolt tulajdonosnak is megküldessék. S ez összeírás nagyon czélszerü is volt; mert mikorára a kocsi, ló és podgyász ismét visszakerült, azokból egy arany melltű és 36 forint hiányzott; a két ló pedig a császári szolgabíró ur hasznára tett szolgálat után, csontig, bőrig elcsigázva került haza. November 3-ikán P.Tövisegyházán a Biró-család épen az ebédnél ült vendégével, midőn Pikéty a vele szemközti üvegajtón át a simándi uton két parasztkocsin egy katonatisztet látott több fegyveres katonával sietve tovább haladni, s a társaság figyelmét a siető kocsikra felhiva, úgy vélé , hogy ezek bizonyára ismét egy szerencsétlenért mennek. Igaz, hogy az országúton katonát s kocsit sokszor látni, de Pikétyben akkor úgy látszik , a sejtelem intő szava szólalt meg az ebéd végén lóra ülve, Kis-Iratosra Szalbekékhez ment, hogy az akkor ott betegen fekvő Bánffy János báró honvédezredest meglátogassa, Bánffyt jobbulásban találva, éjjelre is ott maradt bár vesebaját újra érezni kezdé. Reggel felé fájdalmai még inkább növekedvén, már korán visszaindult s útközben annyira rosszul lett, hogy magát a lovon már alig tartható, s a Sturtics és Ponyvahát közti kis erdőhöz egy elég közel fekvő házat megpillantva, azt igyekezett elérni. A kis ház előtti kertecskében rózsabokrokkal foglalkozó uri embert talált, kiben azonnal az Aradon már többször látott Csomortányi Károlyt ismeré fel, aki szintén rá ismert. Rosszullétét elpanaszolva s szives fogadtatásra találva, mindjárt ágyba feküdt, melynek melege csakugyan enyhülést is hozott. Alig volt ott azonban vagy két óráig, sem Biró Imréné ispánja lélekszakadva azon üzenettel érkezik, hogy a tegnap látott katonatiszt őt keresi, mert a Nagyváradon elzárt Tamás kocsis által kitudódott, hogy ezen a tájon tartózkodik. Az a bizonyos katonatiszt ugyanis azon paranccsal hajtott Simándra, Pópa, akkori császári főbíróhoz, — ki a későbbi években Arad vármegye főnöke volt, — hogy a járásában valahol lappangó Pikéty honvédtábornokot azonnal elfogatni siessen. Pópa főbíró — szívének nemességében — a tiszt előtt odanyilatkozott, hogy Pikétyt járásában eddig még nem látta; és hogy a vett parancsnak engedelmeskedni késznek lássék, írnokát azonnal Biró Kálmánhoz is azon kérdéssel küldé: nem tudná-e tán ő, hogy hol van Pikéty?Az esküdt, — ki Biró Imrének, Pikéty szállásadójának fivére volt, — azon körülményből, hogy hozzá e kényes dologban nem valami parancs, hanem csak kérdés intéztetik, hamar megértette, hogy mitévő legyen, tagadólag felelt; s lovasember által azonnal Tövisegyházára üzentetett. Pópa pedig keresésre indulva a tisztet járása mindazon falvaira s pusztáira elvivé, a melyből tudta, hogy ott Pikéty bizonyosan nem található. Bíró Imre Pikétynek menekülésére egyúttal pénzt és ruhát is küldött volt az említett ispán által; de Pikéty súlyos beteg állapotában menekülésre már nem gondolhatott; s mert a folytonos kínos bujdosást úgyis megunta, de rokonainak s barátjainak tovább is még terhére lenni s azoknak esetleg még bajt is okozni többé nem akart, és orvosi segély után is vágyakozott: magához kérette Birót, hogy hollétét Aradon jelentené föl. Biróra azonban a szándékba vett feljelentés veszélylyel is járhatván, a szomorú elhatározás foganatosítását Csomortányi vállalta magára. PIKÉTY GUSZTÁV, 1819-iki honvért-tábornok.