Vasárnapi Ujság – 1890
1890-10-12 / 41. szám - Egy történeti képtalány (képpel) 672. oldal / Vegyes kisebb czikkek és képszövegek
672 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 672 járat» Velencze ostroma alatt, a seregből való eltávolítását kérte. Wohlgemuth ügyetlensége, melyet Nagy-Sarló alatt a «lázadó magyarok» ellenében tanúsított, épen kapóra jött egy bizonyos pártnak. Az orosz intervenczió hírére, erélyesebb fellépésre unszolták a bécsi köröket, s Windischgrätz, Weiden és Wohlgemuthnál keményebb vezéreket óhajtottak, kik «egy csapással végett vetnének a forradalomnak». E czélra báró Haynau altábornagyot, mint a legalkalmasb embert ajánlották. S Haynau táborszernaggyá és a Magyarországon álló valamennyi hadak főparancsnokává kineveztetvén, korlátlan teljhatalommal a már leigázott és még ezután leigázandó ország részeinek polgári kormányzatát 1849 május 10-én átvette. Győrnél, Komárom, Szeged és Temesvár alatt viselt katonai dolgairól a történelem már elmondta ítéletét. A két első helyen az orosz csapatok segítsége nélkül seregével végképen tönkre jutott volna. Szegednél ép úgy, mint Temesvárnál, nyolczszoros túlerővel lépett föl a hátukban az orosz sereg által is fenyegetett magyar hadak ellen, és végre is Görgei nem előtte, hanem az oroszok előtt tette le a fegyvert. Amit a harcztéren a fegyver élével el nem érhetett, azt augusztus 13-ka után, sőt attól az időtől kezdve, midőn az országba jött, a legembertelenebb kegyetlenségekkel akarta keresztülvinni. Ácsi főhadiszállásáról portyázó csapatokat küldött a vidékre, honnan a gyanús embereket nem-, kor- és valláskülönbség nélkül hurczoltatta elő. Ki tudná a sok vértanú neveit elmondani, kiket Haynau úton-útfélen főbe lövetett vagy a legközelebbi fára fölakasztatott. Végre az október 6-iki mészárlások után, Haynau működését a bécsi minisztérium is megsokallotta, amennyiben a sommás és tömeges kivégeztetések dolgában némi korlátozást rendelt el. Midőn a halálos iézetekre nézve teljhatalmát még inkább megszorították, sőt bizonyos jelek oda mutattak, hogy állásában nem fogna meghagyatni . Haynau Pestre visszasietve, egy tollvonással teljes amnesztiát adott számos politikai fogolynak, ezzel akarván megbőszülni magát mindazokon, kik fölötte uralkodni és tetteit korlátozni akarták. Véres uralma egészen 1850 julius 6-ig tartott, midőn 200 ezer forintnyi pénzajándékkal nyugdíjaztatott. Pestről egyenesen Gráczba ment, hol azonban mindenki kitért az utczán előle. Dotácziós pénzéből Magyarországon szép birtokot vett, és a magyar nép türelmében bízva, nálunk akart letelepedni. De hamar be kellett látnia, hogy az előzmények után szívélyes fogadtatásban nem részesülhet. Külföldre utazott tehát, de mindenütt, ahol csak felismerték, úgy lőn fogadva, hogy személyes biztonsága végett a rendőrség oltalmát kellett igénybe vennie. Londonban 1850 szeptember 19-én megtekintette a Barclay-féle nagyszerű sörfőző-gyárat, itt azonban tettlegesen bántalmazták, sőt tán agyon is verik, ha egy hátsó ajtón ki nem szökik. Hasonlóképen bántak vele Brüsszelben és Párisban, hol Napoleon Lajos katonasággal őriztette, nehogy a nép kezei közé kerüljön. Külföldi útjáról visszatérve, a birodalmi főváros díszpolgársággal tisztelte meg. 1853 márczius 12-én magyarországi birtokáról Bécsbe érkezett, hol a «Wilder Mann» nevü fogadóban szállott meg. Itt rövid betegeskedés után két nap múlva, vagyis márczius 14-én meghalt. Midőn leányát erről táviratilag értesítették, ez rögtön azt válaszolta, hogy atyját el ne temessék, míg ő személyesen Bécsbe nem jön, de mivel ez a kiszabott időn túl meg nem történt, Haynaut eltemették. Leánya azt adta elő, hogy atyja sokszor fej- és gyomorgörcsökben szenvedett, és gyakran három napig is mozdulatlanul feküdt, mintha meghalt volna. Miután az észlelt jelek oda mutattak, hogy Bécsben is csak tetszhalott lehetett, fölmerült a gyanú, hogy Haynau valószínűleg élve lőn eltemetve és a koporsóban szenvedte át a lassú halál minden kínjait. Testvérbátyja, Haynau Vilmos, 1856 január 21-én a tébolydában halt meg; ennek fia pedig, Haynau Frigyes hesseni altábornagy, 1863 január 24-én szintén mint eszelős lőtte magát agyon. Kétséget nem szenved, hogy Haynau végtelen áitkára volt ügyünknek; de ezerszer többet ártott a monarkhiának, melynek tekintélyét és morális befolyását Olaszországban ép úgy, mint Magyarországban hosszú időre lehetetlenné tette. * Jegyezzünk föl itt még egy pár adatot a szomorú nevezetességű tábornokról. Mindazok, kik Haynaut még azon időből ismerték, midőn Bécsben és Temesvárott mint hadosztályparancsnok működött, nem győzték a változást csodálni, melyen valója keresztül ment. Temesvárott Haynau mint pazar, könnyen élő és szenvedélyes kár ityás, a legelőkelőbb körökben szívesen látott vendég volt. Ha véletlenül sokat talált veszteni, napokig sem mutatta magát, nehogy valaki észre vegye rossz kedvét. Alantas tisztjei soha sem panaszkodtak ellene, csak fölfelé nem akart meghunyászkodni és ezért folytonos súrlódásoknak volt kitéve. Hrabovszky és gróf Zichy Nándor tábornokok, a kik annak idején feljebbvalói voltak, utóbb megérezték Haynau bosszúját, midőn a véletlen az ő sorsukat is a kezébe adta. Zichy N. gróf mint Velencze parancsnoka 1848-ban oda volt utasítva, hogy a várost bombáztatásnak vagy ostromoltatásnak ki ne tegye, nehogy a sok műkincs elpusztuljon. De már azt nem mondták meg mivel akadályozza meg ezt, ha az olaszok hajóikkal nem hátrálnának ? Amint tudjuk, Zichy a lehető legkedvezőbb feltételek mellett kapitulált, habár a város megtartására mindent elkövetett. Haynau azonban annyira vitte ellenében a dolgot, hogy Zichy rangjától, minden méltóságaitól és rendjeleitől megfosztva, húsz évi börtönre ítéltetett, melyben néhány hónap múlva meg is halt. Temesvártt a negyvenes évek vége felé Haynau a többek közt sokat fordult meg Kiss Ernő házában és ennek unokaöccsével, a nem régen Budapesten elhalt id. Kiss Miklóssal jó viszonyban élt. Október 6-ika után valamely bennszülött kém azt vélte, hogy Haynau szívesen fog venni, ha Kiss Miklóst elfogatja. Miután pedig azon időben az efféle emberek szavára mindenkit elfogtak , Kiss Miklós is nagyon hamar az Új épületbe került. Innen valami módon tudtára adatta egykori jó ismerősének, Haynaunak, hogy elfogatása az ő nevében történt, mit már azon okból sem akar elhinni, mivel a szabadságharczban ő tevékeny részt nem vett. A hir hallatára, Haynau, ki akkor az egyetemutczai gróf Károlyi György-féle palotában lakott, megparancsolta, hogy Kiss Miklóst azonnal állítsák elő. Egy óra múlva a fogoly hat gránátos és egy altiszt kíséretében Haynau előszobájába került, hova előtte már többen is eljutottak, csakhogy azokat onnan egyenesen a siralomházba, néhány óra múlva pedig a vesztőhelyre vezették. Báró Hanstein őrnagy, Haynau egyik szárnysegéde és természetes fia, ki az efféle előállításokhoz már nagyon hozzá volt szokva, bejelenté ő exellencziájának, hogy Kiss Miklós politikai foglyot előállították. — Hát önt ki az ördög hozta ide ? — ordítá Haynau szokott modorában. Mire Kiss Miklós azt felelte, hogy ide hat gránátos kisérte. — Úgy, de Pestre honnan került ?— folytatáa vitéz tábornok és Kisst karon fogva szobájába vezette, honnan megfordulva, a kiséret távozását elrendelte. Néhány percz múlva Kiss mint szabad ember hagyta el a palotát. Az ilyen szelid lefolyású eljárás azonban a legnagyobb ritkaságok közé tartozott, s a vérengzéseket Haynau nemcsak maga intézte, hanem főhadsegéde Pokorny ezredes is, ki nagy befolyást gyakorolt a rendkívül szeszélyes és ideges Haynaura, és miután a magyar ügynek halálos ellensége volt, ez is sok embert küldött a vesztőhelyre a Haynau nevében. EGY TÖRTÉNETI KÉPTALÁNY. Ujabban majd minden boltkirakatban egész sora szemlélhető azoknak az úgynevezett vexirképeknek, melyek hol szellemesebb, hol kevésbbé szellemes formában teszik próbára a néző türelmét, olyan csábító czimekkel, hogy: «hol a medve?» «hol a macska?» «hol az anyós?» És nagy a megfejtő benső elégtétele, ha hosszas keresgélés után végre kiüti magát a cammogó medve a fa ágainak kuszált körvonalai közül, vagy az anyós mérges arcra az előttünk álló alak válldomborulatából. A tréfa egész modora és jellege látszólag német és aránylag uj eredetre vall, pedig sem az egyik, sem a másik. A legrégibb vexirképnek Francziaországban és pedig a század elején találjuk nyomát, ép abban a képben, melyet elég érdekesnek tartunk itt bemutatni. A legelső vexirkép érdekességét fokozza az, hogy iránya tökéletesen politikai és a tárgyát képező ibolya-csokor a Napoleoni dynasztia iránti hűség symbolikus kifejezője. Mikor váltotta fel a franczia liliomot az ibolya mint jelképes virág, nehéz meghatározni; állítólag I. Napóleon volt az, ki mikor Szent Helena szigetére hajózott, a kíséretében levő angol tengeri tisztnek egy itolyával díszített gyűrűt ajándékozott, de ami magát az első vexirkép történetét illeti, mely az ibolyát a politikai symbolismus eszközévé tette, az a következő. Bonaparte, mikor 1814. tavaszán Elba szigetére vitorlázott, megígérte hű pártembereinek, hogy az ibolyákkal együtt tér vissza. Ezek tehát távolléte alatt gyűléseiken ibolyákat viseltek, s egymás közt hasonló metszeteket hoztak forgalomba, mint a most közölt, titkos jelvények gyanánt. Találós képünkön az ibolyacsokor jobbfelől Napoleon profilját mutatja, balfelől Mária Lujza császárnéét, alább a közepén a kis római királyét. Egyébiránt a virágnyelvben járatosak szerint az ibolyacsokor a titkolt vonzalomnak is jelképi kifejezője. Karl Alfonz említi, hogy Mars kisasszony, a híres színésznő 1815-ben ruháján ibolyadísszel jelenvén meg a Théatre Franais deszkáin, XVIII. Lajos testőrsége által kifütyöltetett. Ez esetnek aztán számos összekoccanás és párbaj lett a következménye. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A Magyar Történeti Életrajzokból új füzet került ki sajtó alól. Folytatása van benne Fraknói Vilmos «Mátyás király életrajzának», e nagyérdekű és vonzón írt munkának, mely új kutatások alapján, az olaszországi levéltárakban levő dús anyag (a pápa, Milánó, Velencze, stb. követeinek jelentése) német és cseh okiratok alapján nemcsak kiegészíti amit eddig a nagy királyról tudtunk, de új alakban, merész politikájának egész föltárásában állítja elő Mátyást. A most megjelent 4-ik füzet az 1464—76 közti évek eseményeit írja le. Mátyás ekkor kezdi meg azt a nagy akcziót, mellyel a német császári koronához vél jutni, mert meggyőződése, hogy a hódító török hatalmat csak így fékezheti meg. Fraknói részletesen bár, de anélkül hogy fárasztóvá lenne, beszéli az eseményeket, kiemelve mindenütt azok jelentőségét és beillesztve a király és merész czéljai jellemzését. A jeles munka tartalmi becséhez hozzárul a gazdag illusztráczió, mely a szöveget lépten-nyomon kíséri. A kor szereplői, az események szinterei, a Mátyásra emlékeztető helyek, műemlékek rajzainak gazdag gyűjteményét találjuk itt. Ezek egy részét Cserna Károly és Dörre Tivadar a helyszínen rajzolták. Mutatványokat közlünk ezekből mai számunkban, ezzel is fölhíván a közönség figyelmét a jeles vállalatra. Külön és meg kell említenünk azonban azt a rajzot, mely Mátyás király egykorú szobrát tünteti föl a budissini (bautzeni) domborműről. Ez emléket a magyar történelmi társulat közbenjárására a szász kormány restauráltatta, s a nevezetes emlékről azután Velics Lajos szász követségi titkár készíttetett fényképet a «M. Tört. Életrajzok» számára. — A Szilágyi Sándor által oly nagy gonddal szerkesztett «M. Tört. Életrajzok »-ból ez évben összesen öt füzet jelen meg ; egy évfolyamra 8 frttal lehet előfizetni a Franklin-társulatnál, a Magyar történelmi társulat tagjainak pedig 5 frttal.