Vasárnapi Ujság – 1891
1891-01-11 / 2. szám - A Petőfi-társaság közgyűlése 26. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
2. SZÁM. 1891. xxxvn. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 27 elébb a vers az egyik szerkesztőtől, azután a rosszalás a másik, ugyanabban a lapban ? Miért nem tettük azt, ami etnikai következtetés, hogy ily esetben mind a két szerkesztő visszalép ? Valami mélyebben ható erősebb vérmérgezésnek kellett itt működni, mint egy halovány politikai nézetkülönbség. Hiszen saját akkor irt czikkeim állnak, mint terhelő tanukt ellenem, akik szemembe mondják, hogy én is épen oly vakbuzgó gyökérirtó voltam, mint Petőfi. Vagy jobban szerettem én Vörösmartyt, mint Petőfit ? Nem ; Magyarországnak összes nagy embereit együtt véve nem szerettem annyira, mint Petőfi Sándort. Hanem valaki mégis volt, akit még jobban szerettem, mint Petőfit. «Szerettem.» — A titok szikrája kipattant., De ő is, Petőfi is szeretett mást! És ennek a szikráját is láttam kigyuladni. A megelőző 1847-ik év egy nyári délutánján az alföldi útjából visszatért Petőfi betoppan a szobámba s e szóval kezdi: — Pajtás ! Megházasodom.» — «Tudom, — mondám. Megírtad erdődi leveledben: «olyan három hetet töltöttem itt, a mely testvérek között is fölér három mennyországgal.» Násznagyul is meghívtál.» «De már nem Júliát veszem el. Megtudtam, hogy volt neki egy német katonatiszt gróf udvarlója. Német ! Katonatiszt.' Gróf! Három gyűlölet egy alakban. Elfelejtettem örökre.» — «Hát ellenben, kit fogsz elvenni ? — «Prielle Kornéliát». És aztán elmondta az egész idillt, hogy ismerkedett meg az ifjú művésznővel Debreczenben , hogy kérte meg rögtön a kezét; ha pap lett volna, aki vállalkozik rá, rögtön megesküdött volna vele. Most el vannak egymással jegyezve s mihelyt itthon az ügyeit rendbe hozta, siet vissza a menyasszonyához s vezeti oltár elé. — «Nos mit szólsz hozzá ?» Valami »agyon okosat akartam mondani. — «Barátom , a szerelem a nap, a barátság az árnyék, az árnyékod követ mindenüvé, a merre jársz; de elejbéd nem áll, a mig a napoddal szemben állsz.» — «Ne mondj rá itt nekem dodonai oraculumokat, hanem felelj magyarán : eljösz-e násznagyomnak ?» — «Násznagyod leszek; de ismétlem: sziv ügyében, szerelemben tanácsot sem ne kérj, sem ne adj.» * (Jókai ezután elbeszéli, hogy jól ismerte Prielle Kornéliát, azt az ábrándos, naiv kedélyű leányt, ki csupa sziv volt. Egy évvel előbb Kuthy Lajos kérte meg a kezét. Kornélia viszonozta a ragyogó fantáziájú, de frivol lelkű szép férfi (Kuthy a magyar jellegnek valóságos eszménye volt külsejében) vonzalmát. Jegyesek voltak és már kitűzték az esküvő napját. Az esküvő előtti napon Kuthy csábító színekkel kezdte jegyesének festeni a halált, ugy hogy ez beleszeretett a halálba és elhatározták, hogy meghalnak. Kimentek a zugligetbe és ott a Vajdabérczen térdre borultak. Kuthy átkarolta a menyasszonyát, szavalt és így szólott: «Nézi szét még egyszer e világon !» És ezzel megmutatta neki az eget, földet, embereket, figyelmeztette a füstölgő kéményekre és nyomban hozzátette, hogy — «ezóta megsütötték a rostélyost, most már menjünk haza reggelizni!» E kíméletlen tréfa elbúsította Prielle Kornéliát, ki akkor távozott is a fővárosból és ezért csodálatos, hogy még másodszor is tudott költőt szeretni. E kis kitérő után Jókai így folytatta : * Petőfi visszament az Alföldre megint, de nem Kornéliához. Csak boszú volt az, csak gyűlölet! S szeretők között a gyűlölet nem egyéb, mint megkövülése a szerelemnek. — Ha már gyűlölünk is, akkor már nem tudunk felejteni! Petőfi, mint Júlia férje tért vissza a fővárosba. Egy szállást fogadtunk, s közös háztartást vittünk. Ez is egyike a legnagyobb képtelenségeknek, ami valaha poéták fejében megfogamzott. «Egy» szép fiatal nő, és «két» fiatal férfi egy közös lakásban, akik mindennap együtt reggeliznek, ebédelnek, vacsorálnak. És hát hol van az a jogerőre emelkedett bírói ítélet, amelyben én rám kimondatik, hogy erényesnek kell lennem ? És Julia, mondhatom hogy nem csak a saját erényét őrizte szigorúan, hanem még az enyémet is. Ha egyszer egy vacsoráról elmaradtam, másnap olyan keresztvallatás alá fogott, hogy azt sem tudtam, a sok igazság közül, melyiket adjam elő védekezésül. Bizony papucs alatt voltunk mi mind a ketten, Sándor is, meg én is. S ugyan meg kellett gondolnunk, hogy asztal fölött hogyan járjon el a szánk. Egyszer odajött hozzánk Orlai Petrich Soma, a festő, Petőfinek közeli rokona, hajdani kenyeres pajtása, a legszelídebb fiú a világon, ártatlan kedély, eszményi, költői lélek, akinek még a hangja is oly fuvolaszerű, olyan melodrámai volt, hogy ha valaki behunyt szemmel hallgatta, azt hihette, a hangról is, a tartalomról is, hogy valami tizenhat éves kisasszony beszél. Még egy pár írótársunk volt jelen , ozsonnáztunk, Petőfiné vitte a háziasszonyi tisztet. Aközben fecsegtünk, összevissza mindenféle badarságot, amiről mi azt hittük, hogy okos dolog. Petőfi, mint a nagy inquisitor, ügyelt mindegyikünknek a szájára: nem csúszik-e ki rajta valami olyan szó, amiért «tüzet kell tenni a gyereknek a nyelvére ?» Egyszer csak a jó szelíd Otjain esik meg az a fátum, hogy kiszalad a száján ez a népies szólam : «a fene tudja». Erre Petőfiné felkerekedik a pamlagról s elhagyja a társaságot. Mi csak várunk. Tán a piritott zsemlye után lát a konyhában ? De a mi asszonyunk csak nem jött vissza. Utoljára maga Petőfi vállalkozott, hogy a feleségét felkeresi. Kis idő múlva visszajött, de csak egyedül. «Látod barátom, — mondá Orlainak. — Te vagy a hibás. Mért nem ügyelsz a kifejezéseidre ? Olyan szót ejtettél ki a feleségem előtt, ami annak lehetetlenné tette a társaságban ittmaradást. Azt mondtad, hogy «fene.»— Szegény Orlai nem is emlékezett már rá. Védeni sem tudta magát. Én megszántam és segítségére siettem.— Hát Samu pajtás csak a klasszikusokból idézett ezúttal. Tudod Sándor a hol ez van írva: «Tánczolok, mint veszett fene !» aztán meg ez: «Mert a katonai pálya fene sik.» Kegyetlenül letorkolt érte. —«Tanuld meg azt, hogy a mit nyomtatásban elolvastathatunk a publikummal, mind azt nem mondhatjuk el élő szóval egy társaságban, ahol egy nő van jelen.» Ha most nyugodtan visszagondolok rá, el kell ismernem, hogy ami ránk nézve tréfa, az Petőfire nézve komoly dolog volt. E jelenet hatása alatt szülemlett meg az a verse, melynek felirata : Mi a szerelem ' Végsorai közt ez a szép axióma : «S ha feleségünk szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Lássátok ez a szerelem.» Összes munkái gyűjteményében e vers alá «Koltó» van téve. De ezt Petőfi Pesten irta; fel is olvasta nekem frissiben. A végéről az elejére térve, azt mondom neki: »Az a megszólítás süldő poéták, bikfiizek!» ugyebár nekünk szól ? Köztünk uri magamnak is ?» — Ráhagyá ! (Jókai ezután elmondja, hogy őt és Petőfit a márcziusi napok is együtt találták. Petőfi kiosztotta a szerepeket: Ő lesz Danton, Jókai meg Saint-Just, elfeledve, hogy épen Saint Just olvasta fel a törvénytszéknél a vádlevelet Danton ellen. Jókai ezután így folytatja : Szerencsére nem lett belőlünk sem Danton, sem Saint-Just, hanem az lett belőlünk, hogy mire a márcziusi ibolyákat a májusi gyöngyvirágok felváltották, akkora úgy elfelejtett bennünket a világ, mint ahogy el szokták felejteni az ibolyákat a gyöngyvirágok évadjában. Az első magyar felelős kormány megalakult, anélkül, hogy eszébe jutott volna, hogy itt van két ívó ember, akinek a tollát talán lehetne valamire használni. Miden kortársunk jutott valami álláshoz : a márczius tizenötödiki népszónokok közül többen képviselőkké lettek megválasztva , még a jámbor, egykönyvű Táncsics Mihály is kapott mandátumot, akit mi hoztunk ki a börtönéből, és Petőfi megbukott a szülötte városában. És ő azt hitte, hogy pokoli ármány buktatta meg, nem akarta elhinni, hogy a gubás polgártárs nem ismeri azt a versírót, aki őt jobbágy sorsából felszabadítá, hanem a papnak a fiát ismeri, s derék termete van. S még itt nem volt a kiábrándulásnak vége. Ha mint népvezérek, mint politikai hősök megbuktunk is, megmaradtunk költőknek. Tehát még azt is meg kellett érnünk, hogy mint költők is megbukjunk. Márcziustól kezdve az «Életképeket» ketten szerkesztettük. De a lap, melynek az első félévben másfél ezer előfizetője volt, a második félévben annyira leszállt, hogy nem nyomtatták többet négyszáz példánynál. A magyar közönség kidobta a maga poétáit a hajóból. Petőfi büszkeségét mindenem törte ez meg. Mit neki közönség, választók ? Ő missziójában hitt. Várta a nagy katasztrófát, mely őt egyszerre a nemzet élére fogja emelni. S a hitének volt valami alapja. A politikai fordulatok oly gyorsan és oly váratlanul jöttek, egyik esemény úgy taposott a másik kígyófarkára, hogy a mai nap nagyságainak soha sem volt ígérve a holnapi nap. És Julia nem hogy csillapította volna, de még tüzelte a férjét: «Varrd meg azt a zászlót feleségem.» De ne legyek háládatlan a sorshoz ! Ha a márcziusi napok diadalmámoráért elvesztettem azt a szeretetet, amely egy íróra nézve oly drága, a közönség szeretetét, nyertem helyette mást, mely azt dúsan kárpótolta. A márczius tizenötödiki nap legválságosabb órájában hozott össze a sors azzal a nővel, a kivel lelkem, életem összeforrt. * Éppen pünkösd vasárnapja volt, tartós eső után szép derült nap. Estére zivatar lett. De nem az égben, hanem idelenn a városban. Egy olasz császári ezred fellázadt a magyar kormány ellen. Tisztjei bujtogatták fel. Megtagadták az engedelmességet a magyar hadügyminiszternek, aki őket másnap Verbász alá akarta küldeni, a lázadó szerbek ellen. Az olasz katonákon kívül még volt egy magyar önkéntes zászlóalj is a Károly-kaszárnyában, csakhogy ennek nem volt fegyvere. A fellázadt olaszok és a magyarok között verekedés támadt, az olaszok bezárták a kapukat. Az utczákon riadót vertek a nemzetőröknek. Én is nemzetőr voltam, siettem haza a szuronyos puskámért. Petőfi otthon volt. Mikor tőlem meghallotta, hogy a katonaság fellázadt s a dobálják össze, azt mondta, hogy ő is velem jön s bement a szobájába a fegyvereiért. Volt egy kétcsövű vadászpuskája, meg egy tenyérnyi széles kardja, amit guillotinnak hívtunk. Én hamarább készen lettem a fegyverbeöltözéssel ; mikor kiléptem a szobámból a közös ebédlőbe, ott találtam Júliát. Rémület kifejezése volt az arczán: megfogta a kezemet jéghideg, reszkető kézzel s azt mondá: «Az égre kérem önt, siessen! ne várja meg Sándort. Zárja be a lépcső-ajtót s vigye el magával a kulcsot.» Csak egy kulcsunk volt a lépcsőhöz. Ezért az egy szóért örökké becsültem Petőfinét. Ez volt az igazi képe. Tehát erősebb a szerelem, mint a dicsvágy. Én sietve haladtam le a lépcsőn , annak a rácsajtaját bezártam s aztán ki a kapun. Mire kiértem az utczára, már akkor Petőfi a felnyitott ablakban állt. Rám kiabált dühösen, hogy eresszem ki, nyissam ki az ajtót, s hogy rá sem hallgattam, szidott; németnek, pecsovicsnak,kamarillának nevezett ; fenyegetett, hogy meglő ! Szerencsére az utcza görbül, én elosonhattam. Hát bizony nem valami nagy dicsőségnek az osztályrészétől fosztottam őt meg ezúttal. A Károly -kaszárnya ostromlását magam sem számítom a babéraim közé. Az olaszok kilövöldöztek az ablakokon, a nemzetőrök belövöldöztek, anélkül, hogy valami nevezetes kárt tettek volna egymásban, míg végre másodszor is megérkezett a hadügyminiszter, Mészáros Lázár. (Az első kísérletnél lelőtték a szárnysegédét.) Hozott magával Budáról gránátosokat, meg egy üteg ágyút. Az ágyukat a kaszárnyának szegeztetés felszólíttatá a lázadókat, hogy térjenek engedelmességre, különben összeágyuztatja őket. A nemzetőröknek pedig azt mondta az öreg úr, hogy: «Az urak menjenek addig a korcsmába ; ha ágyúszót hallanak, jöjjenek megint vissza.» Én azonban e fegyverszünet alatt nem mentem a korcsmába, hanem teljes fegyverzetben, lőporfüstös tenyerekkel fellátogattam Laborfalvy Rózához, aki ott lakott a hatvani utczában, a nemzeti kaszinó mostani palotája szomszédjában. Több színésznő is volt nála, akiket a kíváncsiság csődített oda. Úgy hiszem, hogy dicsekedtem egy kicsit a hősi magam viseletével, amit ez «első» ütközetben kifejtettem. Az első puskaporfüst-szagban van valami mámorító. Ennek aztán az lett a következése, hogy többet nem eresztettek vissza. Csakhogy nekem szemembe mondták, hogy nem oda való vagyok, ahol emberhalált csinálnak. Nem is volt rá szükség. Éjfélre megadta magát a lázadó olasz ezred s lerakta a fegyvereit. Hanem az utczák egész reggelig olyan élénkek maradtak, mintha nappal volna. Vitézségemnek meglett a jutalma : egy nagy veres toll, melyet kedves kezek tűztek a kalábriai kalapom mellé. Másnap minden ember az én veres tollamról beszélt a városban, s arra én nekem kétszeres okom volt büszkének lenni. Hanem annál drágább dolog várt rám otthon. Petőfi berontott a szobámba s legelőször is jól lehordott, amiért rázártam a lépcsőajtót. Kikérte magának az ilyen barátságot. Akkor meglátta a kalapom meglett azt a monumentális nagy veres tollat. — «Hát ezt hol lőtted ?» Mondtam neki, hogy kitől kaptam. Erre haragosan nézett rajtam végig. — «Te ! Hiszen te szerelmes vagy.» — «Boldog vagyok.» Erre kitört. — «De most nincs ideje a szerelemnek! A korszellemnek nincs szüksége most boldog emberekre.» — «Hát te nem vagy-e boldog ? Nem vagy-e szeretve?» — «Az más! Az én nem engem kísérni fog, ha kell a csatába, ha kell a száműzetésbe, ha kell a vérpadra.» «Azt az enyém még inkább meg fogja tenni.» A «még inkább»-on aztán összevesztünk. Egyikünk sem engedte a maga hősnőjét a másik által beárnyékoztatni, — a vége az lett, hogy én még aznap elköltöztem a közös szállásról, elhagyva Petőfiéket s fogadtam szállást ugyanabban a házban, ahol Laborfalvy Róza lakott: az övé az első emeleten volt, utczára; az enyim a másodikon. Másnap nehéz beteg lettem, a mult éjjeli áthülés miatt, s ott feküdtem hosszú hetekig abban a kis szobában, ahol még az utczai zaj sem hal be. Senki sem látogatott meg, csak az orvosom, senki sem járt hozzám, csak a szerkesztőségi szolga, és senki sem ápolt, csak Laborfalvy Róza. Őt láttam magam előtt, mikor forró lázálmaimból fájó szempilláimat felemeltem. Ő volt nekem a napvilág és az árnyék. Petőfi egyszer sem jött el hozzám. Ez ujjmutatás volt rám nézve, hogy én se menjek hozzájuk többé. És így egy lapnak két közös szerkesztője nem találkozott egymással hosszú időn át. Mikor felgyógyultam, egészen megváltozottnak találtam a világot. A közvélemény nem tudta már, hogy ki a jó hazafi, ki a hazaáruló ? E napokban kaptam egy levelet Petőfitől, melyben felszólit, hogy miután egymást a lakásán fel nem kereshetjük, jöjjünk össze egy közös barátunk, Emődy Dánielnek a «Pesti Hirlap» segédszerkesztőjének lakásán. Ez ugyanabban a házban volt, ahol én laktam. Mikor én beléptem Emődyhez, már akkor Petőfi ott volt. Vitatkoztak valami felett. Megjelenésemre abbahagyták a vitát s Emődy azt mondá Petőfinek : «bocsássuk hát Jókai ítélete alá, mit szól hozzá.» Erre Petőfi a kezében tartott költeményt előttem is