Vasárnapi Ujság – 1891
1891-07-12 / 28. szám - Vidéki János (arczképpel és képekkel) 457. oldal / Élet- és jellemrajzok. - Az alsó-lendvai vásár (képekkel) Bellosics Bálint 457. oldal / Hazai táj- és néprajzok; közintézetek; népszokások; mütárgyak
458 13. SZÁM, 1891. xxxvii. ÉVFOLYAM. Ott van sorba, Göntérháza, melyet Göntér jobbágy nyert a törökvilágban hadi jutalmul; tovább Szabólakos, Petesháza. Ma Hídvég arról hires, hogy lakosai a szecskavágót elküldték a kamrába egeret fogni, Bödeházán pedig a hosszú létrát keresztben vitték az erdőben. Alsó-Lendván van a papjuk, ott hallgatják a szent igéket, oda járnak Simon-Judáskor, Szent-Györgykor vásárra. A kicsiny város egyetlen nagyutczáját már vásár előtti napon tele építik púpos hátú sátrakkal, megjelennek alkonyattájban a csáktornyai csizmadiák, heten-nyolcvan egy furmányos szekéren ; szomszéd rend asszonyok hozzák vállukon előre-hátra elosztott zsákban az aranysárga kölest, paprikás túrót; megjönnek a patkó-kovácsok, tekenyős oláhczigányok, az Olcsó Jancsi és, hogy a seregszám teljesebb legyen, a Világtalan Bábi, meg az Énekes Jancsi. Kakasszókor aztán tolul befelé a vidékről szekereken, gyalogszerrel a vásárló tömeg, mely színre tarkább bármely keleti szőnyegnél; három útján a magyar, a vend, a muraközi horvát. Erős, barna arczú, kedélyes vidéki magyarok között hosszúra nyúlt, halovány, tartott állú rendek gyakorolják kedves szokásukat: kezet szorítanak mindenkivel aki kezük ügyébe esik; megkérdik mindegyiktől: hová mégy, mit csinálsz ? — De ezen kívül egymáshoz ritkán szólanak, pedig valamikor szívesen vitték cserébe a menyecskéket; most a rendnek ez a legnagyobb szidalma: «Tivojrin!» (Te magyar!) A magyar asszonyok izmos alakja tele van borítva csipkével körülvarrt patyolat kendőkkel. Fejük a specziális pacsában, — mely úgy látszik rokona a hasonló olasz fejdísznek, — kámzsába bujt barátfejhez hasonlít. A fekete, széles, pirossal bevarrt szélű kötény közül csak kevéssé látszik ki a piros rózsás, fekete alapú szoknya. Nagy ritka ma már a régen oly divatos ezerlánczú fehér vászon «kulin»; öreg nének tartják már csak a láda fenekén halotti ruhának. Télen a remek sárga báránybőr dolmányba gombolják a derekukat, melynek piros irhabőrére czifrábbnál czifrább tulipánok, pávaszemek, szívalakok hímeznek. Mellettük a sokkal gyengébb testű vend nők, szép tejfehér arczuak, pisze orruak; derekukat erősen összeszorítja a hosszú, fodros, hétkolláros szoknya. Akárhányra ráismerni. Ott megy a hetesi * öreg Dancs Mihály, ki kerek hatvan évet egy gatyaszárban járt meg. Az arczára ült a gondolatja : hej, nem úgy van már, mint volt régen ! Nem is mer körülnézni a fiatalokra. Csupa bolti minden, ami rajtuk van. Mennyivel más volt a módjuk az ő idejében! Egy házban egy télen leöltek tizenöt húsz darab disznót, s a közül háromnak a zsírja hajkenésre fogyott el. Maguk szőtték az asszonyok a vásznat, tellett belőle mindenre, még szemfedőre is. Nem kellett akkor czifra szoknya! Ha színeset akartak, megfőzték a gubacsot, s annak a levében festették meg. Most ezek az «oktálos» ** emberek a konyháig szántják a földet gyenge tehénkéken. Az igaz, hogy ritkán jó sorra egy-egy pár czímeres. Ott fészkelődik a tömegben egy kis földipi* nHetes* az említett 25—28 község közül két község gyűjtőneve. Hogy melyik a két község, arra nézve eltérő a vélemény. **«Oktálos ember, »kinek az összes földje 1/s szesszió = 312 katasztrális hold; szegény ember, cziny ember, a Dómján Márton. Azt kérdezték tőle hajdanán vadász emberek: «merre van a nyúl, Márton gazda?» — «Hja, könyörgöm alássan, ha akkora háza volna, mint nekem, megtudnám mondani!» volt a felelet. — Aztán az Iván János, aki két dűlő földjét, házát, szőlejét római pénzen vásárolta. Jönnek apró, gyenge lovaikon a göcseji bocskorosok, hozzák vásárra a dongákat, szőlőkarókat. A Mura felől a koótiak szekérszámra szállítják a murai halat. A hetési ember, ha meglátja a czégérnek kiszúrt csukát, kikerüli őket; az ő tapogatójába csak ilyen-olyan apró czompa, pozsár, vargahal került, — csoda, hogy «megbírta a háló!»* — Itt-ott veri az utat egy-egy nyalkább csikó, szaporábban, mint a dobpörgés. Azután egyszerre szétválik a hullámzó tömeg, eszeveszettül vágtat át a szétnyílott utczán a czigány, alkalmatos botokkal és a sarkantyúzás legczifrább módjaival igyekezve a Báró sárkánytermészetét ébren tartani. Kazlakba rakva hozzák a szépen font kocsikasokat, kópiczokat, majdnem egyedüli iparát a vidéki népnek. Látni itt-ott székcsinálókat, de azok legnagyobb része Egerszegen, a «székházban» lett mesterré. A faluvégén ma már több faluban szól a pöröly; a czigány kezéből pógárkézbe került a kalapács. A kovácsmesterségre legelőbb ráfanyarodnak, mert minden faluban szükséges egy értelmes mesterember, ki élesre veri az elvásott kormányvasat, megrövidíti meleg nyárban a keréksínt. Lassan-lassan előtűnik az első sátor, legelső szeme a láncznak, mely végig vonul az utczán. Imbolyog ide-oda a tömeg, még nincs szándéka venni, csak bámul. A templom előtt állanak a legtekintélyesebb mesteremberek, a mézeskalácsosok, — szíveket árulnak. Mosolygó leányarczokra kisütött a szívük melege, midőn ráhagyja a legény a választást. Van ezerféle. Az egyik csillog-villog a belé rakott tükördaraboktól, a másik tele van nyiló rózsával. Suliancz legények kínálják magukat jégre öntött mézsörrel. A templom árnyékában lármás köszörűs család ütött tanyát, ellenséges indulatú pincsi-kutyákkal. Az árokpartokra telepedett vend asszonyok, erős tagú muraközi menyecskék vívnak guerilla harczokat hamis szemű utczagyerekekkel, kik ott ólálkodnak az almás kosarak körül, mint az ördög a kolostor körül. Ott pörgeti köztük a rózsafüzért a Világtalan Bábi, kinek rendes foglalkozása, hogy a vallásos lelkeket közvetíti a Szűz Máriával; most ékes rigmusokban könyörög Szent Vendelhez, a barmok patrónusához. Kelepel, mint egy szélmalom, s a kiterített vásznon lassú tempóban járja a kalabajkát — az Olcsó Jancsi. Ha megtorlódik a szájában a magasztaló szó, befejezi a verset a refrainjéval: «a ki vesz, annak lesz, aki nem vesz, beteg lesz !» Elbámul munkabíró torkán az odaért Dancs Mihály, nagy csodálkozásán jó kívánattal könnyít: «Hej, Jancsi, hogy használják föl az Eszterházy minden szalmáját a betegágyadba. » A templomtéri Flórián-kép alatt nagy a kelete az olvasónak, a «kis komáromi kalendáriomnak», Tündér Ilona históriájának; ritkábban a Gönczy-Abc-éknek; még nem szokott a gyerek a bölűihöz. Nyáron «ótájje»* jár, meg Iajába, még sok az erdőn a madárfészek, a vadméz az odvas fában ! Nagy, vaskos könyvön alkuszik az öreg néni. Nem sokallaná az árát, csak az a bökkenő, hogy nincs rajta kereszt. Oda hívja a fiatal káplánt szakértőnek, hogy vájjon: «a mi hitünk szerint való könyv-e ez ?» Szekeres bálissal alkuszik a menyecske pacsára való patyolaton, odább peregnek az újdonatúj rokkák, mint az imádkozó koldus ajkai; tíz-húsz óra egyszerre ver. Marczona, szép, barna, pitykés dolmányú kanász legények sorra megszólaltatják a hangos tülköket, melyiknek van szebb szava. Hízeleg a büszkeségének, ha kifújhatja egyiken-másikon a legfiatabb (legvékonyabb) hangot. Az alsó soron meztelen fejű, kóczos befont hajú oláhczigányok kínálják a szépen faragott teknőket — bölcsőnek is alkalmatosak! — melenczéket; messziről a Dráva menti rengetegekből került a fája. A szűcsök mellett állnak a csizsmadiák, hosszú póznákra rakott lábbeliekkel. Mellettük lesik a vásárt a patkoló kovácsok; szebb a csizma, ha patkós! — Azután jó darab hely mintha nagykalapú gombákkal lenne benőve. A kebeles gerencsérek rakják ott tele fedőkkel a kéregető koldus tarisznyáját. Nagy a számuk, mégis maradt otthon a fazekat termő hazájukban. Nyáron ritkább a sor, mert elviszik Somogyba is gabonáért a cserepet. Jó háziasszony válogat a poczakos fazekakban s ha valamelyik megtetszik, azt tele önti színültig kukoriczával vagy búzával; annak az az ára. Déltájban megsűrűsödik a tömeg a pecsenyesütők körül. Vendéglátó vendek a pecsenyesütők. Ketté szelik a hófehér czipót s belétemetik a pirosra sült pecsenyét. Paradicsomi öltözetében ott bámészkodik a sistergő tepsik körül a rajkó, s nagy étvágyában állítva nézi a falatozókat. Ki tudná a számát a sok ide-oda mozgó késesnek, fésűsnek, babérkereskedőnek! A vásár zümmögő-zümmogó hangzavarából kihallatszik a gyűlcshasítás, egy-egy türelmetlen «adja, nem adja», a megkötött alku után a hangos parola, meg a szereszes gyerek sípja. Távolabb, a sátrak mögé kerülve, olvassák a «szomorú levelet». «Kedves szüleim, most hozzájok szólok, az egek áldását kivánom reájok». A ka /k • ÍSÍ. tűt .KU ^ t ri > Marhavásár. 7T IM. £p & Dancs Mihály. A mi hitünk szerint való könyve ? A gerencsér. * «Megbírta a háló,» olyan értelemben használják, hogy oly nagy volt, hogy megakadt a hálóban, nem esett át a lyukakon. * «Ótájje» — a rétre, marhák után ; alighanem a szláv otava (mező) után.