Vasárnapi Ujság – 1891
1891-01-11 / 2. szám - A Petőfi-társaság közgyűlése 26. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
VASÁRNAPI ÚJSÁG. 2. SZÁM. 1891. XXXVIII. ÉVFOLYAM. vers termő őszünk minden munkáját szörnyen prózai módon végzi el egy pár hideg éjszaka. (Kivéve persze a verseket.) A táj szépséges arcza ma már egészen télire változott. S a hóval borított hegyek — a Jura és Alpesek összeszögellő bérczei — mintha fehérre vetkeződve, jelezni akarnák, hogy ne háborgassuk őket, aludni akarnak. A nyaranta oly mozgalmas vidéknek minden élénksége beszorult a városba, s Genf, mintha csak egy kis Páris volna, ugyancsak éli világát. Ez igazi «kálvinista Rómá»-nak azonban a mulatsága is olyan forma, mintha — teszem fel — ájtatos apáczák csapnának maguknak farsangot. S mikor a háromezer embert kényelmesen befogadó Kálvin-csarnokban, jobbára női közönség előtt, a spanyolországi reformátusok sorsáról, vagy az afrikai missziók sikereiről foly az előadó lelkész ajkáról órák hosszáig a szó : hiába zendít rá a 60 tagú zenekar előtte-utána kedves, fülbemászó zenét, egy párisi vagy még egy budapesti bálozó úrhölgy is bizonyosan kicsinylő vállvonásokkal tekintene az egész «mulatság» ra. Itt pedig a város színe-java előtt, sürü egymásutánban, roppant érdeklődés mellett folynak le az ilyen esték. Sőt még — Uram ne vigy a kísértetbe! — azok a kedves női ajkak énekelnek is, kiosztott alkalmi szöveget, ismerős zsoltár-dallamokra, olyan buzgósággal, mintha csak valami felsőbb leányiskola vallásvizsgálatán volnánk. A téli évad tulajdonképen deczember 12-ikén kezdődik, a híres «leszkalád»-dal, melynek festői tarkaságát megtekinteni Párisból is minden évben akadnak kirándulók. Olyan farsangi mulatság-féle ez, a városnak 1602-iki felszabadulása emlékére. A különben is mindig élénk város e két napon (mert kettős az ünnep) egy tarka, farsangi bálteremhez hasonlít, feldíszítve és esténként kivilágítva minden elképzelhető módon. Kiöltözött, jelmezes csoportok, tréfás álarczosok járnak-kelnek, víg zeneszó mellett, végig-hosszig az utczákon. A kik tehetik kocsikon vagy lóháton, a legtöbben gyalog, kisebb-nagyobb tömegekben. Virágdobálás, s a játék százféle nemei kerülnek elő, belevonatván ezekbe a járókelők és úgy, mint fönt az ablakokban, erkélyeken állók. Az idegen, ki ép e napokon talál idevetődni, első tekintetre furcsa fogalmakat alkothat magának a genfi híres vallásos komolyság felől. De hát ma nincs idegen, ma mindenki testvér, mindenki «te». Ma minden szabad, mert ma van a leszkalád! ... Én most olvasok hazai lapokban hírt a svájczi szoczialisták genfi gyűléseiről. Mégpedig ugyancsak felfújt híreket. Padlovski gyilkosságát Genfben ugyan kevés ember tartja «dicső tett»-nek. Azokból a «zajos» gyűlésekből sem igaz semmi. Mert bár szoczialisták itt is vannak, sőt az igaz, hogy a Párisból elriasztott jó madarak első állomásként rendszerint ide látogatnak el, de ám vannak törvények is, és van rendőrség olyan, mely messze földön ritkítja párját. Stojanovnak, a Párisból elzavart bulgár szoczialistának s még más öt idegesebb kollegájának ép most mondta fel a barátságot, kiutasítván őket egész Svájcz területéről. Ez a Stojanov, aki úgy mellesleg orvostanhallgató is, rendkívül kedélyes úriember lehet, egy a «Journal de Genéve»-ben közzétett «nyilatkozata» szerint, mely jobban mondva egy napoleoni kiáltvány a Stojanov úr magas jelenléte által boldogított genfiekhez. Szinte megsajnáltam szegényt, akkorát nevettek rajta a genfiek Hanem csak most jut eszembe, hogy ez első levelemben talán magáról a városról illett volna egyet mást elmondanom. De mit olyat, amit ne tudna az olvasó ? Hogy a touristák szerint ez «Európa gyöngye» (s kivált ha a felséges vidéket is hozzávesszük, nem igen kellett megerőltetnie a képzelőtehetségét, akárki találta ki először, hogy a kálvinizmusnak máig világhírű fővárosa s egyéb ily általános tulajdonságait úgy is tudja még a földrajzból mindenki róla. Hanem van egy, amit még az sem igen tud megérteni, aki megfordult itt valaha. S ez az, hogy egy 70 ezernyi lakosságú város mikép lehet rendben, tisztaságban, építkezésben s általában a külső csín minden kellékeiben ép úgy, mint óriási forgalmában, élénkségében világvárossá ! Mert Genf csakugyan az, egy kimetszett darab Páris közepéből. Bizonyára mindenekfölött két igen-igen hatalmas tényezőnek köszönheti ezt: vallásosságának és munkaszeretetének. Amilyen puritán amabban, épen olyan fényűző, pazar ebben. S hogy e kettő együtt milyen csodákat teremt: itt van élő bizonyságnak, ez a ragyogó kis város, Genf. Kétségkívül a vidéket sem szabad számításon kívül hagynunk. Mert a gyöngynek méltó foglalatja van. Egyfelől a leírhatatlan szépségű Léman- (másként genfi) tó, ez az óriási olvasztott smaragd, amint a hatalmas, lobogós gőzhajókat és a fehér vitorlás bárkák ezreit ringatja mindig csendes tükörén; másfelől a fellegekbe nyúló, erdővel beszórt közeli hegyek s ezek vállain át az emelt fejével egész idáig kimagasló hegykirály, a Montblanch — egy olyan magas szépségű képben olvadnak össze, a mely mellett bizony silány piktor-legénnyé törpül minden úgynevezett emberi «teremtő» képzelet! . . . Most szinte az egész város egy fényes karácsonyi kirakat. Esténként a villamfényben úszó Rhoneparti bazárok közt bolyongva, mintha az ezeregyéj meséi váltak volna valósággá előtted. Az egyház hivatalosan, mint nálunk, «advent»-et nem ismer ugyan el; de a tizenegy református templom sürü megtelése is hirdeti, hogy közéig a világot megváltó isteni szeretet születési ünnepe, a kedves karácsony! A franczia kálvinisták — tudvalevőleg — a mi magyar ref. egyházunk zsoltár-dallamaiból többet énekelnek (vagyis megfordítva, de hát jobban esett így mondanom); s a templom egy zugában meghúzódva, olyan jól esik bele zendítned — föltéve, hogy igazhitű, el nem keresztelt kálvinista vagy — a franczia szövegbe egy-egy drága sort azon a nyelven, a melyet édes anyádtól tanultál: «A bűnösnek váltságot, A rabnak szabadságot, Hirdet az Ur kegyessége, így lesz öröm a jaj vége.» A szomszédod ugyan, — meglehet — álmélkodva tekint rád, hogy miféle volapüköt énekelsz; de teljesen nyugodt lehetsz, mert az, a kinek szól, ép úgy megérti, — ha nem jobban, — mintha francziául mondanád. SZABOLCSKA MIHÁLY, egy fiatal özvegy, ki elutasít két királyt, Krőzus és Voltaire utódjait, s boldogít egy harmadik királyt, aki neki a kérkedő világi javak helyet a szív birodalmát nyújtja. Az elbeszélés után élénken hangzott a tetszés nyilatkozata. Endrődy Sándor «Orth János» költeménye, melyet Bercsényi Béla hévvel szavalt el, szintén tetszéssel fogadtatott s a fölhangzott tartós tapsra a szerzőnek is meg kellett magát mutatni az emelvényen. Jókai Mór fejezte be a felolvasásokat. Amint megjelent az asztalnál, már riadó tapssal üdvözölte a közönség. «Petőfi eszmecsirái» volt a kiváló érdekű felolvasás czime, melyet alább csaknem egész terjedelmében közlünk. Jókai e fölolvasását perczekig tartó taps és éljenzés követte. A nagygyűlést Komócsy József rekesztő be rövid beszéddel. A PETŐfI-TÁRSASÁGI közgyűlése. A Petőfi-társaság mindig január 6-ikán, Vízkereszt napján tartja évi közgyűlését, a Petőfi születésnapját követő első ülésen. Az idén a tizenötödik gyűlésre jelentek meg a társaság tagjai, s a közönség is jól megtöltötte a nagy havazás daczára az akadémia nagy termét. A tárgysorozat változatos volt s a hallgatóságnak Jókai és Pulszky is élvezetet szereztek felolvasásaikkal. Komócsy József elnökölt, ki rövid megnyitó-beszédben a Petőfi-kultusz jelentőségét emelte ki. Utána Szabó Endre olvasta föl a titkári jelentést, panaszkodván, hogy a szépirodalom pang, s a napi sajtó sem pártolja oly melegen, mint a korábbi évtizedekben. A napilapok leginkább külföldi regényeket közölnek s nincs számba vehető irodalmi közlönyünk. Pulszky Ferencz kezdte meg a felolvasásokat, bemutatván «Élet és művészet» czímü tanulmányát. Összehasonlítja benne a régi és az újabb művészetet s arra az eredményre jut, hogy most a művészet el van választva az élettől, és minden csak jellemet nélkülöző utánzás. Mert a művész inkább csak a saját hírnevére, mint magára a műre gondol. E tanulmányt Pulszky még 1841-ben, tehát ötven évvel ezelőtt irta. Mikor a Petőfi-társaság megkérte, hogy olvasson fel valamit a nagygyűlésen, épen iratait rendezte s ő tüstént arragondolt, hogy felolvassa ezt az ötven év előtt megirt dolgozatot, mely most is aktualitással bir. Megéljenezték. •Jakab Ödön bemutatta «Kerekes Pál» czimü hatásos költeményét, melyet a közönség tapssal jutalmazott. Tetszett a közönségnek Szász Gerő «A legszebb költemény» czímű elmefuttatása is, melyben Petőfit magasztalja s felolvassa Petőfinek azt a költeményét, mely ő neki a legjobban tetszik s melyet ő legszebbnek tart. Ez a «Falu végén kurta kocsma» kezdetű költemény. Ezután Beniczkyné Bajza Lenke lépett a felolvasó asztal elé, hová Jókai Mór vezette. «Három király» czimű elbeszélését olvasta fel, melynek hőse PETŐFI ESZMECSIRÁS. Irta Jókai Mór. Egyszer láttam a villámot megszületni. A legközvetlenebb közelségből, alig hat lépésnyire tőlem. Egész családom együtt volt: nőm, leányom és egy nevelt leányunk. Egy hatalmas nyári zivatar után kinn álltunk az istenhegyi nyaralónk nyitott verandáján, gyönyörködve az elvonuló fergeteg pompájában. A bakacsinkék felhőkárpit eltakarta az egész vidéket; alatta fehér párafoszlányok lebegtek, mint szellemalakok, akik ki vannak zárva az égből. Egyegy néma villám pislant meg néha a felső sötétségben ; olyan távol, hogy a hangja nem hallatszott hozzánk. A zápor az Istenhegyen megszűnt már. A veranda alá menekült fecskék kezdték próbálgatni ázott szárnyaikat. Az egészség tele volt azonnal. Ekkor ott a mi verandánk előtt, ember magasságnyira a földtől, támadt egy szikra, labda nagyságú; inkább nevezhetném kigyúladt csillagnak, mely egy feloszthatatlan perczig a szivárvány minden színeiben sziporkázva «állt» előttünk, szétágazó symmetricus sugáraival hasonló egy virágkehelyhez, gyönyörködtető és nem ijesztő. Az Isten játéka! Születése perczében a hangja nem volt egyéb egy erős, pattanó zengésnél; a villámgyermek sir! — A továbbfolyó perczben, ha felénk fordul, mind halva vagyunk! — nem oldalt czikázott s aztán éles szögletbe törve, lecsapott az ezer lépésnyi távolban levő Mártonhegyre. De már akkor lángoszlop lett belőle s égrepesztő dörgése miatt reszketett alattunk a föld; már akkor az Isten haragja volt! Ezt hozom fel igazolásomul. Ha, szabad volt meglátnom a születő villámot, miért ne legyen szabad arról beszélnem, amit rajtam kívül szintén igen kevesen láttak: a támadó villámszikráit egy lángésznek, aki fergeteg volt irodalmunk világában, égtisztitó, földtermékenyitő; villámait már nem látjuk, dörgését nem halljuk, felhőt sem látunk belőle, hanem virágait, amikkel költészetünk mezejét teleszórta, örökké szedni fogjuk. Petőfi, a költő, a népvezér, egyike volt, nemcsak Magyarország, de korszakunk legkiválóbb szellemeinek, akinek hite, meggyőződése volt az, amit költeményeibe foglalt, aki rajongott azért, amit kigondolt, aki benne élt abban, amit megálmodott. Azonkívül pedig ugyanaz a közönséges ember volt, csendesen feldicsérendő jó tulajdonságaival, s szelíden megmosolyogni való gyarlóságaival, mint mi valamennyien. A legtöbb költeményének ismerem az eszmecsíráit ; ha szabad volna idegen szót használnom, azt mondanám, — motívumait. Némelyiknek ott voltam az első szikra kipattanásánál. Láttam azt, mint amaz emlékezetes villámot megszületni, s aztán mennydörögve végig harsogni, hegy és völgy felett s lecsapni a legmagasabb oromra. Követte a záporszakadás. Vérzápor volt. Ezúttal azonban egy másik villámszerű költeményéről akarok szólni, mely azt a régi, azt az erős barátságot, mely bennünket összekapcsolt, ketté tudta szakítani. Petőfi életírói, s azok között a legkiválóbb, felejthetlen barátunk Fischer Sándor, mindannyian felemlítik e meghasonlást, s megtalálják az indokát Petőfinek Vörösmartyhoz irott versében, melynek visszatérő végsora így hangzik : «Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért!» S mely az általunk közösen szerkesztett «Életképek»-ben megjelent , melynek tartalmát, hangját én utólagosan rosszaltam ugyanazon lapban s mely nyilatkozatomért aztán Petőfi szintén ugyanazon lapban határozottan megtagadott minden barátságos viszonyt kettőnk között. Az életírónak adat a tény: Petőfinek e költemény megírására elég az ő kedélyhangulatának megismertetése, ki Kossuthban vetélytársát látta s Vörösmartyt meggyűlöli azért, hogy Kossuth indítványára rászavazott az augusztus 21-iki országos ülésben. Az indok érthetővé teszi a tényt. De a lélekbúvár előtt fenmarad az a kérdés, hogy ha a költemény miatt Petőfi és én közöttem véleménykülönbség támadt, hogy nem tudtuk mi ezt ,a nyájasság kamrájában» egymás között elintézni? Hogy jelenhetett meg