Vasárnapi Ujság – 1893
1893-06-25 / 26. szám - Az országos iparegyesület közgyűlése 440. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények - Erkel Ferencz temetése 440. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
440 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 22. SZÁM. 1893. 40. ÉVFOLYAM. gyesét; azt a csapatot, amely bécsi meglepő diadalaival új lendületnek indította az evező sportot Magyarországon, és amely az idén is pompás sikerrel versenyzett a bécsiekkel, sőt remélhetőleg Frankfurtban is szintén győzelemre viszi lobogóját. Megjelenik a Nemzeti Hajósegylet, kitűnő erőkkel, pedig azt hittük sok éveken át, hogy versenyben többé nem fogjuk látni zászlóját. És most arról kellett meggyőződnünk, hogy a dicsőség emléke eleven az egyesületben, s új pálmát is tud fűzni a régiekhez. Sőt még a Hunnia is megcáfolja azt a balvéleményt, mintha tagjai az evezést pusztán mulatságnak tekintenék, s nem akarnának fölemelkedni a sportszerűség magaslatára. Derék négyes csapata méltó helyet foglalt el a vasárnapi szép társaságban. A vidéket a Szegedi csalnakázó egyesület és a Maros aradi evezősegylet képviselték, tanúságot téve róla, hogy az evezősportnak a fővároson kívül is vannak lelkes és jól képzett hívei. És mindezekhez az örvendetes jelenségekhez csatlakozik, hogy az országos evezőszövetség által rendezett verseny programmján egy államdíj is szerepelt, amit Csáky Albin gróf miniszter és Berzeviczy Albert államtitkárnak az embersport iránt gyakran tanúsított érdeklődésén kívül alighanem annak is köszönhetünk, hogy Hieronymi Károly belügyminiszter a Neptun evezősegyesület elnöke. A nagyszámú, díszes közönség a legélénkebb figyelemmel kísérte az egyes versenyek lefolyását. Amikor a döntő pillanatok következtek, egy-egy kétes végküzdelemnél ugyancsak hallatszott a buzdítás : Neptun! Nemzeti! Hunnia! Maros ! Szeged! Akár a lóversenytéren lettünk volna. S a győzőt mindannyiszor lelkes éljenzés jutalmazta. Hip, hip, hurrah! Lám, lám, lehet élvezni a versenyt totalisateur és ló nélkül, még akkor is, ha csak emberek mérkőznek egymással. Bár állandó lenne az a buzdító érdeklődés, aminek vasárnap tanúi valánk. Nagy szolgálatot tehetne a jövő nemzedékek egészségének, erejének, és így a nemzet érdekeinek. Csak az a kár, hogy a néhány röpke óra, festői látványosságával gyorsan elmerül a feledés örvényében, és csakhamar megint azt fogjuk hinni, hogy a totalizáláson kívül nincsen egyéb sport a világon. Nagyon sajnos lesz, ha így lesz, mert kívánatos volna, hogy a vasárnapi szép regatta az embersport terén a folytonos fejlődésnek egy mozzanata legyen. SZOKOLAY KORNÉL. ERKEL FERENCZ TEMETÉSE. A nagy zeneköltőt az ő maradandó dicsőségének színhelyéről, az operaszínházból temették el. Onnan vonult végig a gyászmenet, ragyogó napfényben a Kerepesi-úti temetőbe, mely oly gazdag nagyjaink sírjaiban. Sokaság lepte el az operaház környékét, s nagy tömegben állt végig az Andrássy-úton, a kör-úton, a Kerepesi-úton és a koporsót is végtől végig követte a tömeg egész a sírig. A halotthoz, a gyászolókhoz méltó volt az a temetési ünnepély, mely Erkel Ferenczet a halhatatlanok közé kisérte. A temetést az operaszínház rendezte, mert Erkel a nemzet halottja. Az elhunytat e hó 17-ikén este hozták le egész csendben a svábhegyi halottas házból, s az opera nagy előcsarnokában helyezték ravatalra. A márvány oszlopokat és falakat fekete posztó borította. Zöldelő délszaki növények mindenfelé s a szalagos koszorúk özöne. Kandeláberek, gázcsillárok égtek a sötét pompa e komorságában. E hó 18-ikán délelőtt a közönség is megtekinthette a ravatalt, s a tolongó zarándoklás egész 2 óráig tartott, mikor a csarnokot bezárták, hogy az elhunyt családjának tagjai, rokonai, barátai az utolsó búcsúra járulhassanak. A csarnok egészen megtelt a közélet és művészvilág előkelőségeivel. Később a küldöttségek kezdtek érkezni, aztán a koszorúknak külön két kocsira helyezéséhez láttak. Nem sokkal délután 3 óra előtt nyílt meg újra a csarnok. Csak belépti jegyekkel lehetett oda jutni. A küldöttségek közt Ráth Károly főpolgármester, Gerlóczy alpolgármester, a hatóság több tagja; a színházak képviselői; az operaszínház részéről gr. Zichy Géza intendáns, Nikisch Artúr az új igazgató, ki épen most érkezett meg, — a zenészeti egyesületek, színészek, művészek, írók, országgyűlési képviselők, zene-és dalkörök. A koporsót az elhunyt családjának tagjai vették körül, továbbá az intendáns, az operaház vezetőivel. Három órakor érkezett meg Stieber Vincze terézvárosi plébános, nagy papi kíséret mellett s ekkor kezdődött a szertartás. A kárpitok mögött elrejtett operai énekkar adta elő az egyházi dallamokat, s az elhunyt mester «A halálnak éjszakája» kezdetű gyönyörű gyászdalát oly meghatóan, hogy a csarnokban alig maradt szem szárazon. Ekkor Zichy Géza gróf állott a koporsó mellé s meghatottan a következő szavakkal vett búcsút a nagy halottól: «Drága halott! Te, ki e háznak s egyúttal a nemzetnek annyi dallamot adtál. Téged innen némán el nem bocsáthatunk. Magunknak tartozunk azzal, hogy itt, koporsód előtt fájdalmunkat elzokogjuk, fájdalmunkat, mely minden szavában, sóhajában, könnyeiben az egész nemzeté. A magyar dal milliók ajkán élt, de a színpadra, művészi széles formában Te hoztad először. A nép élő zeneérzékének, tehetségének legigazabb kifejezése Te voltál: élő láng a mi lángunkból, élő szív a mi szivünkből — és most egy meghalt darab a mi testünkből. Nehéz időben, fejletlen korszakban lankadatlanul fáradtál e legeszményibb ügyért, a magyar zenéért. A hang, mely szívből fakadt, szivre talált s mi nemcsak egy nagy zeneelme, hanem egy még nagyobb érző sziv drága omladékainál is állunk. A magyar nemzeti opera alapköveit Te raktad le, de nemcsak alapköveit, hanem első fényes márványlépcsőit is, melyekkel az ideálok örök szép pantheonjához visznek. Bármily magasra fogják is az utódok e lépcsőt felépíteni, az alkotmány alapja minden időkre a Tied lesz. Te legmagyarabb zeneköltő, nesztora a dalok mestereinek és Tenmagad tanítványa, könnyezve bucsuzzunk Tőled. E könnyeket nemcsak a fájdalom sirja, hanem a hála is. Mi néked annyival tartozunk s most már nem tehetünk Érted egyebet, mint hogy hiven megőrizve emlékedet, kérjük a nagykegyelmű Istent, hogy nemesen érző lelkedet az örök harmónia boldog hónába kegyelmesen felvegye. Erkel Ferencz, Isten veled!» Majd Mihalovics Ödön, a zeneakadémia igazgatója, mondott rövid búcsúztatót az akadémia nevében, melynek évkönyveiben a legfényesebb lapok Erkel Ferencz nevével fűződnek egybe, szavait azzal végezte, hogy Erkel Ferencz meghalhatott, de hírének s nevének vége nem lehet soha. A közönség oszolni kezdett a csarnokból. A színház előtt pedig megszólalt a filharmóniai társaság zenekara és játszotta «Hunyady László» gyász indulóját, s a mestert saját lelkének hangjai közt hozták ki abból a házból, melyben emléke örökké élni fog, melyben ezt az indulót annyiszor tapsolták. Most meghatva hallotta mindenki, s az Andrássy út zsibongó tömege is elnémult. A hatlovas gyászkocsi lassan indult meg. Előtte az egyesületek zászlóikkal, utánuk az opera ének- és zenekara. A koporsón a család koszorúja, a többi koszorú két kocsira helyezve ; ezt a kocsik egész sora követte. A bazilika és a terézvárosi templom harangjai beleszóltak az énekbe. Az egész után felváltva majd az Opera zenekara játszott, majd a férfikar énekelt. Gyászdalokat adtak elő Beethoven, Meyerbeer, Müller, Bebicsek és más zeneszerzőktől, közbeközbe pedig az elhunyt mesternek néhány dalát játszották vagy énekelték. A lovas és gyalog rendőrök tartották fenn a rendet. A Népszínháznál a kar ugyanabba a gyászindulóba kezdett, amellyel néhány nap előtt a mester fiát kísérték oda, ahová most apja követi. Hat óra felé ért csak a menet a Kerepesi úti temetőbe. A díszsírhely körül, melyet a főváros a temető főútvonala mentén jelölt ki a mester porai részére, a rendőrség jó eleve kordont vont, hogy a halott kísérőinek helye legyen. A sírnál Stieber plébános még egyszer beszentelte a koporsót, aztán Nikolics Sándor, az operaház zenekarának nyugalmazott művésze és a magyar zeneiskola igazgatója, mondott még rövid beszédet, mire az opera énekkara az elhunyt legnépszerűbb művével, az «Isten áldd meg a magyart» hymnusszal búcsúztatta el a költőt. Az érczkoporsón a göröngyök dübörögtek, s az énekkarral együtt énekelt a közönség is. Erkel Ferencz lelki üdvéért az ünnepies gyászistentiszteletet november 7-én, a nagy zeneköltő születése napján fogják megtartani. A család azonban e hó 20-ikán mondatott requiemet a terézvárosi templomban. EVEZŐS VERSENY A DUNÁN A MARGIT-SZIGETNÉL. — Góró Lajos rajza. A «Nemzeti Hajós egylet» és a «Neptun» versenyzői. AZ ORSZÁGOS IPAREGYESÜLET KÖZGYŰLÉSE. Az országos iparegyesület évi közgyűlése június 18-án a főváros nagy üléstermében élénk érdeklődés közt folyt le, amennyiben az az egyesület 50 éves jubileumának némileg folytatása, részben kiegészítése volt. Az ülésen gróf Zichy Jenő elnök emelkedett hangú megnyitó beszédében elsősorban az egyesületnek csak a legutóbb, a tél folytán tartott ötvenéves jubileumáról emlékezett meg. A magyar iparnak ez ünnepén — úgymond — velük ünnepelt minden tényező, mely a nemzet életében számot tesz. Boldognak érzi magát, hogy a mai napon az egyesület dicsőségét felidézheti, ha csak egy pillanatra is. A magyar ipar él, napról-napra tért hódít és élni fog, mert az ipar a nemzetlét talapzata. Legyen áldott azoknak emléke, akiktől mi e téren az önzetlen buzgó munkát tanultuk és legyen a mi hazafias munkánk buzdítás azokra nézve, akik a mi örökünket átveszik. (Éljenzés.) A közgyűlés megnyitása után Mudrony Soma igazgató bemutatta az évi jelentést, amely az egyesület nagymérvű fellendülését bizonyítja. A jelentés statisztikája ezt kétséget kizárólag igazolja.