Vasárnapi Ujság – 1893
1893-07-30 / 31. szám - Tompa Mihály. Dr. Váczy János 519. oldal / Élet- és jellemrajzok - Lévay József: Tompa sirjánál 519. oldal / Költemények
31. SZÁM. 1893. 40. ÉVFOLYAM. A költőt megörökítő, egy nagyobb szobormű érdekében tiz évvel ezelőtt, 1883-ban indult meg a mozgalom. Gömöri születésű, sárospataki tanuló ifjak voltak azok, kik e czélra filléreiket először összerakták és beküldötték a «Gömör-Kishont» akkori szerkesztőjének, Bodor Istvánnak, ki az ügyet melegen felkarolta s a szép eszmére a megye közönségének figyelmét fölhívta. Hasonló meleg fogadtatásra talált a szobor eszméje a megyei másik lapnak, «Rozsnyói Hiradó»-nak hasábjain is. A megyében azonban nagyobb akczió nem indult meg, a pataki ifjak azonban évről-évre gyűjtögették filléreiket, s idővel Tompa-szobor egyesületté alakultak. E kitartó buzgalom végre másokban is felkeltötte az érdekeltséget. Rimaszombatban egy második Tompa-szobor egyesület alakult s ez is megindította a gyűjtést. E két egyesület egy ugyanazon czélra, de szétváltan működött a jelen évi július hó 11-éig, amidőn összeolvadt, hogy így jövőre nagyobb tevékenységet fejthessen ki. A közös gyűjtés eredménye eddig csak mintegy összeg. Remélhető, hogy jövőben 2400 frtnyi az eszme szélesebb körben fog hódítani s e mai ünnepély is, a melyen mondandó beszédek a szobor javára kinyomatnak, nagy lendületet ad a szobor-ügynek, a mennyiben megye- és országszerte általánosabb érdeklődést kelt fel a költő iránt. Vajda Tompa minden tisztelője meghozná az ő szobrára áldozatát, hogy állna az mielőbb Rimaszombatnak e czélra kiszemelt szép terén ! E tér (jelenleg Huszár-tér) még most van kiépülőfélben. Elől emelkedik a nagy kaszárnyaépület, szemben vele a törvényszéki, impozáns palota. Ez előtt lesz méltó helye a költő szobrának; jobbról az építendő, nagyszerű megyeházzal, balról egy csinos magánház mellett a díszes leányiskolával. Végül meg kell még emlékeznünk egy mozgalomról, mely a múlt évben a sárospataki akadémiai ifjúság önképzőköréből indult ki, s czélja, hogy a Tompának is tudományt adó ősrégi kollégium gyönyörű kertjében mellszoborral örökítse meg a költő emlékét. A mint a jelekből és az ifjúság lelkesültségéből következtetni lehet, ez eszme nem sokára megvalósúl. Kisebb arczképein kivül egy nagyobb, olajba festett sikerült mellképe van a megyében, melyet a költőnek legrégibb (1846—47-iki) arczképe után életnagyságban Tóth József, rimaszombati egykori rajztanár festett a rimaszombati, Tompa nevéről nevezett főgymnáziumi önképzőkör számára, s mely aranykeretbe foglalva őriztetik a nevezett tanintézetben. S. SZABÓ JÓZSEF: Tompa Mihály arczképei közül többet bemutatott már a «Vasárnapi Újság». Ez alkalommal két, lapunkban még meg nem jelent, s kevésbbé elterjedt arczképét közöljük. Az egyik, mely a költőt élete utolsó éveiben mutatja, azon olajfestmény után készült, melyet Roskovics Ignácz a mult évben készített a Kisfaludy, társaság részére, s ennek termét ékesíti; a a másik Tompa java férfikorából való , egy kőnyomattá arczkép után készült, melynek eredetijét ő maga ajándékozta e lap szerkesztőjének a következő sajátkezű aláírással: <2^L^^rf^ic^nuu^ íAofy /fa^' VASARNAPI UJSAG. 519 »Üt TOMPA SÍRJÁNÁL, fgs*- 1893. JULIUS 30. Derülj ki nyári kék mennybolt felettünk, Ne rejtsd ma el felhőkbe a napot; Holtak között élőt keresni jöttünk, Szent ez a hely, melyet lábunk tapod; Szentelve dalnokunk kihűlt porával, Minden porszem, minden fűszál reá vall, Hozzánk itt nem mulandóság beszél: Nekünk Tompa még most is, most is él. Előttünk áll rég ismerős alakja, Ember, miként mi, de felségesebb. Lehullt róla a föld nehéz salakja S eltűnt a szívemésztő régi seb. Lelkünkhöz lelke szól, — és úgy megértjük, Hogy érte a földet mennynyel cseréljük, — Eszméitől hevül szivünk s agyunk, Feledjük, hogy sírboltjánál vagyunk. El nem borítható nyomát fövénnyel Egy lázasan futó század-negyed; Friss még e nyom! s utána íme fény kel, Kicsiny kör gyújtja a szövétneket, De annak csendesen kigyúlt világa Besugárzik egész magyar világra, Reszkető fényét messze elveti S költőnk nevét ragyogva hirdeti. Hirdetjük itt mi, büszkén, lelkesülve; Hisz' a mienk volt! mi szerettük őt! Keblén, ajkán itt csüngtünk elmerülve, Szivünkkel szíve szinte egybe nőtt. Két hű társa: a múzsa s bibliája, Csodás világot itt deríte rája S ha egy sóhajt még a földön feledt, Az itt lebeg e sírhalom felett. Fa, fa, virág megéledett szavára, Ember szinét s alakját öltve fel... Ha lantja zeng, elbűvöl édes árja, Gyönyörködtet, tanit, buzdít, emel. Dalforrása búval gyakorta telve; Keservén is átcsillog honszerelme És annak ős oltárán áldozik, Midőn dalol, midőn imádkozik. Hogy szárnya-tört sasként a mélybe hulltunk S nem érdemelt lánczban nyögött hazánk, A mult emlékihez némán vonultunk S eszményeinknek titkon áldozánk: Búsongva folyt az ő ajkán az ének, Tolmácsaként letiprott nemzetének... Körülte látszólag minden kihalt; Ő a feltámadás hirnökje volt. Borongva néztünk a sivár jövőbe, Előttünk az reménytelen, setét. A puszta is, mintegy fátyolba szőíe, Vesztette már vadon költészetét... Irigylésre készteti a méla gólya, Hogy két hazának ő boldog lakója, Mig nekünk, oh, gyötrelmes végezet! Nekünk csak egy volt, az is elveszett. Aléltságunkat ő ébresztgeté fel, Erős hité a megrendült hitet, Ő a romok közt lantja zengzetével Láttatlanul és buzgón épített, S mint rabnak, a ki önmagát felejti, Ha némi bűbáj ámulatba ejti, Mig a költő dalára hallgatánk, Egy perezre megkönyebbült zord igánk. S hogy a félénk szabadság napja végre Kipillantott a fellegek közül, Kór betegen tekintek az égre, De a látványnak mégis úgy örül! Az új időt magányából köszönti, Hazájáért lelkét még dalba önti, S mert biztos honját itt már nem lelé, Csak fölfelé vágyott, csak fölfelé! Beolvadni a természet ölébe S létezni ott örökre, szüntelen, — Hogy teljesen tárja titkát elébe A mindenség, a titkos végtelen, — Hogy ránk hasson csillagfényben, virágban, Szellő zenéje és madár dalában Bár földi képen csak maroknyi por, De melyből a szellem hatalma forr. Lezajlik majd öv év után rohanva És elmerít sok apró érdemet; De óva lesz a költő drága hamva, A melyet e virágos hant temet. Tündérei a szülőföldi tájnak, Kedveltjüket hiven ápolni járnak, Emlékezni s áldozni megjelen Távolból is a honfi-érzelem. Avagy ha tán elfogynak tisztelőid, Oh, édes dalnok ! nyughelyed körül S barátod lantja is, mely most dicsőit, Elnémul és feledségbe merül, Kelj fel magad, megújult ép erővel Daczolni a kíméletlen idővel, S melynek jövőjét boldognak hivéd, Foglald el nemzeted hálás szivét! LÉVAY JÓZSEF. TOMPA MIHÁLY. «Arany, Petőfi, Tompa szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem lesz is oly nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem» — ezt írja a többi közt Petőfi Arany Jánoshoz intézett második levelében, először kapcsolván össze a magyar költészet három nagy alakját. E kapcsolat fogalma lassankint bevésődött az irodalmi közvéleménybe, s bár a Tompa költői érdemeit derekasabb kritika még kevésbbé igazolta, irodalmunk története egymás mellé állította e neveket, s nem valószínű, hogy a jövő nemzedék meg ne nyugodnék e felfogásban. Nem mondjuk, hogy Tompa a költői művészetnek ép oly magas csúcsára jutott, mint két nagy kortársa, de irodalomtörténeti szempontból osztozik dicsőségükben s halhatatlanságukban. Hármuk közül Tompa lépett föl legelőbb s Arany János legutoljára: de az irány, a melyet költészetük kijelölt, elválaszthatatlan egymástól. Tompán még érzik az idegen, német hatás, fölléptének első pár esztendejében; midőn azonban a negyvenes évek első felében államférfiaink rokonszenve mind melegebben fordul a