Vasárnapi Ujság – 1893
1893-01-01 / 1. szám - Várkastély a Kárpátokban. Regény Verne Gyulától. Francziából fordította Huszár Imre (39 képpel) 6. oldal / Elbeszélések; genreképek
6 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 1. SZÁM. 1893. 40. ÉVFOLYAM. pár, s miután ellátogattak Kolozsvárra és Aranyékhoz Nagy-Szalontára, november hóban Pestre tértek, Dohány-utczai otthonukba. A Dohány-utczai szállást Petőfi kérésére Egressy Gábor vette ki. Aug. 7-én kelt levelében értesíté erről Petőfit. «Szállást már fogadtam számodra, — írja, — közel van hozzánk (Egressy a Kerepesi-út és Síp-utcza sarkán levő Marczibányi-házban lakott), a Dohány-utczában, Schiller-ház első emelet, most Kozmovszky lakik benne, a Marczibányi praefektusa. Három utczai szoba, alkoven, előszoba, gazdasági konyha, stb. 650 v. írtért.» Drágább ugyan 150 írttal, mint Petőfi mondta, de legalább ötvenet néztek nélkül, hogy olyat találtak volna, mely minden kívánatnak megfelel. A sok közül tehát a kevésbbé rosszat választotta, úgy vélekedvén, hogy Petőfi pár forintnyi különbségért menyasszonyát Pesten legelőször valami ronda, egészségtelen, sötét börtönbe nem vezetheti. A Dohány-utczai régi 373. (utczai szám 7.) most 5286. helyrajzi számú (utczai szám jelenleg: 16.) emeletes ház 1847—48-ban, mikor Petőfiék laktak benne, Schiller Károly és neje tulajdona volt; most Haidekker József ercsii sörfőzőé. Petőfiék e házban az emeleti utczai lakást bírták, de csak az egyik nagy szobát használták, melyhez a hálófülke tartozott; a másikat Jókaidnak engedték át. A kettő között levő kisebbik szoba közös ebédlőül szolgált. Különös érzés fogott el, mikor Petőfi családi boldogságának e tanyáját az elmúlt nyáron megtekintettem. Először a házmesterhez néztem be. Kíváncsi voltam megtudni, nincs-e a háznak olyan régi lakója, ki már negyvenöt év óta van benne s ki Petőfiékről egyet-mást el tudna mondani? «Nincs»—felesé fejét rázva kérdésemre a házmesterné; de hivatkozott anyjára, kinek az elhalt öreg házi úr gyakran említé, hogy Petőfi, a hires költő, a házban lakott. Azután fölmentem az emeletre s a lépcső mellett levő üvegajtón becsengettem. Fiatal menyecske fogadott, ki a konyhában épen gyümölcs befőzéssel volt elfoglalva. Azt hitem, nem tudja, kik laktak e házban negyvenöt évvel ezelőtt. De csalódtam. Néhány nappal előbb hallotta egy ismerősüktől. A fiatal asszony készséggel mutatta meg a lakást. Az előszobából három ajtó nyílik: a bejárattal szemközt levő a középső egy ablakos szobába, a jobb kéz felől ,eső a fewryhába, a bal kéz felőli pedig a hálószobába, mely a baloldali két ablakos szobával van kapcsolatban. Ebből a szobából a középső s innen a jobb oldali két ablakos szobába jut az ember, melybe a konyha felől is van bejárás. Az utóbbi volt a Jókai szobája, a középső az ebédlő, a baloldali pedig Petőfiék nappali és hálószobája. A lakás igen barátságos; nem nagy, mintha csak fiatal házaspárnak szánták volna. Jókai több ízben leírta már s így elképzelhetjük, hogy milyen lehetett Petőfiék idejében. A falakon köröskörül a franczia forradalom kiváló alakjainak arczképei, melyeket Petőfi egyenesen Párisból hozatott. Ott vannak Danton, Robespierre, Saint-Juste, Marat, ott madame Roland és Corday Sarolta. S a franczia forradalom hősei között Arany János is ott szerénykedik. Az íróasztalon Petőfi kedvencz költőjének, Berangernak mellszobra, fölötte pedig Petőfinének Barabás által rajzolt arczképe. A bútorzat egyszerű, szerény, legbecsesebb a könyvtár, tele a franczia és angol írók díszkötésű műveivel. Itt irta Petőfi a Talpra magyart; itt tanácskoztak ő, Jókai, Vasvári és Bulyovszky márczius 15-én reggel, hogy mit kell tenniök; itt határozták el Petőfi indítványára, hogy a sajtót rögtön fel kell szabadítani s innen indultak az úri-utczai Fillinger-kávéházba, hogy az ifjúsággal egyesülve a határozatot végrehajtsák. Jókai 1848 tavaszán, pünkösd másodnapján ott hagyta a közös szállást. Ekkor, vagy már előbb történhetett, hogy Petőfi a szüleit magához vette. 1848 augusztus hóban Petőfiék szállást változtattak. A Lövész- és Bástya-utcza sarkán levő 391. (most 388.) helyrajzi számú (régi házi szám: Lövész-utcza 10, mostani: Lövész-utcza 18 és Bástya-utcza 23) házba költöztek, mely akkoriban Szupp Józsefé volt, most pedig Koronghy Henrikné szül. Capdebo Auróra asszonyé. Szemközt esik a Szent-István-Társulat épületével. Akkor csak egyemeletes volt, most azonban három emeletes. Itt alig laktak két hónapnál tovább, mert Petőfi honvédnek menvén, elhagyta a fővárost. 1849 tavaszán Buda ostroma idején jött ismét Pestre. A Klapka tábornok részéről tapasztalt méltatlan bánásmód annyira elkeserítő, hogy lemondott katonai rangjáról. A nyilvános élettől távol, egyedül kisded családjának kívánt élni. S mivel nem volt szándékában, hogy ismét a harcztérre menjen, a Kerepesi-út és Síp-utcza sarkán levő Marczibányi (most Lederer-féle ház) II-ik emeletén bérelt lakást, melybe mindjárt be is költözött. Úgy látszik, Egressyék ajánlották, kik maguk is e házban s Petőfiékkel egy emeleten laktak. Petőfiék lakása, mint említem, a H-ik emeleten volt, jobbról a sarokban, s két utczai és egy udvari szobából állt. Az utczai szobák ablakai a Dohány utczára nyíltak. Ezt Egressy Ákos úrtól és Müller Bernát gyógyszerész úrtól tudom. A gyógyszerész úr már akkor is a házban lakott, mikor Petőfiék, és jól emlékezik még Petőfire, kit gyakran látott, amint honvédtiszti ruhában, kardját csörtetve, az emeletre felsietett. Petőfiné is élénken emlékében van még. Sokszor látta, mikor a folyosón húzogatta a kis Zoltán kocsiját, miközben egyik kezében könyvet tartott és olvasgatott. A családi boldogságot Petőfi nem sokáig élvezhette. Az orosz betöréskor, július elején el kellett hagynia a fővárost. Családjával Mező-Berénybe vonult, onnan pedig Bem hívására Erdélybe sietett, hol eltűnt örökre . . . Hol esett el, hol van eltemetve ? nem tudja senki. Sírja jeltelen. De tudjuk, hol élt, hol irta szebbnél-szebb költeményeit s ha sírján «nincs semmi kő, nincs semmi jel», legyen legalább lakásain. «A hely, hova jó ember lépett, mindörökre szent marad», mondja Goethe . Petőfi nemcsak jó, de nagy ember is volt. Jelöljük meg tehát pesti lakásait emlékkővel! A társaság, mely az ő neve alatt egyesült, vegye az ügyet kezébe. Intézzen felszólítást az egyes háztulajdonosokhoz, akik mindenesetre büszkék lesznek rá, hogy házuk falát Petőfi nevével díszíthetik. Takáts Lajos úr ki is jelenti már előttem készségét, hogy saját költségén díszes emléktáblát tétet háza falába. Meg vagyok győződve, hogy szép példáját mások is követni fogják. A fő- és székváros tanácsát pedig kérje meg a társaság, hogy vegye bérbe Petőfi Dohányutczai lakását és rendeztessen ott be egy Petőfimúzeumot, hol egybegyűjtetnék minden Petőfiereklye: kéziratai, levelei, arczképei, költeményeinek különböző kiadásai, fordításai, szóval mindaz, mi tőle ered, vagy reá vonatkozik. Egy Petőfi-múzeum számára ez lenne a legméltóbb hely. DR. BARÓTI LAJOS: VÁRKASTÉLY A KÁRPÁTOKBAN. REGÉNY VERNE GYULÁTÓL. Francziából fordította HUSZÁR IMRE. I. Ez a történet nem fantasztikus, csupán regényes. De bevallott valószínűtlenségéből nem következtethető, hogy nem is igaz. Ez tévedés volna. Olyan korban élünk, amelyben minden megtörténik, sőt csak nem fogunk volna azt mondani, hogy már minden meg is történt. Ha elbeszélésünk ma valószínűtlennek látszik is, holnap már valószínű lehet, a tudományok azon segélyforrásainál fogva, melyeket a jövő fog megnyitni, és amelyeket senki se fog a legendák körébe utasítani. Egyébiránt e gyakorlati és pozitív 19-ik század végén már nem is teremnek legendák sem Bretagneban, a rideg korrigánok hazájában, sem Skótországban, a browniek és gnómok földjén, sem Norvégiában, az árák, tündérek és walkürök országában, sőt még Erdélyben sem, ahol a Kárpátok, melyek ezt az országrészt körülveszik, oly természetes színhelyül kínálkoznak a szellemidézéseknek. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Erdély köznépe még nagyon ragaszkodik a rég elmúlt idők babonáihoz. Európának e szélső tartományát De Gerando leírta és leclus Elysée, a híres franczia földrajzíró is meglátogatta; de egyikük sem említi azt a sajátszerű történetet, amely e regény alapjául szolgál. Vajjon volt-e róla tudomásuk? Talán volt, de nem hitték el, és ezt méltán lehet sajnálni, mert az egyik leírta volna az elemző elme szabatosságával, a másik pedig azzal a természetes költészettel, amely úti leírásait jellemzi. Minthogy ezt egyikük sem tette, most én kísérlem meg ő helyettük. Ez év május 29-én egy pásztor őrizte nyáját egy fensíkon a Betyezát tövében, amely egy termékeny, nagy, szálas fákkal beültetett és szépen mivelt völgy fölött emelkedik. Ezt a magas fekvésű, nyílt, semmi által sem védett fennsíkot az éjszak-nyugati szél télen úgy le szokta borotválni, mint ahogy a borbély leborotválja az ember álláról a szakált. A környéken ilyenkor azt mondják, hogy a fensík borotválkozik, mégpedig ugyancsak derekasan. A pásztor öltözete legkevésbbé sem emlékeztetett Árkádiára, sem a külseje Virgil pásztordalaira. Nem volt ő Daphnis, sem Amyntas, Tythus, Lycidas, vagy Meliboeus. Nem a Lignon vizei suttogtak otromba bocskorba bujtatott lábai alatt, hanem a Zsilide és hűvös hullámai, melyek megérdemelnék, hogy az «Astrea» nevű ismeretes pásztorregény tekervényes kanyarulatain csörgedezzenek végig. Frik, — a Macsesd faluból való Frik, — így hívták ezt a paraszt pásztorembert, a ki maga is ép oly szurtos volt, mint az állatai és méltán lakott abban a faluvégi ronda akolban, a hol a juhai és sertései tanyáztak mindenféle piszok közepette. Az immanum pecus tehát az immanior ipse Frik felügyelete alatt legelészett. A pásztor egy gyepes zsombékon nyugtatta a fejét; egyik szemével aludt, a másikkal ébren volt; öblös pipáját a világért sem vette volna ki a szájából; néha-néha a kutyáira füttyentett, ha egy-egy birka messzebb elkalandozott a többitől, vagy pedig bele-belefúrt hatalmas kürtjébe, melynek hatalmas hangját a hegyek visszhangjai sokszorosan ismételték. Délután hat óra volt. A nap kezdett lebocsátkozni a láthatárra. Kelet felé néhány hegycsúcs, melyeknek töve körül párázatos köd lebegett, élénk világításban meredezett az ég felé. Délnyugat felől a hegyláncz két hasadékán keresztül rézsút hatolt át két erőteljes sugárnyaláb, mint mikor a verőfény valami nyitott ajtón át feltartóztathatlanul tódul be. Ez a hegység Erdély zord vidékeinek legzordonabb részéhez tartozik. Különös darabja Magyarországnak ez az Erdély; mint neve is mutatja, az «erdők országa». Határai éjszakról és nyugatról az anyaország, délen Oláhország és keleten Moldva. Területe körülbelül hatvanezer négyszögkilométer, tehát mintegy akkora, mint Francziaország egy kilenczedrésze; hasonlít Svájczhoz,