Vasárnapi Ujság – 1893
1893-12-31 / 53. szám - Jókai karácsonyja. Baksay Sándor 917. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
50. SZÁM. 1893. 40. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 917 «A ZSIDÓ FIÚ.» Két lángelme neve fűződik e czímhez : Jókaié, mint szerzőé s Petőfié, mint lemásolóé. «Híres» Kecskemét városában keletkezett e mostanában oly sokszor emlegetett színmű, ahol Jókai a jogot hallgatta, Petőfi pedig a színészi pályán nyomorgott. Jókai az iskolai év eleje óta tartózkodott Kecskeméten, a melynek tősgyökeres magyar népe, mint maga mondja, oly mély hatást tett fogékony lelkére. Petőfi 1842 végén ment Kecskemétre Szabó József színtársulatával s tudván, hogy Jókai is ott van, csakhamar fölkereste a már Pápáról ismert jó barátját az ódon falú kollégiumban, ahol Jókai a népszerű joghallgatók közé tartozott mind tehetségeiért, mind megnyerő és szerény viseletéért. A kollégiumi ifjúság tőle tudta meg, hogy az a fiatal színész, akinek újra látása olyan meglepetésben részesíté Jókait, ugyanaz a fiatal költő, akinek néhány szép költeménye az «Athenaeum» hasábjain is megjelent. Természetes, hogy a két jó barát gyakran álmodozott együtt a jövő élet alaktalan dicsőségéről, de egyik sem volt valami szilárdan meggyőződve tulajdonképi hivatásáról. Jókai még mindig a festőművész babérjai után áhítozott, Petőfi a színész koszorújáért. Ez az év azonban határozott életekben. Jókai megírta ez időtájt (vagy 1842 végén, vagy a következő év legelején) «A zsidó fiú» czímű első drámai kísérletét s hogy az Akadémia pályázatain kívánt szabályoknak megfelelhessen, idegen kézzel másoltatta le. Petőfié volt az idegen kéz, az ő kézírásában maradt ránk Jókai lángelméjének ez első ismert alkotása. «A zsidó fiú» az Akadémia Teleki-pályázatára küldetett be Toldi Ferencz titkárhoz, aki márczius 8-án kapta azt kézhez, mint a beérkezett pályaművek közül a negyedik számút. Tudva van, hogy e mű siker nélkül versenyzett a száz arany díjért, amelyet Obernyik Károlynak a «Főúr és pór» czímű szomorújátéka nyert el. Később sokat emlegette e művét maga az ünnepelt szerző is, s mivel — úgy látszik — az eredeti fogalmazványt vagy megsemmisítette, vagy elvesztette, szerette volna a Petőfi másolatát kezéhez kapni. Képzelhető, mily örömet csinált neki ez év elején Borovszky Samu, az Akadémia irattárnoka, midőn Gyulai Pál biztatására, egy napon csak azzal a kijelentéssel nyitott be Jókaihoz, hogy íme, megvan «A zsidó fiú» másolata úgy, a mint az pályázatra küldetett s átadta neki a Petőfi kéziratát. Borovszkyt megölelte s megcsókolta Jókai, azt mondván, hogy ennél nagyobb örömet nem is okozhatott volna neki. Íme rövid története annak az első következményeiben oly felette fontos drámai kísérletnek, amelytől Jókai félszázados írói pályáját számíthatjuk. A műnek kevés aesthetikai, de annál nagyobb irodalomtörténeti becse van. A lángelme első szárnypróbálgatása az, egy fényes pályának kiinduló pontja, mely Kecskemétre utal, ahol Jókai bontogatni kezdi szárnyait s mutogatja oroszlán körmeit a kecskeméti életből merített «Hétköznapok»-ban. Nemcsak a Jókai tiszteletére rendezett ünnepély alkalmiságának érdekéből, hanem általános irodalmi szempontból is indokolt tehát, hogy Petőfi kézírásának hű másából közöljük a mű elejét. JÓKAI KARÁCSONYJA. «Kedves keresztapika! Itt küldjük a karácsonyi ajándékot. A divánvánkost én hímeztem t. i. a Böske, a hangjegytartót pedig én, t. i. a Tecza. Mert úgy volt az alkunk, hogy mi minden karácsonyra ácsolunk s küldünk valami csecsebecsét a keresztapika monogrammjával; viszont keresztapika is farag valami karácsonyi czikket, úgyhogy az egész világ felismerje, hogy az nekünk van írva. Hát mármost itt a karácsony, itt vannak a mi kézimunkáink: hát a keresztapika czikke hol van ? Böske, m. k. Tecza, m. k.» A két Ugrándi kisasszonytól ezt az elkésett levelet kaptam én karácsony estéjén. Értem. Jó volna egy kis reklám a kisasszonykáknak. Eldicsekedni, hogy ti vagytok az én keresztleányaim, azután úgy tánczolni be a kaposvári bálba, mint egy gyöngytyúk, akinek az orrára van krétázva a neve. Összedugjátok a borzost, és vihogtok hétszámra, hogy most már az egész világ a két Ugrándi boszorkányról beszél, akiknek a neve kijött az újságban. Még a divatképre is ráfogjátok, ha egy kicsit szemrevaló. Ni, ez a Böske, ez meg a Tecza. No hát legyen karácsonytok, mégpedig fehér! Mert tudjátok meg, hogy a karácsony kétféle : kinek fehér, kinek fekete. A tietek fehér, fehér is marad, maradjon is sokáig, ámbár czédatán 1 czos és czipőszaggató teremtések vagytok. Az enyém feketedni kezd már, majd lassanként egészen elsötétedik. Pedig én egész életemben sem tánczoltam annyit, mint ti egy bálban. De hát ebben az esztendőben ne legyen karácsonyja senkinek, nektek se, nekem se. Csak egyetlen egy embernek: akinek Jókai a neve. No meg aztán vele együtt minden jó magyar embernek, aki 50 esztendő alatt egyebet is olvasgatott, — nemcsak a pénzét, meg a birkáit, mint a ti apátok. Tudjátok meg, hogy Jókai jubileumára készül a világ. Olyan innepre, a minő nem volt még Magyarországon soha. Hiszen volt másfajta ember elég, aki ötven évvel jubilált, de író, aranymisés áldozárja a múzsának, olyant még nem termett a mi földünk. Hogy messze ne menjek, öregapátok is — (nono nektek nagypapa, de nekem csak öregapátok), — tehát öregapátok is elhivalkodta az aranylakodalmát tavaly; az is csak nektek volt jó; neki egyéb haszna sem volt belőle három heti derékfájásnál. Ott muzsikált Toponár minden czigánya, és ott ivott fel Somogy egy nap, egy éjjel. A vén golyhó még titeket is megforgatott, unokáit, amiért kaptatok is anyátoktól hátbaütést, ami nem nektek volt szánva. Azután minden órában oda állt öreganyátokkal az asztalfőhöz a pap elé, hogy áldja meg a házasságukat; minden áldásért egy bárányt és egy szál viaszgyertyát igért, pedig egész életében az Arius hitét vallotta a vén Asmodeus. De a Jókai innepe nem ilyen lesz ám. Képzeld, ha öregapád egy garmadába felhalmozhatná mindazt a tiszta szemet, amit az aranyosdi major összetermett volna, ha soha ugar nem maradt volna benne.... Vagy mondjunk még többet. Három esztendeje, hogy bálba jártok, s járnátok még negyvenhét esztendeig, ha rajtatok állana... Ötven esztendő végeztével raknátok egy halomba azt a sok tarlatánt, tüllt, gázét, selymet, csipkét, szalagot, csokrot, czipőt, amit elszaggattatok: ez lenne olyan halommal, mint a régi kaposvári torony, akinek a sisakja mellett az a szép galagonya bokréta nőtt. De mi volna mindez a Jókai monumentumához képest, amit ő ötven esztendő alatt összeírt? Kétszáz egész kötet. Minden esztendőre esik belőle négy, minden hétre két nyomtatott ív, tehát épen annyi, amennyit a kisasszonykák fél esztendő alatt tanulnak át a polgári iskolában a magyarok történetéből. ízlés, mélység, kedély, humor, gazdag képzelő erő, eleven ötletek, megkapó helyzetek, elbűvölő festések, édes mesék, fanatizáló szózatok, hit, erő, reménység, bátorítás, vigasztalás, erkölcs, hazaszeretet sugárzanak minden lapján, minden betűjéből e kétszáz kötetes rengetegnek. Egész Magyarország, a magyar társadalom minden rétege, a nemzet egész múltja él ebben. A nemzeté, a kihez ő szólt félszázad óta mindennap. A nemzeté, kit mint a dajka őrzött, kényeztetett, öltöztetett, virasztott fölötte, mesélt neki. A nemzeté, a ki ő tőle tanulta az olvasást. Hiszen még az orgoványi csősz is azt tudakozta tőlem minapában: kérem szeretettel, melyik legyen az Andromeda csillag, és hol van annak a ködfoltja? De mit beszélek én kedélyről, humorról, ötletekről két olyan seregélymadárnak, mint az én Böske lányom, meg a Tecza? A szegény csizmadiát, ki készebb volt lemondani a nagy ajándékról, csakhogy szabadon zengedezhesse karácsony estéjén Krisztus Urunknak áldott születését, ti is csak úgy ösmeritek, mint én. Mákosné asszonyom minden reggel megtámasztja a ti katlantokat is; a fiam Péter is mindennap beüti hozzátok a lekváros orrát a Páczadiék kúriájáról. A szekeres gazdákat, a juhászokat, a kampós bácsikat, az Abellinókat, és annyi más virágát és mákvirágját a magyar földnek, ha ti nem is, de édesapátok tetőtől-talpig ismeri. Öregapátok Sonkolyi Gergelytől tanult káromkodni, valamint azt is jól tudom, hogy Tecza kisasszony kész Dimitru és Gergucz egy személyben, ha jó kedve van, ami mindig van. De hát én mégis szerencsésebb vagyok, mint ti. Én, és velem együtt már nem sokan, láttuk ezt a 900 kötetet egyenként és egymás után megteremni. A Tavasz-zsebkönyvbeli primicziától kezdve a «Nemzet» tegnapi tárczájáig, és az Üstökösi bohóságoktól a kárpáti házig. Nem egyszer furfangos úton jutottam, de eljutottam mindig idejében. Egyszer mártíromságot is szenvedtem miatta. Akkor volt ez, mikor a mi érdemes atyamesterünk — egy személyben fővinczellér, — palaczkozni kezdte a maga termését. «Magyar Nábob», «Kárpáti Zoltán» s mit tudom még minő nevek alatt jöttek forgalomba ezek a borok. Búfelejtő, szívélesztő, részegítő, gyomorerősítő borok. Három emberes Nem: Harmincz emberes borok! Egy töltötte, harmincz nyelte egy-egy szűk szobában késő éjfélekig. Diákok voltunk. Fájdalom! Nehezen és későn juthattunk hozzá. Olvasókörünk elnöke, aki nem más volt, mint az iskola nagyható széniora, mint egy torkos pinczemester, hetekig kóstolgatta titokban a közjóra világló italokat s legfeljebb a benfenteseknek adott egy-egy kortyot. Maga titokban ivott. Nem ijed meg a nép, mikor éhes. Hát még mikor szomjas ! Konspiráltunk, zsinatot hívtunk össze s detronizáltuk a szeniort, a miért véka alá rejti előlünk Jókait. Akadt közöttünk mindjárt áruló, s mielőtt mi a trón betöltését eszközölhettük volna, hírül vitte a zsinatot a rektorprofesszornak. Még most is él a négy főizgató, a világesemény négy intézője. Egy közülök Szánthó János, a pesti esperes. Ezt ki merem írni, mert se fia, se lánya, de a másik kettőt nem akarom kompromittálni, mert fias apák és sereg élén állnak. Ne vesse senki a fiak szemére, hogy lázadó volt az apjuk. De a zsinatot én hívtam össze, a detronizácziónak én voltam az értelmi szerzője s megkaptam érte amit kerestem. Rútul leszidtak mind a két lábamról, hogy épen most járnak a legfőbb idők a függetlenségi nyilatkozatokra (1853-ban), azonkívül meg kellett követnem a széniort. Amire kész is lettem volna, csak azt kötöttem ki, hogy versben cselekedhessem. A szénior megijedt a verstől és elengedte. Nyugodjék békével. Hát ez a kétszáz kötet mind az én szemeim előtt termett, ért meg, és szakadt le, mint a dinnyéim. Egy földön, egy fészekben, egy tőről, egyszerre és egymás után; ahány, annyiféle alak, szín, zamat, édesség; de mindig az a legízesebb, akit legutolszor kóstolok. Sokszor csak ökölnyi, (nem a dinnye, hanem a mese, a rajzocska, az elmefuttatás) egy útszéli forgácsból mesterkézzel kifaragva; egy kandúr, egy sárgarigó, egy kis körtefa, egy csepp gáliczoldat, egy férgecske. Egy-egy ecsetvonás, Apelles kezétől valamennyi. Hányszor, ezalatt az ötven esztendő alatt —legalább is ezerszer — szilárdult meg kezeimben a toll, hogy valami magasztaló pár sort írjak neki az élvezetért, vagy a tudományért, amit tőle nyertem. Soha sem volt hozzá bátorságom : minek vessek én zsákmányt az ő drága idejében? Hát Böske, hát Tecza ! úgy kunyeráljatok ti is én tőlem emléksorokat a mihaszna Emlékkönyvetekbe, hogy ez az egész kunyerálás nem egyéb, mint a haza kárára elkövetett sikkasztás. Egy fiatal pap itt a szomszédomban egyszer azt állította, hogy ő jobb szeretne Pascalból venni textusokat, mint a Bibliából. Az a Pascal pedig nem valami bálrendező nevezetesség volt ám a maga idejében; valamint hogy a textus sem arra való, hogy a kisasszonyok annak elhangzása után előszedjék a bársonyba vagy elefántcsontba kötött Olajágas imakönyvüket, és abból mutassák meg a törvényszéki aljegyző uraknak, hogyan kell szendén imádkozni. De akármint vélekedik is, bármely kisasszony Pascalról, és a textusok rendeltetéséről, annyi bizonyos, hogy az én mindennapi életemre ez a kétszáz kötet, bőven szolgáltatja nékem a különféle textusokat, melyekről nem egyszer hatalmas homiliákat rögtönzök titokban a magam mulattatására vagy vigasztalására. Hogy csak a Böske-Tecza gondolatkörben maradjak, kicsoda fejezte ki valaha szabatosabban a házasság históriai meghatározását ? A házasságot az Úristen szerzette ugyan, de a