Vasárnapi Ujság – 1893

9. Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények - Jókai karácsonyja. Baksay Sándor 917. oldal

50. SZÁM. 1893. 4­0. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. «A ZSIDÓ FIÚ.» Két lángelme neve fűződik e czímhez : Jókaié, mint szerzőé s Petőfié, mint lemásolóé. «Híres» Kecskemét városában keletkezett e mostanában oly sokszor emlegetett színmű, a­hol Jókai a jogot hallgatta, Petőfi pedig a szí­nészi pályán nyomorgott. Jókai az iskolai év eleje óta tartózkodott Kecskeméten, a­melynek tősgyökeres magyar népe, mint maga mondja, oly mély hatást tett fogékony lelkére. Petőfi 1842 végén ment Kecskemétre Szabó József színtársulatával s tudván, hogy Jókai is ott van, csakhamar fölkereste a már Pápáról ismert jó barátját az ódon falú kollégiumban, a­hol Jókai a népszerű joghallgatók közé tartozott mind tehetségeiért, mind megnyerő és szerény viseletéért. A kollégiumi ifjúság tőle tudta meg, hogy az a fiatal színész, a­kinek újra látása olyan meglepetésben részesítő Jókait, ugyanaz a fiatal költő, a­kinek néhány szép költeménye az «Athenaeum» hasábjain is megjelent. Ter­mészetes, hogy a két jó barát gyakran álmodo­zott együtt a jövő élet alaktalan dicsőségéről, de egyik sem volt valami szilárdan meggyő­ződve tulajdonképi hivatásáról. Jókai még mindig a festőművész babérjai után áhítozott, Petőfi a színész koszorújáért. Ez az év azonban határozott életekben. Jókai megírta ez időtájt (vagy 1842 végén, vagy a következő év legelején) «A zsidó fiú» czímű első drámai kísérletét s hogy az Akadémia pályázatain kívánt szabályok­nak megfelelhessen, idegen kézzel másoltatta le. Petőfié volt az idegen kéz, az ő kézírásában maradt ránk Jókai lángelméjének ez első ismert alkotása. «A zsidó fiú» az Akadémia Teleki-pályáza­tára küldetett be Toldi Ferencz titkárhoz, a­ki márczius 8-án kapta azt kézhez, mint a beér­kezett pályaművek közül a negyedik számút. Tudva van, hogy e mű siker nélkül versenyzett a száz arany díjért, a­melyet Obernyik Károly­nak a «Főúr és pór» czímű szomorújátéka nyert el. Később sokat emlegette e művét maga az ünnepelt szerző is, s mivel — úgy látszik — az eredeti fogalmazványt vagy megsemmisítette, vagy elvesztette, szerette volna a Petőfi máso­latát kezéhez kapni. Képzelhető, mily örömet csinált neki ez év elején Borovszky Samu, az Akadémia irattárnoka, midőn Gyulai Pál bizta­tására, egy napon csak azzal a kijelentéssel nyi­tott be Jókaihoz, hogy íme, megvan «A zsidó fiú» másolata úgy, a mint az pályázatra külde­tett s átadta neki a Petőfi kéziratát. Borovszkyt megölelte s megcsókolta Jókai, azt mondván, hogy ennél nagyobb örömet nem is okozhatott volna neki. íme rövid története annak az első következ­ményeiben oly felette fontos drámai kísérlet­nek, a­melytől Jókai félszázados írói pályáját számíthatjuk. A műnek kevés aesthetikai, de annál nagyobb irodalomtörténeti becse van. A lángelme első szárnypróbálgatása az, egy fényes pályának kiinduló pontja, mely Kecskemétre utal, a­hol Jókai bontogatni kezdi szárnyait s mutogatja oroszlán körmeit a kecskeméti élet­ből merített «Hétköznapok»-ban. Nemcsak a Jókai tiszteletére rendezett ünnep­i­pély alkalmiságának érdekéből, hanem általá­nos irodalmi szempontból is indokolt tehát, hogy Petőfi kézírásának hű másából közöljük a mű elejét. JÓKAI KARÁCSONYJA. «Kedves keresztapika! Itt küldjük a kará­csonyi ajándékot. A divánvánkost én hímeztem t. i. a Böske, a hangjegytartót pedig én, t. i. a Tecza. Mert úgy volt az alkunk, hogy mi min­den karácsonyra ácsolunk s küldünk valami csecsebecsét a keresztapika monogrammjával, viszont keresztapika is farag valami karácsonyi czikket, úgy hogy az egész világ felismerje, hogy az nekünk van írva. Hát mármost itt a kará­csony, itt vannak a mi kézimunkáink, hát a keresztapika czikke hol van ? Böske, m. k. Tecza, m. k.» A két Ugrándi kisasszonytól ezt az elkésett levelet kaptam én karácsony estéjén. Értem. Jó volna egy kis reklám a kisasszony­káknak. Eldicsekedni, hogy ti vagytok az én keresztleányaim, azután iigy tánczolni be a kaposvári bálba, mint egy gyöngytyúk, a­kinek az orrára van krétázva a neve. Összedugjátok a borzost, és vihogtok hétszámra, hogy most már az egész világ a két Ugrándi boszorkányról beszél, a­kiknek a neve kijött az újságban. Még a divatképre is ráfogjátok, ha egy kicsit szemre­való. Ni, ez a Böske, ez meg a Tecza. No hát legyen karácsonytok, mégpedig fehér! Mert tudjátok meg, hogy a karácsony kétféle : kinek fehér, kinek fekete. A tietek fehér, fehér is marad, maradjon is sokáig, ámbár czédatán-­­czos és czipőszaggató teremtések vagytok. Az enyim feketedni kezd már, majd lassanként egészen elsötétedik. Pedig én egész életemben sem tánczoltam annyit, mint ti egy bálban. De hát ebben az esztendőben ne legyen karácsonyja senkinek, nektek se, nekem se. Csak egyetlen egy embernek, a­kinek Jókai a neve. No meg aztán vele együtt minden jó magyar embernek, a­ki 50 esztendő alatt egyebet is olvas­gatott,­­ nemcsak a pénzét, meg a birkáit, mint a ti apátok. Tudjátok meg, hogy Jókai jubileumára készül a világ. Olyan innepre, a­minő nem volt még Magyarországon soha. Hiszen volt másfajta ember elég, a­ki ötven évvel j­ubilált, de író, arany­misés áldozárja a múzsának, olyant még nem termett a mi földünk. Hogy messze ne menjek, öregapátok is — (nono ! nektek nagypapa, de nekem csak öregapátok), — tehát öregapátok is elhivalkodta az aranylakodalmát tavaly; az is csak nektek volt jó; neki egyéb haszna sem volt belőle három heti derékfájásnál. Ott muzsikált Toponár minden czigánya, és ott ivott fel Somogy egy nap, egy éjjel. A vén golyhó még titeket is megforgatott, unokáit, a miért kapta­tok is anyátoktól hátbaütést, a mi nem nektek volt szánva. Azután minden órában oda állt öreganyátokkal az asztalfőhöz a pap elé, hogy áldja meg a házasságukat; minden áldásért egy bárányt és egy szál viaszgyertyát igért, pedig egész életében az Arius hitét vallotta a vén As­modeus. De a Jókai innepe nem ilyen lesz ám. Képzeld, ha öregapád egy garmadába felhal­mozhatná mindazt a tiszta szemet, a­mit az aranyosdi major összetermett volna, ha soha ugar nem maradt volna benne.... Vagy mondjunk még többet. Három eszten­deje, hogy bálba jártok, s járnátok még negy­venhét esztendeig, ha rajtatok állana... Ötven esztendő végeztével raknátok egy halomba azt a sok tarlatánt, tüllt, gázét, selymet, csipkét, sza­lagot, csokrot, czipőt, a­mit elszaggattatok, ez lenne olyan halommal, mint a régi kaposvári torony, a­kinek a sisakja mellett az a szép gala­gonya bokréta nőtt. De mi volna mindez a Jókai monumentumá­hoz képest, a­mit ő ötven esztendő alatt összeírt? Kétszáz egész kötet. Minden esztendőre esik belőle négy, minden hétre két nyomtatott ív, tehát épen annyi, a­mennyit a kisasszonykák fél esztendő alatt tanulnak át a polgári iskolá­ban a magyarok történetéből. ízlés, mélység, kedély, humor, gazdag képzelő erő, eleven ötletek, megkapó helyzetek, elbűvölő festések, édes mesék, fanatizáló szózatok, hit, erő, reménység, bátorítás, vigasztalás, erkölcs, hazaszeretet sugárzanak minden lapján, minden betűjéből e kétszáz kötetes rengetegnek. Egész Magyarország, a magyar társadalom minden rétege, a nemzet egész múltja él ebben. A nem­zeté, a kihez ő szólt félszázad óta mindennap. A nemzeté, kit mint a dajka őrzött, kényeztetett, öltöztetett, virasztott fölötte, mesélt neki. A nem­zeté, a ki ő tőle tanulta az olvasást. Hiszen még az orgoványi csősz is azt tudakozta tőlem mina­pában: kérem szeretettel, melyik legyen az Andromeda csillag, és hol van annak a köd­foltja? De mit beszélek én kedélyről, humorról, ötle­tekről két olyan seregélymadárnak, mint az én Böske lányom, meg a Tecza? A szegény csizma­diát, ki készebb volt lemondani a nagy ajándék­ról, csakhogy szabadon zengedezhesse karácsony estéjén Krisztus Urunknak áldott születését, ti is csak úgy ismeritek, mint én. Mákosné asszo­nyom minden reggel megtámasztja a ti katlan­tokat is; a fiam Péter is mindennap beüti hozzá­tok a lekváros orrát a Páczadiék kúriájáról. A szekeres gazdákat, a juhászokat, a kampós bácsikat, az Abellinókat, és annyi más virágát és mákvirágját a magyar földnek, ha ti nem is, de édesapátok tetőtől-talpig ismeri. Öregapátok Sonkolyi Gergelytől tanult káromkodni, vala­mint azt is jól tudom, hogy Tecza kisasszony kész Dimitru és Gergucz egy személyben, ha jó kedve van, a­mi mindig van. De hát én mégis szerencsésebb vagyok, mint ti. Én,­­ és velem együtt már nem sokan, láttuk ezt a 900 kötetet egyenként és egymás után meg­teremni. A Tavasz-zsebkönyvbeli primicziától kezdve a «Nemzet» tegnapi tárczájáig, és az Üstökösi bohóságoktól a kárpáti házig. Nem egyszer furfangos úton jutottam, de eljutottam mindig idejében. Egyszer mártiromságot is szenvedtem miatta. Akkor volt ez, mikor a mi érdemes atyameste­rünk — egy személyben fővinczellér, — palacz­kozni kezdte a maga termését. «Magyar Nábob», «Kárpáti Zoltán» s mit tudom még minő nevek alatt jöttek forgalomba ezek a borok. Búfelejtő, szívélesztő, részegítő, gyomorerősítő borok. Három emberes Nem: Harmincz emberes borok! Egy töltötte, harmincz nyelte egy-egy szűk szobában késő éjfélekig. Diákok voltunk. Fájdalom! Nehezen és későn juthattunk hozzá. Olvasókörünk elnöke, a­ki nem más volt, mint az iskola nagyható széniora, mint egy torkos pinczemester, hetekig kóstolgatta titokban a köz­jóra világló italokat s legfeljebb a benfentesek­nek adott egy-egy kortyot. Maga titokban ivott. Nem ijed meg a nép, mikor éhes. Hát még mikor szomjas ! Konspiráltunk, zsi­natot h­ívtunk össze s detronizáltuk a szeniort, a miért véka alá rejti előlünk Jókait. Akadt közöt­tünk mindjárt áruló, s mielőtt mi a trón betöl­tését eszközölhettük volna, hírül vitte a zsinatot a rektorprofesszornak. Még most is él a négy főizgató, a világesemény négy intézője. Egy közülök Szánthó János, a pesti esperes. Ezt ki merem írni, mert se fia, se lánya, de a másik kettőt nem akarom kompromittálni, mert fias apák és sereg élén állnak. Ne vesse senki a fiúk szemére, hogy lázadó volt az apjuk. De a zsina­tot én hívtam össze, a detronizácziónak én vol­tam az értelmi szerzője s megkaptam érte amit kerestem. Rútul leszidtak mind a két lábamról, hogy épen most járnak a legfőbb idők a függet­lenségi nyilatkozatokra (1853-ban), azonkívül meg kellett követnem a szeniort. A­mire kész is lettem volna, csak azt kötöttem ki, hogy versben cselekedhessem. A szénior megijedt a verstől és elengedte. Nyugodjék békével. Hát ez a kétszáz kötet mind az én szemeim előtt termett, ért meg, és szakadt le, mint a dinnyéim. Egy földön, egy fészekben, egy tőről, egyszerre és egymás után; a hány, annyiféle alak, szín, zamat, édesség; de mindig az a leg­ízesebb, a­kit legutolszor kóstolok. Sokszor csak ökölnyi, (nem a dinnye, hanem a mese, a raj­zocska, az elmefuttatás) egy útszéli forgácsból mesterkézzel kifaragva; egy kandúr, egy sárga­rigó, egy kis körtefa, egy csepp gáliczoldat, egy férgecske. Egy-egy ecsetvonás, Apelles kezétől valamennyi. Hányszor, ezalatt az ötven esztendő alatt —­legalább is ezerszer — szilárdult meg kezeim­ben a toll, hogy valami magasztaló pár sort írjak neki az élvezetért, vagy a tudományért, a­mit tőle nyertem. Soha sem volt hozzá bátor­ságom : minek vessek én zsákmányt az ő drága idejében? Hát Böske, hát Tecza ! úgy kunyerál­jatok ti is én tőlem emléksorokat a mihaszna Emlékkönyvetekbe, hogy ez az egész kunyerálás nem egyéb, mint a haza kárára elkövetett sik­kasztás. Egy fiatal pap itt a szomszédomban egyszer azt állította, hogy ő jobb szeretne Pascalból venni textusokat, mint a Bibliából. Az a Pascal pedig nem valami bálrendező nevezetesség volt ám a maga idejében; valamint hogy a textus sem arra való, hogy a kisasszonyok annak elhang­zása után előszedjék a bársonyba vagy elefánt­csontba kötött Olajágas imakönyvüket, és abból mutassák meg a törvényszéki aljegyző uraknak, hogyan kell szentén imádkozni. De akármint vélekedik is, bármely kisasszony Pascalról, és a textusok rendeltetéséről, annyi bizonyos, hogy az én mindennapi életemre ez a kétszáz kötet, bőven szolgáltatja nekem a különféle textusokat, melyekről nem egyszer hatalmas homiliákat rögtönzök titokban a magam mulattatására vagy vigasztalására. Hogy csak a Böske-Tecza gondolatkörben maradjak, kicsoda fejezte ki valaha szabatosab­ban a házasság­­históriai meghatározását ? A házasságot az Úristen szerzette ugyan, de a 917

Next