Vasárnapi Ujság – 1894
1894-04-01 / 13. szám - Kossuth mint szónok 206. oldal / Élet- és jellemrajzok - Bartók Lajos: Kossuth Lajos 206. oldal / Költemények
-207 VASÁRNAPI ÚJSÁG: esküdtek az administratorok, kik Allahra esküsznek, hogy az administratori rendszer nem sérelem; esküdtek mások is. E mellett a nemzet egy töredéke látván, hogy a kormány a reform útján áll, annak karjaiba veté magát, elfeledkezvén arról, hogy a szónak két szájban különböző az értelme, egyben a reform destructiót, másban a destructió reformot jelentvén. Ezzel szemben az ellenzék is összeolvadt egy szeplőtlen históriai név örökösének vezérlete alatt, kit a história azok sorába fog helyezni, kik a hon alkotmányának fenntartásában kitűnően éltek. Ez képe az országgyűlés előtti időnek. E tömör előadás után szinte jól esik a figyelemnek, midőn a szónok ez általános összefoglalás után önmagára tér át s részletezve mondja el a maga véleményét. Nem lett volna csuda, ha mindjárt kifakadtak volna némelyek a kormány ellen. Ő is, mint az ellenzéknek egyik tagja, sok ösztönt érzett erre, de számot vetve kötelességeivel, azon kegyelettel jött ide, mint ha Isten széke elébe állott volna; számot vetve a nép igényeivel, lecsillapító keblében a boszankodást s oly indítványnyal lépett elő, melyben, ha erő van, az a mérséklet és loyalitás ereje, s Istent hívja fel, hogy az ellenzék soha loyálisabb téren nem állt.» Az ilyenekben Kossuth Mirabeauhoz hasonlít. De van néhány remek beszéde, a melyekben az ó-kor két legnagyobb szónokának, Demosthenesnek és Cicerónak páthoszát, felingerült, nemes haragját, gúnnyal párosult izzó szenvedélyét, sententiosus rövid mondatokban utólérhetlen művészettel fejezi ki. Ide járul, hogy Kossuth képzelete rendkívül izgatott és mozgalmas. Egymás után ontja a szónoki alakzatokat, hasonlatokat, ellentéteket. Legszebb beszédeinek kivált ereje és vége a legremekebb költői képekből van szőve. E mellett, amire legkevesebb példa van a legnagyobb szónokoknál is, Kossuth érzéseinek, gondolatainak előadásában, szavalatában van bizonyos drámai erő. Nem csak elmond valamit, nemcsak meggyőzőleg bebizonyítja igazságát, nemcsak fölgerjeszti érzéseinket, hanem annyira hatása alatt áll annak, amit mond, hogy mintegy cselekvő személynek látjuk, aki nemcsak beszél, hanem tesz is a szerint, amint szól. Számos példát tudnánk erre idézni, de talán egy sem remekebb, mint az úgynevezett «részek» (Kővár, Közép-Szolnok és Zaránd megyék) visszacsatolása ügyében mondott beszéde. «A tények meztelensége — így szól — a leghódítóbb ékesenszólás. Miként a jó cselekedet Isten előtt többet nyom, mint a puszta imádság phrasisa; miként a kiontott vér rémítőbben kiált, mint az átoknak szóvillámai , úgy a megszaggatott törvény felmutatott rongyai hangosabban szólnak, mint minden panasz. Én adatokat, én tényeket sorolandok el, híven, igazán, leplezetlenül; kivetem indítványomban az orvoslat utolsó reményhorgonyát a mérséklet közelén, de azon határozottsággal, hogy ha ezen remény is csalna, jöjjön bár a mi jó, én a legszigorúbb törvényes eszközök elővételére kész vagyok, mintsem gyáva panasszal tűrjük, hogy a magyar törvény, a törvényhozás méltósága, a bírói hatalom törvényes hatósága sárba tiportatva maradjanak.» Ez után a törvényekből mutatja ki, mennyire jogos az országnak a «részek» visszacsatolása iránti kívánsága. Szavait így fejezi be: «A részek, Erdélynek karjai kinyujtvák az anyahon kebele felé; vonjuk e karokat magunkhoz, s az elszakadt testvér nemsokára édes hazánk testvéri keblére hajlik, így igenis, így sikerülend legbiztosabban összevezérelnünk a nemzetfolyam megszakadott ágazatát, hogy minden cseppjeiben egyesülve, erőben, dicsőségben megszaporodva folytathassa útját a magyar szabadság biztos pártjai közt az idők végeiglen!» Előadásának drámaiságához mintegy természetesen járul bizonyos szini előadói elem, amely Kossuth beszédein, 1848 közepétől kezdve, olvasva is észrevehető, elmondásukban pedig még feltűnőbben nyilatkozott. Például, midőn 1848. július 11-én a kétszázezer katonát és negyvenkét millió forintot megszavazza indítványára az országgyűlés olyan jelenetben, amelyhez foghatót a magyar országgyűlés egyet sem mutat fel, és Kossuth e néhány szóval fejezi be beszédét: «Uraim ! mondani akartam még: ne vegyék e kérést a minisztérium részéről olyannak, mint ha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni; — kérni akartam még önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, ha van egy kívánság, mely kielégítésre vár, szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel s várjon még egy kissé e kívánság, ne függesszük föl ezektől azt, hogy a hazát megmentsük. Ezt akartam még kérni, uraim, de önök felállottak, mint egy férfiú, s én leborulok a nemzet nagysága előtt s csak azt mondom, annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiuságot tapasztaltam a megajánlásban — s Magyarországot a poklok kapui sem döntendik meg.» Vagy midőn 1848. szeptember 27-én az éjjeli ülésen Kossuth fegyveresen jelent meg s oly mennydörgő philippikát tartott a «kamarilla» ellen, mely az egész nemzetet talpra állítá. «Fegyveresen jelenek meg — mondá — e házban e perczben, nem azért, mert tökéletes meggyőződésem szerint e hazának megmentése végett mindnyájunknak karjára s fegyverére szükség van, hanem azért, mert oda voltam a népfölkelés rendezésére. Három nap alatt, néhány népesebb városokat, Czeglédet, Kőröst, Kecskemétet, Abonyt és Szolnokot személyesen megjártam, s mondhatom, hogy a magyar népet e hon megtartására annyira késznek találtam, hogy csak öt helyről is már részint kiindult, részint rendeltetése helyére gyúlt, részint útbanban ... 12 ezer ember körülbelül» . . . De mindannyinál fényesebb példa erre Kossuthnak az a beszéde, a melyet akkor mondott, midőn Batthyány leköszönt s indítványozta, hogy ő álljon az ügyek élére. «Teendőink roppantsága — mondá a többi közt — épen a perczek nagyságánál fogva testileg is erős embernek erejét túlhaladná, annál inkább az enyimet, ki gyakran voltam azon helyzetben, hogy az országgyűlés alatt csak nem kellett, hogy elvigyenek a szószékről; most azért nem vagyok úgy, mert nem leszek beteg azért sem, míg a haza veszélyben van.» Az akarat óriási erejétől a testi gyöngeség is elmúlt s Kossuth vezette az országot. A mi azonban Kossuth szónoklatának roppant nagy, páratlan hatását mintegy alkotja: az a remek előadás, a csengő hang, az egyes szavak gyönyörű kiejtése, amellyel egy magyar szónok sem versenyezhet vele. Már alakja feltűnően szép volt. Hollófekete haja, magas homloka, amely alatt világos kék szemei az érzelmeknek, indulatoknak és szenvedélyeknek egész tüzét visszasugároztatták és bensejét őszintén föltárták, — született agitátorra vallottak nála. E mellett hangja az érzelmek minden árnyalatához alkalmazkodni tudott és minden finom vonást kiemelt a szerint, amint a hallgatóság tetszése nyilatkozott. Senki sem tudta a pillanat hatását annyira felhasználni, mint Kossuth. E részben csak Wesselényivel lehet némileg összehasonlítani, de amaz gyorsabban felfogta a hallgatóknál nyilvánuló hatás erejét, s amit ilyenkor mondott, a tetszésnek fölülmúlhatlan jeleneteit varázsolta elő. Kossuth szónoki beszédeinek sesthetikai szépségei mellett irodalomtörténeti fontossága is rendkívüli. Amint a negyvenes években Petőfi, Arany, Jókai és mások a népi elemet oltották bele a műköltészetbe, mint erősítő, újjáalkotó tényezőt: akként ölelte föl Kossuth szónoklata a nép érdekeit, akként szállt le a néphez, hogy fölemelje magához, vágyainak, törekvéseinek, lelkesedésének utolérhetetlen tolmácsa legyen s a veszély óráiban szavaival fegyverre szólítsa a népet s megmentse a bukástól. Az országgyűlés vezérszónoka népszónokká lett s mint ilyen, a szó hatalmával tartotta meg a magyart mindaddig, mig két ellenséges ország népe túlerejével nem jött ránk. Beszédeinek bámulandó erejéhez alig van fogható a világtörténelemben. Még politikai ellenei is bámulták emberfölötti hatalmát szónoklatának, amely a sok képen zaklatott nemzetet a végső erőfeszítésben annyi ideig fenn tudta tartani. * Egy pár mutatványt közlünk legszebb beszédeiből ez alkalommal, mert maguk a beszédek minden magyarázatnál többet mondanak. Mikor a franczia forradalom szele Bécsbe is átcsapott, Kossuth tudvalevőleg a helyzet urává lőn. «Én arra szólítom fel — így szólt ekkor — at: karokat és rendeket, emeljük fel politikánkat a körülmények színvonalára, merítsünk erőt a dynastia iránti hűség érzetéből, merítsünk erőt a rajtunk fekvő felelősség s polgári kötelességünk érzetéből a nagy körülményekhez illő nagyszerű határozottságra. Ezen körülményeket, miként a monarkhián belől és a külföldön vannak, rajzolni nem akarom, mert közönségesen tudják, de kimondom erős meggyőződésemet, miként a birodalombeli nyugalom bomladozásának s ebből eredhető minden balkövetkezéseknek valódi kútfeje a bécsi kormányrendszerben fekszik, és aggodalommal mondom ki meggyőződésemet, hogy ezen fonák politikához a népek érdekeivel s az okszerű szabadság jogos igényeivel merőben ellenkezőleg ragaszkodni annyit tenne, mint a dynastia jövendőjét kompromittálni. Természet elleni politikai rendszerek is soká tarthatják fenn magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik ; de vannak politikai rendszerek, melyek azáltal, hogy soká tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek s végre elkövetkezik a peroz, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna, mert hosszú életök megérett arra, hogy meghalhassanak, halálban pedig osztozni lehet, de azt kikerülni nem. Tudom én, hogy elvénhedt embernek nehéz megválni egy hosszú élet eszméjétől; tudom, hogy fás darabról darabra összedőlni látni, mit egy hosszú élet építgetett; de midőn az alap hibás, a dőlés fótama kikerülhetlen, és mielőttünk, kikre a gondviselés egy nemzet sorsát bízta, halandó ember gyarlóságai befolyást nem gyakorolhatnak. A nép örök és öröknek kívánjuk e nép hazáját s öröknek ama dynastia fényét, melyet uralkodónknak ismerünk. A mult kor emberei egy-két nap után sírba szállanak, de a Habsburg-ház nagyreményű ivadékára, Ferencz József főherczegre, ki első fellépésekor e nemzet szeretetét magáévá tette, egy fényes trónus öröksége vár, mely erejét a szabadságból meríti, s melyet ősi fényében megőrizni a bécsi politika szerencsétlen mechanismusával bajosan lehet. A dynastiának tehát választania kell saját java s egy korhadt kormányrendszer tartogatása között.» Midőn Jellasich már közel volt a fővároshoz, Kossuth bejelenté, hogy elmegy a népesebb városokba a népfölkelést szervezni s akkor mondáa következő hatalmas beszédet: «Méltóztassanak megengedni, hogy mielőtt az ülés a maga rendén megnyílnék, egy pár szót szólhassak. («Halljuk!») Én lelkemben fel vagyok indulva azon gondolattól, hogy ármánynak, árulásnak nevetséges satyrája, egy nemzet feletti győzelme, KOSSUTII HÁLÓSZOBÁJA TULLINE LAKÁSÁN. Kimnach László rajza,