Vasárnapi Ujság – 1894
1894-02-11 / 6. szám - I. Rákóczy György (képekkel) 83. oldal / Élet- és jellemrajzok
6. SZÁM. 1894. 41. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. dicsekedett vele, hogy most nyomja a nyolczvanadik esztendőt. (Ó az időt, nem az őtet.) Derék, szálas ősz legény volt: maga válogatta a varsából a halakat, hogy a halászlé tökéletes legyen. Dombi János volt a becsületes neve. Rám ismert azonnal. Hiszen látott egyszer, 1837-ben. — «Tudja? akkor, amikor a Loki Nagy Istvánt temettük, a Mártonnak az apját, akinek a fiával együtt tetszett járni iskolába. Én is ott voltam a temetésén, mert hát szomszédok voltunk ; nekem már akkor is itt volt tanyám ezen a dombon. Zúgolódtam is sokat, hogy minek ád az Úr Isten az egyik embernek olyan kőpalotát, mint a molnárnak, a másiknak meg olyan nádgunyhót, mint nekem. Megbántam aztán nagyon, s dicsértem az Istent, hogy nem megfordítva adta.» — «Hát akkor emlékezik Dombi uram arra a jelenetre, mikor a kitagadott fiú megátkozta a családját, a házat, a vidéket: úgy futott világgá.» — «Emlékezem. Hogy ne emlékezném? Átkozódott biz az. Csakhogy nekem tiltja a vallásom, hogy az átkok foganatjában higyjek. Tetszik ismerni a bibliát: ott meg van írva (ki is tudnám keresni, hol —) «ne találtassék te közötted jövendőmondó, vagy napválogató, madárszólásból jövendölő vagy varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozódó, se jegymagyarázó, se halottakat idéző.» Én tehát azt, hogy az Úr Isten valakinek az átkát beteljesítse, nem hiszem. Hanem megveri az embert a saját keze. Ha akkor, a midőn az a szerencsétlen Lőrincz pap elkésett a haldokló apja ágya mellől, s csak a temetésre érkezett már haza, a Márton bátyja megdorgálta volna, ahogy megérdemlé; de a temetés után azt mondta volna neki, hogy: «Látod, öcsém, az édes apánk téged kitagadott; malmot, házat, földet, mindent nekem hagyott, abban neked osztályt nem adhatok. Hanem itt hagyott a megboldogult maga után vékával ezüstöt, fényes húszast, tallért, gyere, tömd meg vele ezt az üres nagy tarisznyát, a mennyit csak elbírsz, aztán menj Isten hírével!»... Hát ez szép cselekedet lett volna tőle, úgy-ebár ?» — «Bizony az lett volna.» — «Hanem hát nem tette. Azzal a sok pénzzel aztán nem tudta a Márton, hogy mit kezdjen ? Még akkor nem voltak képviselőválasztások , mert azokon legalább eltraktálhatta volna. Hanem aztán kevélységében valamit gondolt ki.Az a gyümölcsös sziget ott a Duna közepén volt a büszkesége. Annak csak az az egy hibája volt, hogy a téli jégzajlás a sziget orrából mindig elszaggatott egy darabot. Hát ennek akarta elejét venni Márton. Parancsolni akart a Dunának. Pedig ezzel a Dunával nem jó háborút kezdeni; mert ez a milyen kegyeletes ura annak, a ki vele békében él, olyan hatalmas ellensége annak, a ki vele harczba keveredik. A molnár Komáromból hozatott ki szapöröket nagy sulykoló géppel; egész szálfákat vertek le a sziget orránál; olyan sánczot raktak, akárcsak egy várat védelmeznének. Sokszor mondtam a molnárnak, mikor ott húztam a hálót, ő meg nézte a sziget orrán a munkát: «Nem jó lesz ebből, Márton gazda! Nem jó a Dunával perbe szállani!» De ő csak azzal torkolt le, hogy «vigyázzon kend csak az apacsurjára, ahoz ért kend, nem máshoz.» Kevélyek ám a molnárok!» — «Tudom; — mondám neki. — Értettük egymást. Az udvardi járás területén voltunk.» Az öreg folytatá, miután egy párt lendített a bográcson, melyben a saját levében fövő haltömeg sistergett. — «Hát aztán csakhamar elkövetkezett az a siralmas 1838-iki márczius. Az volt az Ítéletidő ! Azt hittük már, hogy az egész világnak itt van a vége. A mi Dunánknak a jege még állt. Olyan vastag volt, hogy léket nem bírtunk benne vágni. S akkor megindult odafenn, a pozsonyi Dunában a jég. Az a miénket is majd elvitte volna, de itt megakadt abban az Isten ellen való szigeti sánczban, úgy, hogy a Duna fenekéig tömődött a jég. Ekkor aztán a felülről jövő zaj keresztül törte a partot őrző hatalmas kőgátat s neki zúdult a kapronyi malomnak. Noé apánk nem látott ilyen romlást! Mi innen a domb tetejéről néztük a rettentő veszedelmet. Minket ez szabadított meg, mert az áradás megkerülte ezt a mi dombunkat s aztán a lapályt terítette el. Négy öl magasan járt a víz az országút felett. A kapronyi malomnak csak a teteje látszott ki belőle. Hallottuk a nagy jajgatást, segítség kiabálást , de nem mehettünk hozzájuk a sebes áradással szemközt. Azt is látnunk kellett, hogy roskadoznak a recsegő falak, dűlnek az oszlopok egymás után. A templomot, a cselédházakat el j söpörte a jég. — Ezek már Isten előtt vannak. — Az egész tájék fehér volt a jégtől. — És egyszer én, amint e kietlen fehérségbe nézek, azt látom, hogy valami fekete mozog benne. Egy csónak volt, abban ült egy ember. Arrafelé látszott nagy erőszakoskodással törekedni, ahol a malom teteje kilátszott a jégből. Nagy küzködéssel elvergődött odáig. Víz mentében jött a csónakján, sebesen haladt.» — «Az volt a Lőrincz testvér, a pap», — szóltam közbe. — «Ejnye de ki tudja találni!» (Folytatása következik.) 83 I. RÁKÓCZY GYÖRGY. Alig van mai napság ismertebb korszaka a magyar történelemnek, mint Erdély«aranykora», ama számtalan becses adat révén, a melyeket Erdély történelmének kétség kívül legalaposabb ismerője, búvára és írója, Szilágyi Sándor a közelebbi években közzétett. Neki köszönhetjük, hogy Bethlent és az erdélyi Rákóczyakat nemcsak mint államférfiakat ismerhetjük, hanem mint magánembereket is, akiknek származása, családja, rokonsági összeköttetése, neveltetése és fejlődése úgyszólván évről-évre nyomon kísérhető addig a pontig is, amíg irányadó hatással nem voltak a magyar politikai életre. Legutóbb a «Magyar Történeti Életrajzok»-ban épen I. Rákóczy György élete és működése tárul fel előttünk a XVII. század első felének ama viszontagságos küzdelmében, midőn a magyar alkotmány védelme oly szorosan összeolvadt a protestáns vallás szabad gyakorlatának biztosítására megindult harczokkal. E küzdelemben nem Rákóczy György volt az első, de Bethlen mellett és után ép oly fontos, mint elévülhetetlen érdemekkel dicsekedhetett, a miért nemcsak az erdélyi, de a «nagy-magyarországi» magyarnak is hálával kell nevét említeni. A Rákóczy-család a Bogát-Radvány nemzetségtől vette származását. E család az Árpádházi királyok korában telepedett le Felső-Magyarországba, de csak a XVI. században emelkedett az első főúri családok sorába. A későbbi jeles fejedelem, György, Rákóczy Zsigmondnak és Gerendy Annának volt a fiuk s 1593. június 8-ikán született. Ifjú évei a család pörös ügyeinek rendezésében teltek el, sőt gyakorlatilag beleélte magát a perfolytatás s az akkori törvénykezés szövevényeibe.» Még húsz éves sem volt, midőn királyi étekfogóvá és ónodi várkapitánnyá lőn, huszonkétéves korában pedig Borsodmegye főispánjává. 1616-ban tarta esküvőjét Serkei Lorántfy Zsuzsánnával, de a mézes heteket nem sokára fegyverzörej váltotta fel s Rákóczy Györgynek nagyon is szemfülesnek kellett lennie egyfelül Bethlen tervezett támadása, másfelül a császár és király s udvara ellenőrködése között. De ő mintegy beleszületett és belenevelődött abba a két tűz közötti állapotba, mely két nagy hatalommal szemben is képesítette a maga és később országa jogainak védelmére. A Rákóczy-család uradalmai nagyon különböző részein voltak az országnak: Makovicza Lengyelország határában, nyugaton Róma, Morvaország mellett, Ónod pedig Erdély és a Hajdúság tőszomszédságában volt. Ez egymástól legtávolabb fekvő birtokok közt terültek el a többi uradalmak: Sáros vára, Szerencs, Lednicze, Felső-Vadász, Telkibánya, Ónod és sok más, valamennyinek középpontja pedig Sáros-Patak. E birtokok közül kettő, Makovicza és Bovna a magyar királyi, Ónod pedig az Erdélyhez kapcsolt területen volt; tehát két ellenséges uralkodó alattvalója lévén , nem közönséges tapintatra és józan értelemre volt szüksége, hogy A sárospataki hajdan református, ma kath. templom. Magyar és török lovas viadala. XVI századbeli olajfzetményrol.