Vasárnapi Ujság – 1894
1894-01-14 / 2. szám - Jókai jubileuma 20. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
1. SZÁM. 1894. 41. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 23 Jókai erre így válaszolt: «Azon sok eszmét átölelő üdvözlet, melyet te a vidéki törvényhatóságok nevében intéztél hozzám, szivemet magasztos érzelmekkel tölti el. Im itt van az ország színe-java összeseregelve egy ideális alkalomból, melyet a hazaszeretet és költészet ünnepe képez. Itt képviselve van minden osztály, minden felekezet, nemzetiség és pártárnyalat. Vajha ez az egyetértés el ne múlna soha, vajha eltartana ez az idők idejéig, a napok napjáig. Vajha lenne a magyar mindig egy és oszthatlan, hogy azt a babért, melyet nemzetem ma nyújt nekem, én viszonozhassam a testvériség és béke olajágával.» (Szűnni nem akaró éljenzés.) A magyar nők küldöttségének megjelenése nagy mozgást okozott. A terem különböző részeiből gyűltek össze: tisztes korú nők, fiatal asszonyok és leányok, képviselve a fővárosi és vidéki különböző jótékonykörű nőegyleteket. A nagyszámú női deputáczió ritka látványát már előre is tapssal köszöntötték. Csiky Kálmánná szépen tolmácsolta a magyar nők üdvözletét: «Hiányoznék e fényes ünnep harmóniájából egy hang, ha mi is nem adnánk kifejezést hódolatunknak az istenszerette költő iránt, ki hazai történelmünk annyi hős asszonyát jelenítette meg előttünk, a költő iránt, ki képzeletének dús tárházából a szerető, az önfeláldozó, a lemondó, a lelkes és bátor, az okos és erős, a gyöngéd és nemes nőalakoknak annyi eszményképét teremtette meg ; a költő iránt, kinek szellemi hatása alatt nőttünk föl és a kinek e hatását átörökítjük gyermekeinkre. A gyönyört, melyet az ön műveiből merítettünk ; a hálát, melyet mindezekért nyilvánítunk, érezni fogja a magyar művelt női társadalom századokról századokra. Mi, a jelen nemzedék, csak azzal a kivánsággal róhatják le tiszteletünk adóját, hogy isten engedje önnek, szeretett költőnk, _még sokáig folytatnia dicsőséges munkálkodását. Éljen!» Jókai így válaszolt: «Mély tisztelettel hajtom meg fejemet a magyar hölgyek üdvözlő küldöttsége előtt. Ez a jelenet elveszi tőlem az öregség előjogát s kényszerít ifjúkori hódolatot éreznem életem napplanétája iránt.Igenis, a hölgyvilág a nemzet napplanétája. Ez az éltető, a világító, az újjáteremtő. Én láttam a fényét, éreztem a melegét a sugárnak s érezte velem együtt a magyar nemzet. Más nagy, hatalmas nemzetek írói tehetik azt, hogy a maguk napjában a napfoltokat keressék, én a napfáklyákat kerestem a mienkben. Más nagy, hatalmas nemzetek írói, akiknek létjogát nem fenyegeti semmi vész, tehetik azt, hogy a nőben csak a játszótársat keressék, nekünk magyaroknak, kik szüntelen a létért küzdünk, a nő fegyvertárs, ki jóban, rosszban osztozik velünk. S nem rakhat a balsors annyi jéghegyet egy nemzetre, hogy azt a nőszivek melege el ne olvaszsza. Fényes példa erre hazánk közelmult félszázada. Vajha felírhatnám minden magyar szívbe e mondást, vajha oda írhatnám a tíz parancsolat közé : «Tiszteljed a nőket, hogy sokáig ifjan maradhass e földön.» Üdv, áldás legyen a magyar nővilágon !» A Petőfi-társaság nevében Komócsy József üdvözölte küldöttség élén a társaság elnökét. A magyar géniusz két legnagyobb képviselője : Jókai és Petőfi nevei egybe vannak forrva örök időkre és Petőfi szelleme is itt lebeg ma köztünk a nemzet ünnepén. Jókai azt válaszolta, hogy a Petőfi-társaság üdvözlete családi ünneppé alakítja át a mai napot, mert őt a Petőfi-társasághoz nemcsak baráti kötelékek, de a szeretet kapcsai is fűzik. Megköszönte Komócsynak a mai napra írt ódáját, mellyel Komócsy a maga fejéről vette le a babért, hogy azt neki átadhassa. (Éljenzés.) A hírlapírók nyugdíjintézete nevében Molnár Antal szólt, «atyamesterünknek» czímezve Jókait. «Atyánk vagy jóságos tekinteteddel, nemes sziveddel, mesterünk az érzés és forma harmóniájában. Atyamesterünk, áldjon meg az isten!» (Lelkes éljenzés.) Jókai megindultan válaszolta «Szeretett barátaim! Tisztelt pályatársaim ! Köszönöm, hogy most is soraitok közé számítotok, amidőn az én szerkesztői állapotom nem egyéb, mint a boltczímeren levő vademberé. Hírlapírói működésem csaknem olyan régi keletű, mint költői pályám. Csakhogy a régi időkben lehetett a hírlapírónak még költészettel is foglalkozni. A hírlapírás akkor egy kis patakocska volt, a melyen kedélyesen elcsónakáztunk, a merre a hullám vitt s a czenzura eresztett hellyel-közzel kikötöttünk virágokat szedni, poétázni. Ma azonban a hírlapirodalom egy tenger, a mely gályákat hord s azoknak a szolgálata egész embert követel. A nagy közönségnek nincs tudomása róla, de én látom, minő áldozatokba kerül ez a tenger, hány gazdagon folyó költői évnek kell abban elveszni! Ha végig nézitek munkáim megjelenési lajstromát, találni fogtok abban két egymásutáni évet, amelyben semmi új költői mű nem jelent meg tőlem. E két évben komolyan hírlapíró voltam. S ha szétnézek a mostani hírlapírói nagyságok között, csaknem ugyanannyi költői tehetséget találok köztük, akik elcserélték a lantot a kürttel. A poézis vesztett, de nyert bennük az élet. A magyar hírlapirodalmon meglátszik, hogy azt érző szívek, költői szellemek alkotják. A haza köszönettel tartozik nekik azon áldozatért, amelyet a közügynek önmagukban hoztak. De senki a földön nem tartozik annyi hálával a magyar hírlapíróknak, mint az én ősz fejem. E mai napnak fénysugarait ti gyújtottátok meg : szívembe zárva maradtok holtomig, kedves pályatársaim.» (Nagy éljenzés.) Az Otthon írói körnek elnöke, Rákosi Jenő lelkesülten mondta el az üdvözlést azok nevében — úgymond — akik arra születtünk, hogy téged irigyeljünk. Engedtessék meg, hogy e napon téged Mózeshez hasonlítsalak, kit az úr angyala felvitt a magaslatra és megmutatta neki az Ígéret földjét. A költő Ígéret földje a halhatatlanság és téged e nemzet ölelő angyala felvitt e mai nap magaslatára (Tetszés.) és azt mondta: «Nézz körül, halljad a riadó éljenzést és ízleld meg a halhatatlanságot, s mely te reád vár. (Szűnni nem akaró lelkes éljenzés és tapsvihar.) Mert nemzedékek fognak jönni és menni s a te neved, a te dicsőséged, híred körül mindig úgy fog tolongani a sokaság, a szeretet, a lelkesedés ez országban. Egyben fogsz különbözni Mózestől: Mózes nem ment be az Ígéret földére, míg te már elérted azt; te élni fogsz örökre, míg a magyar nyelv élni fog!» (Hosszantartó éljenzés és taps.) Jókai így válaszolt: «Régi közmondás az, hogy «nehéz valakit úgy megdicsérni, hogy az a megdicsértnek jólessék.» Én ebben a ritka élvezetben száz napon át részesültem. Ti készítettétek elő a mai örömünnepet. Igaz, szívből jövő szeretet volt mindaz, amivel engemet elhalmoztatok. Úgy szóltatok rólam, mint apáról, édes testvérről lehet szólni. Egy visszatetsző hang sem vegyült üdvözlő szavaitok közé. Fogadjátok soha el nem halaványuló hálámat és atyai áldásomat. Én ti nektek ezt a szép magyar közönséget hagyom örökségül.» A magyar művészek hódolatát Zala György tolmácsolta küldöttség élén. A költő szavaival kezdte beszédét: «Áll egy szobor magas hegy tetején», melyet — úgymond — a költő Jókainak hagyott örökül, hogy azt a szobort tovább munkálja és fényesítse , s a szobor ma ékesen áll, s annak munkálásában az oroszlánrész Jókaié. Ezután beszédét Jókai éltetésével fejezi be, miközben átnyújtotta neki a művészek ajándékát. Jókai következőleg válaszolt: «Kedves barátom! Tisztelt művésztársak! Nagy örömömre szolgál, hogy még az a múzsa is eljött örömünnepemet felköszöntem, akihez hűtelen lettem. Festőnek készültem egykor én is. A festő az az istenihlette próféta, akinek a költeményét minden nemzet megérti. Az ecsetben van a világnyelv. De a magyar festő és a magyar költő nincs egymástól különválva. A magyar költőnek legerősebb oldala a festés és a magyar festőnek, szobrásznak és építésznek alkotásaiban végig vonul a költészet ihlete. Ez a közös ihlet tartson bennünket jövőre is össze. Gyönyörű ajándékotokat, amelynek művészi becsét az azokat alkotó szeretet kifejezhetlenné sokszorozza, mint legdrágább ereklyémet fogom őrizni mindenkor. A nemzet elismerése kisérje ragyogó pályátok nehéz küzdelmeit. Viruljon és hirdesse a magyar szellemerőt, a magyar szépművészet!» Az ifjúság küldöttségét az egyetemi olvasókör elnöke, Parcsetich László vezette, díszmagyarban, és beszédében mint szent fogadást említette az ifjúság törekvését, hogy azt a kultuszt, melyet múlt és jelen emelt a legnagyobb magyar író géniuszának, meg fogják óvni, át fogják ruházni nemzedékről nemzedékre, mert e rideg realizmusban szüksége van a nemzetnek az idealizmus termékenyítő melegére. Jókai szólt: «Légy üdvöz hazám reménye, ifjú Magyarország! Öt évtized alatt ugyanannyi új nemzedéket láttam magam előtt felsarjadni. Mert tíz év alatt bizony megvénülünk. Mind a régi pálmaerdő lett az új gesztből. Te is az fogsz lenni legifjabb nemzedék. Vedd a munkát komolyan s az életet derülten. Ne pazarold el, de ne is tagadd meg érzéseidet. Tanulj a külföld tudományából, de ne utánozd az idegent. Hagyd el a régiek hibáit, de tartsd meg az ősi erényeket. Ne «arany fiatalsága», de aczél fiatalsága légy nemzetednek. A jövendő terhe vállaidon fekszik ; légy erős, légy törhetetlen, hogy azt diadalmasan elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örökségbe s a túlvilágról is eljövünk számon kérni, hogy tartottátok fenn a magyarok hazáját. Isten vezéreljen minden pályátokon!» (Éljenzés.) A küldöttségek tisztelgése itt félbeszakadt. Arról, hogy az a sok küldöttség, mely okleveleket, emléktárgyakat hozott, egyenként járulhasson a költő elé, szó sem lehetett, mert az idő is előrehaladt már. Báró Eötvös tehát azt indítványozta, hogy a küldöttségek egy-egy tagja nyújtsa át a hozott emlékeket. Jókai azonban előbb a közönséghez fordult, és szívből fakadó szép beszédben mondott köszönetet a megtiszteltetésért.E beszédet társlapunk, a «Politikai Újdonságok» közölte már. A riadó éljenzés sokáig tartott. Ekkor kezdődött aztán az emléktárgyak átnyújtása. A drága albumoktól, díszoklevelektől csak úgy görnyedt a nagy asztal, s alig tudták hol elhelyezni. E tárgyakból nemsokára kiállítást rendeznek, hogy mindenki megtekinthesse. A közönség lassan kezdett szétoszlani a teremből, az ünnepélynek ez a része véget ért. Az egyik mellékteremben még volt egy zajos ováczió, mikor b. Eötvös Loránd átnyújtotta Jókainak összes művei ezer előfizetője után a százezer forintos utalványt, illetőleg a belvárosi takarékpénztár folyószámláját, mely értesíti Jókait, hogy javára a takarékpénztárban százezer forint van elkönyvelve. Jókai a tiszteletdíjból azonnal tízezer korona alapítványt tett, a hírlapírói nyugdíjintézet, a magyar írói segélyegylet, a Kisfaludy-társaság, Petőfi társaság és a képzőművészeti társaság számára egyenkint 2000 koronával. Az ünnepély egyéb részletei: A költőt, aki ötven évig szakadatlanul a nagy közönség számára dolgozott, most napokig a közönség vette igénybe, az a lelkes közönség, mely annyi élvezetért és gyönyörért háláját akarta nyilvánítani. Küldöttségek, testületek, levelek, táviratok alakjában Jókai mindig találkozott e közönséggel. Lakásán is egymást érték a tisztelgők. Jött a hölgyküldöttség a pompás szőnyeggel; a «Nemzet» szerkesztősége, az «Osztrák-magyar monarkhia» szerkesztőbizottsága, az Athenaeum nyomdai társaság igazgatósága. Ki tudná felsorolni: Az országgyűlési szabadelvű pártkör, a vörös-kereszt egylet igazgatósága, a főváros, a vidék sok egyesülete üdvözlő iratokat küldtek. A táviratok egész halommal érkeztek nemcsak az országból, hanem Európa minden részéből, egyesektől, társulatoktól. A királyné, ki most Madeira szigetén időz, báró Nopcsa udvarmester által üdvözöltette a költőt. Ugyancsak b. Nopcsa tolmácsolta táviratban a királyné környezete magyar tagjai részéről az üdvözletet. A bolgár fejedelem üdvözlő sürgönyt küldött. A szerb király nevében Krisztics budapesti főkonzul a Száva-rendet nyújtotta át. A közös miniszterek közül Kállay Béni sürgönye volt az első. A szomszédos Belgrádból Teodorovits Péra, a szerb hírlapírók egyesülete nevében küldött üdvözletet. A távol Finnországból Jalava, a helsingforsi egyetemi tanár magyar nyelven ezt táviratozta: A PETROZSÉNYI KASZINÓ ÁLTAL AZ ERDÉLYI KŐSZÉNBÁNYÁSZOK NEVÉBEN JÓKAINAK KÜLDÖTT AJÁNDÉK.